Egy és ugyanazon a napon ittam alkoholt utoljára és szívtam el az utolsó szál cigarettát: 1980. július 15-én. 16-án - 24 és feledik születésnapomon - felkeltem, és bekapcsoltam a rádiót. Egy népdalt adtak: "Ébredj, kondás, elaludtál, / elment a nyáj, ittmaradtál. / Adszi szűröm, adszi baltám, / hadd menjek a nyájam után." Azt mondtam, igaza van. És attól kezdve nem iszom és nem dohányzom. Semmiféle megerőltetést nem okoz. Év végéig - kis túlzással - semmi mást nem csináltam, csak aludtam és gondolkodtam. Minden addigi ismerősömmel megszakítottam minden kapcsolatot (csak mostanában jutottam el odáig, hogy ismét felkeressem némelyiküket). Azt mondtam magamnak: hagyd a halottakra, hogy eltemessék a halottaikat.
Még nőt se igen szedtem fel ezalatt. Talán egyet, de az se tartott sokáig. Pedig nem kellett volna nagyon erőlködnöm. Még az utolsó időben, közvetlenül július 16. előtt is, amikor már mosakodni se volt nagyon kedvem, a poharat se bírtam remegés nélkül fölemelni - nem alkoholista voltam, csak nem bírtam abbahagyni -, voltak kalandjaim. Egyre kifejezetten jól emlékszem: mosdatlanul, valószínűleg büdösen, részegen mentem az utcán, és szabályosan leszólított egy ápolt, csinos, tiszta lány. Férjnél van, mondta, de ez őt most nem érdekli. Meg akart menteni, ami - mivel is van a pokolba vezető út kikövezve? - természetesen nem sikerült neki. Egy szenvedélybetegnek - akkor annak gondoltam magam - az segít, aki NEM segít, mondtam később, és mondom most is. Tudja a kedves Olvasó, mi volt az, ami abbahagyatta velem az egészet? Az, hogy akármennyit is ittam, akármennyi cigarettát szívtam el, csak a következő pohárig és következő slukkig jutottam. Nem adott menedéket egyik sem. Nem vált sem hátországgá, de még csak szünetté sem az engem körülvevő világgal való hadakozásban. (Gondolkozzon el, drága Olvasó, ha dohányzik, hogy mit jelent a KÖVETKEZŐ cigaretta?) Úgy éreztem magam, mint a nagybeteg, akinek ott ülnek az ágya mellett: bassza meg, mondtam, senki nem tud HELYETTEM meggyógyulni. Falak választanak el a külvilágtól, de még milyen vastag falak! Persze most is, és mindenkit, csak nem gondolunk rá. Hogy ez ekvivalens azzal, hogy voltaképpen nincs is külvilág, vagy csak igen sajátos értelemben van, azt most nem is teszem hozzá. Saját magunk elől meg nincs hova hátrálni.
Hát ebből az időszakból maradt meg nekem ez a József Attila töredék, az Eszmélet előfutára. Tudtam szóról szóra, valamelyest tudom most is, bár nálam ez nem ritkaság.
"Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, -
törődj belé, ma nem tudunk szeretni.
Szemeidből a csillogás kihagy,
megtanulnak a dolgokra meredni.
Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi,
áttetsző, sikos állkapcsát a fagy
meghordozza az egeken. Feledni
nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj.
A csillám szememből kihagy,
szemem már tanul rámeredni
a dolgokra. - Gyermeki vagy
- szól - én már nem tudok szeretni.
Én azt látom, hogy emeletnyi
áttetsző állkapocs, a fagy,
siklik ott fönn... Annyit feledni
nem tudsz, hogy ember ne maradj.
Most már nem tudom, mit tegyek,
öljek-e, vagy olvassak ponyvát.
Ösztöneim az életet,
bármily kegyetlen, meg nem unnák.
Jobb szeretik a bő uzsonnát,
mint én a tünő felleget,
egy lány mosolyát, mint a munkát
én és a tündér képzelet.
Mi emberek, sötét erők,
érezzük, napjaink letelnek.
S ha érezzük, a vég előtt,
mint dögöt légy, a világ ellep.
Eszmék északi fénye mellett
mért őriznők hát az időt?
Miért piszkálnánk hunyt szerelmet?
Én fölgyujtom a temetőt."
Mostanában egyre gyakrabban gondolom, hogy erre volna szükségünk leginkább. Különösen arra, ami az utolsó versszakban olvasható.
2013. 03. 26.