Most vallomást fogok tenni a kedves Olvasónak. Könnyű hétvégi szórakozás lesz, nem az Olvasóról szól, nemigen lesz benne idegen kifejezés, nem kell gondolkodni hozzá. Nem lesz túl hosszú, remélem, de ahhoz épp elégséges, hogy ma is mutassak egy életjelenséget. Azért talán lesz egy járulékos haszna is: könnyebb lesz utána megérteni, hogy mi sarkall azokra az elemzésekre,amelyekkel az Olvasóval együtt - őt magam mellé képzelve - nap mint nap kísérletezem.
Egész gyerekkoromat egyedül töltöttem. Testvérem nem volt, a szüleim elváltak. Egy napot sem éltek együtt különben, de ez most mellékes. Én az anyai nagypapámmal, hozzá tartozó nagymamámmal és az anyukámmal laktam. Nem azt írtam, hogy "éltem", mert nem életnek éreztem, csak lakásnak és kivárásnak. Az óvodán-iskolán és - tizenhárom éves koromtól - néhány házibulin kívül minden kortársamtól gyakorlatilag hermetikusan el voltam szigetelve. Mindennek ellenére valahogy mindig bekerültem a "krém"-be, a legmenőbbnek számító három-négy fiú közé, de ezt most sem értem. Ráadásul még jó tanuló is voltam, azaz nyolcadikig mindig tiszta ötös, sőt első-második gimnáziumban (még általánosba is - mi voltunk az utolsó évfolyam - az Apáczaiba jártam, ugyanazok tanítottak, akik gimnáziumban is, nem főiskolát, hanem egyetemet végzett tanárok) is még 4,7. Aztán persze 4,2, negyedikben meg szerencsére nem volt már átlag. Jó, akkor kiszámoltam: kerek három órát tanultam egész évben összesítve. Az érettségi előtt meg három napot. Mivel - talán a kedves Olvasó rájött - viszonylag jó a memóriám, ennek ellenére dicsérettel érettségiztem le. Mindenesetre az előző nap látott Piedone-filmet ugyanúgy fel tudtam volna mondani, mint Szerb Antal magyar- és világirodalom-történetét. A tankönyvek soha nem érdekeltek.
Gimnáziumban még nem volt baj. Bezárni azonban már nem tudtak, voltak is botrányok otthon bőven. Jó néhány - pontosan négy - karácsonyt csavarogtam át a kihalt, hideg utcákon, csak mert mást vártak el tőlem. Nem volt kellemes. 1972. október 27-én este - megjegyzem az ilyen dátumokat - álltam a magnóm előtt, Simon és Garfunkel Bokszolóját hallgatva: "In the clearing stands a boxer, and a fighter by his trade / And he carries the reminders of every glove that laid him down or cut him / 'Til he cried out in his anger and his shame / I am leaving, I am leaving, but the fighter still remains". Nem fogom lefordítani, nem nehéz megérteni. Ennyit még akkor is tudtam angolul. És akkor azt mondtam: bassza meg. Ha valakinek azért nem tetszem, mert belegyaloglok az intim szférájába, mondjuk bömböltetem a zenét, miközben ő aludni akar, az rendben van. De ha semmi ilyesmit nem csinálok, csak egyszerűen nem tetszik neki valami, akkor azt mélységesen sajnálom. Az közönséges intervenció, és nem fogom hagyni. Ha mindig megbüntetnek is érte, akkor sem fogom hagyni. Ahogy Joyce írta az Ifjúkori önarckép-ben: "Kivájhatod, ha akarod, / de nem kérek bocsánatot."
Ebben a tekintetben nem változtam, és félő, hogy már nem is fogok változni, többek között mert nem akarok.
De még otthon laktam. A haverommal már elsőben eldöntöttük, hogy nőkkel nem érdemes foglalkozni - rengeteg energia, a végén meg egy hülye csaj -, csináltunk helyette minden mást, a hajnali biciklizésektől Hűvösvölgyben a kocsmázásokig, és Dunába pisilésig hidakról, a Marczibányi-téri jazz-klubba járástól a balatonszemesi vasúti resti vécésnénijének kifosztásáig, de nőkkel nem foglalkoztunk. (Balatonszemesről még egy kiskutya maradt meg bennem. Eredetileg Csöpinek hívták a gazdái, de mi következetesen Osibisának szólítottuk. Elég volt egy nyár, és gazdái nagy örömére - Oszt pöndörödik-e? Igen. Oszt csavarodik-e? Igen. Rákérdezek: dezoxiribonukleinsav? - másra már nem hallgatott.)
Még baromira nem voltam rászorulva az emberekre.
19 évesen kaptam egy lakást a Gellért-hegyen. Hogy miért és hogyan, most mellékes, bár ez sem egyszerű történet. Mindenesetre kaptam, és ott találtam magam szeretett embertársaim között, egy szál egyedül. Nulla szocializációs előélettel. Fogalmam sem volt, hogy a különböző élethelyzetekben hogyan kell viselkedni. Pontosítok: hogy mit várnak el tőlem, és azt - az előző bekezdés fényében - akarom-e teljesíteni? Semmi másból nem tudtam kiindulni, mint abból, hogy ez és ez nekem hogy esne. És meglepetéssel kellett tapasztalnom, hogy nem vagyunk egyformák. Hogy a legtöbb ember - velem ellentétben - kísérletet sem tesz annak feltérképezésére, hogy a neki mondottakat az illető minek szánja. Minden kapcsolatomban alul maradtam. Négy hónap együttjárás már rekordnak számított. (Egyébként annyi volt a komolyabban vettek között az átlag. Szorgosan vadásztam közben, de az csak a strigulagyűjtéshez kellett. Addig általános műveltségben - filmek, zene, irodalom - versenyeztünk a haverommal, onnantól már hódításban is. Három napig tartott, szoktam volt mondani, de az első két óra csodálatos volt.)
A szocializáció minden magasabban szervezett élőlénynél alapvető. A fajtársakhoz való szocializációra ott vannak a testvérkék. A testvér az élővilágban NEM arra való, hogy váll váll mellett harcoljon a testvérével egész életében, hanem arra, hogy rajta keresztül tanulja meg az igazi harcot az igazi ellenséggel. A vadászatra szánt kis argentin dogot a jövendő zsákmányaival - vaddisznó, jaguár - együtt nevelik fel. A fekete komondorom kölyökkora óta elszántan utált minden fekete kutyát. Hogyne utált volna: a testvérei is feketék voltak, és velük kellett nap mint nap megküzdenie.
A szocializálódásnak is vannak fázisai. Kutyánál ez a többi kutyához való szocializálódással kezdődik (ezért nem szabad elhozni 8-10 hetes kora előtt, akkor viszont el KELL, ld. továbbiak) és az emberhez való szocializálódással folytatódik. Embernél a család, kortársak, másik nem, más korosztályok a sorrend. Az a barátnőm, aki tizenhárom év megcsalással egybekötve három gyereket szült tőlem a férjének, majd elszökött, de egy hónap után visszament, tizenhat éves korától ismerte a férjét, tizennyolc évesen ment hozzá, és harminchárom évesen feküdt le velem életében másodikként. Szerencséjére nem a Notre Dame-i toronyőr költözött a szomszédjukba, hanem én, de talán ővele is megtette volna, ha mutat némi fogadókészséget. Ennek az asszonynak a legnagyobb lánya szintén szűzen ment férjhez egy szintén szűz fiúhoz, huszonnégy évesen. Mit gondol, kérdeztem az anyát, mikor fogja pótolni a kiesett tapasztalatokat? Fog érezni rájuk késztetést? És ha legyőzi, javára válik ez a férjével való kapcsolatának? A vallás. Igen, a vallás: de a vallás nem arra való, hogy valamit elnyomjunk. Erre használják, ezért lett a nép ópiuma, de nem arra való. Értelmes embereknél legalábbis. Az átlagról most ne beszéljünk.
Nálam a kortársakkal való szocializáció maradt ki. Árulás ért árulás után. Gonoszság gonoszság után. Legalábbis én így éreztem. Az emberek nyelvét - nem azonos a beszélt nyelvvel - ugyanúgy meg kell érteni, mint az állatok nyelvét. Mit, mikor célszerű és nem célszerű mondani. Mit mikor célszerű és nem célszerű csinálni. Lehetek egy darabig érdekes, sőt meghökkentő. Még élvezni is fogják, úgyszintén egy darabig. Aztán mondok vagy csinálok egy olyat, amitől az illető haja az égnek mered. Jó, kiegyezünk valahogy. Aztán megint. És megint, végül vagy összeveszünk, vagy szeretjük egymást annyira, hogy én megtanulom visszafogni magam, ő megtanul megbocsátani.
De nekem ez nem megy automatikusan. Meg kell érte küzdenem, minden percben. Ami másnak készség, az nekem tananyag. Gondolkodnom kell hozzá. És ha olyan helyzetbe kerülök, amiben még nem voltam, akkor baj lehet. Baj lesz.
A legelső ragadozómadár úgy kivágna a hollócsapatból, mint a sicc.
Ennek a gondolkodásnak a termékeit tetszenek élvezni.
Ugyanezért lettem lázadó. Semmit nem vagyok hajlandó elfogadni kizárólag azért, mert mások elfogadják. Nem vagyok hajlandó benyelni semmiféle népbutító ostobaságot, álljon bár egy katekézisben, egy alaptörvényben vagy egy politikai programban.
E tekintetben én vagyok előnyben.
Mégis hosszú lett, nyájas Olvasó. Látja: így lehet bennem megbízni.
2014. 08. 16.