Egy ideje vaterázok. Vagyis nem én vaterázok, hanem az én nevemben egy igen kedves barátnőm, aki már jó ideje csinálja a saját cumóival. Végülis minek álljon itt egy csomó olyan dolog, ami nekem kacat, másnak meg szüksége lehet rá? Gyűjtőszenvedélyem már nem létezik. Volt, de talán benőtt a fejem lágya. A vevő, akinek el fogom adni a lakásomat - még nem megyek azért a híd alá -, vagyis egy kedves barátunk is igényt tart erre-arra. Például az utazásaim során felhalmozott színes üvegholmikra. Gyanítom, hogy nem ő tart rá igényt, hanem a vele költöző hölgy, de egyremegy. Mindenesetre, amikor itt voltak szemrevételezni a lakást, - magam ellen szólva - elmondtam neki, hogy szerintem mi lesz ezekkel a jövőben, mondjuk a haláluk után. Odahozat a gyermekük egy nagy konténert a ház elé, és akkor azonnal, vagy ha türelmes, kivárja a legközelebbi lomtalanítást. Színes üvegek és a többi: mátraházai emlék, kagylóvitorlás Tihanyból, őzike és vadászkutyák porcelánból, csipketerítők, préselt havasi gyopár, ballagási szalag, becsomagolt hajfürt és tejfogak, kormánykerék közepén hőmérővel, felemelt ormányú elefántszobrocskák. Nekem csak köveim maradnak, a világ minden tájáról, azok legalább szépek, de ki tudja. Van gyerekem elég, és az ő ízlésük sem egyforma, nem is szólva az enyémhez való hasonlatosságról.
Előbbi meggondolásnál fogva már képeket se gyűjtök. Jó tíz éve nem. Azt mondtam, hogy ami megmarad a fejemben, az megmarad, a többi meg, ha annyira sem találtatott fontosnak, hogy emlékezzem rá, mehet a kukába. Idejét nem tudom, mikor néztem meg a több ezerből, amit csináltam, egyet is. Hogy a mai ellentmondás se maradjon ki: a nagypapámék képeinek azért örülök. Meg a jogosítványának (gépjárómű vezetői engedélynek hívták), az 1942-es igazolási kérelmének a nyíregyházi rabbinátus felé, hogy ő bizony száz százalékig zsidó, nincs egy csepp gój vér se benne, az igazolásnak és az 1952-es tiszteletlenségéről szóló jegyzőkönyvének is, aminek majdnem rossz vége lett. Nem volt megalkuvó alkat. Pedig senki nem bántotta Horthy alatt, mert - talán szintén a nem behódolói mivoltából következően - első világháborús hős volt (úgynevezett tűzharcos, Károly csapatkereszt és egyebek, nem számított zsidónak, igaz, a vitézi rend se tolakodott érte). Végigfényképezte a háborút. Ez az időszak volt életében az egyetlen, amit a hivatása gyakorlásán kívül élvezett. Amíg a takarítólány véletlenül ki nem dobta, a hadinaplója is megvolt. "Éjszaka, Piave" - írta benne -, "gyönyörűszép ágyútűz." Az anyukám nagyjából ugyanezt írta a sajátjában, jóval később, angolul, persze a Piave nélkül - mindent angolul írt bele -, csak ő az erkélyen készült a szigorlataira, és onnét nézte Kőbánya szőnyegbombázását. Azt mondta, ha meg kell halnia, legalább ne egy sötét légópincét lásson utoljára. Az ő naplója - vele együtt - megvan, legalább hetven évig vezette, tele van a füzeteivel egy nagy láda. A nagypapám Rákosi alatti tiszteletlensége (bár állítólag minden zsidó kommunista, és/vagy liberális, sem ő, sem egyik családtagja se volt egyik se) abból állt, hogy az 1952-es felszabadulási ünnepségen a szónok kiemelte, hogy - ellentétben a gaz németekkel és angolszászokkal - Sztálin generalisszimusz meg akarta kímélni Budapestet és megtiltotta a város nehézágyúkból való lövetését. "Akkor nem tudom" - jegyezte meg a nagypapám félhangosan -, "ki vitte el a balkonunkat?"
A soha nem használt judokiról - valaha judóztam és aikidóztam, gondoltam, megint fogok -, mikor megkérdezte egy érdeklődő, jól látja-e, hogy sárgás színű, egy lakatlan sziget jutott eszembe, és a hajótörött csontváza. Meg a vele porladó ruhák - ez a judoki tizenhét éve áll a szekrényben felbontatlanul, és ki ismeri a vászon öregedésének rejtélyes folyamatait? Bár mintha a múmiákat is abba csavarták volna. Mindenesetre óvatosan kell lefejteni róluk, ha meg akarják vizsgálni őket. Ma két Maglite lámpát vittek el. Egy nagyon hosszút - öt Góliát elem kell bele - és egy kicsit rövidebbet. Dunabogdányból érkezett a vevő, már a telefonban is elég fura volt a hangja. Ha a Psycho történetét ismét meg akarnák filmesíteni, Norman Bates figurájára legalább annyira jó volna, mint annak idején Anthony Perkins. Egy autistával könnyebb volt kapcsolatot teremteni, mint vele. Alacsony, sovány, szótlan emberke volt. Kért egy pohár vizet, megitta, és elment. A Maglite - mint fentebb írtam - általában hosszú, amerikai rendőrségi elemlámpa. Hogy mire akarja használni, nem tudom, de el tudnám képzelni. Élénk fantáziám van.
Mosom kezeimet előre is.
2013. 04. 08.