És akkor most mi a család? Jogilag az, amit a jog annak nevez. A jognak megvan a saját logikája, és ez a logika nem mindig azonos az ember belső logikájával. Ha az ember részben vagy egészben más alapelvekre építi az életét, mint a hatályos jog, akkor a cselekedetek megítélése is részben vagy egészben más lesz. Ugyanez a helyzet jogrendszer és jogrendszer között. Egy kontinentális európainak ugyanolyan furcsa tud lenni az angolszász törvénykezés, mint fordítva. A - mondjuk - etióp törzsi törvénykezésről, a saríáról vagy a Tóráról (részletesen a Talmudról) ne is beszéljünk. És Isten? A természet? Rousseau és az ő nemes vadembere? A jog következetességre törekszik. A természet nem törekszik semmire. A természetben egyik esemény a másikból következik. Ezekre mondjuk, hogy "természetes". Matematika, vágja rá az Olvasó. Végülis az: a matematika - Galilei megfogalmazásában - a természet nyelve. Elég ridegen hangzik, ugye? Mintha hiányozna belőle a mindenható akarat. Csakhogy a logikai láncok attól kezdve logikai láncok, hogy az első elem létrejött, és további elemek csatlakoztak hozzá. A rideg következetesség ott kezdődik. Bár egy muszlim ezekre is azt mondaná, hogy "Allahnak vannak szokásai". Az, ami semmiképp nem lehet következetes, mert nem következménye semminek, a KEZDET. Nem a Nagy Bumm, hanem az igazi kezdet. Aminek a Nagy Bumm a FOLYTATÁSA. De nem csak a világ kezdete. BÁRMINEK a kezdete. És amikor ezek a valamikor elkezdődött történetek találkoznak... Papa igazi csodája az időben és térben rejlik, nem a matematikában.
A jog - jó esetben - csak botorkál a történelem után. Ember tervez, Isten végez. Hogy mit végez, nem kérdés. Azt szokták vitatni, hogy vajon Ő végezte-e? "Nátán" - kérdezte Stefan Heym: Dávid király krónikájá-ban Salamon király házi prófétájától -, "biztos, hogy ezt az Isten mondta?" Fiat voluntas tua. Legyen meg a te akaratod. Meglesz. Ha mondjuk, ha nem. Tudom, hogy itt és így a belenyugvást jelenti, de ettől függetlenül is meglesz. Minden Isten akarata. A neki nem tetsző dolgokra azt mondja a katolikus dogmamagyarázat, hogy azokat Isten MEGENGEDŐLEG akarja. A levont konzekvencia azonban nem isteni konzekvencia, hanem emberi (jogi) konzekvencia. Isten nem matematikus. Sőt, a természet sem matematikus. Csak részekre bontva működik (látszólag) mechanikusan. Kérdés, hogy meddig redukálunk.
A jogot lefektetik. Valakik, valamikor. A profán erkölccsel sajátos kapcsolatban van. Egyrészt megpróbálja tükrözni - melyik kormány szereti, ha alapvető dolgokban ellentétbe kerül az alattvalóival? -, másrészt elkezdi alakítani. Régebben fordítva mondtam: a profán erkölcs a jog érzelmi megtámogatása. Sokkal szélesebb spektrumban működik, mint a jog. Ott is szankcionál, ahol a jog nem. Most pontosabbnak tűnik, hogy a jog a profán erkölcs tükröződése (is). Talán ez a primer. A jog tükröződése a profán erkölcsben pedig a szekunder. De mi is az a profán erkölcs? Az ember - mint ember - önvédelmi reakciója. Egy medvének sokkal könnyebb dolga volna: magányos állat lévén, csak magára kell figyelnie. Még utódaiban is, hiszen azokban a saját génjeit örökíti tovább. De az ember társas lény, a SAJÁT jól felfogott érdekében. Így van megcsinálva. A bekebelezés - birtoklás - individualizmus kifejezője a kollektivizmuson keresztül. A kiindulás az individualizmus, a következmény a kollektivizmus. Ennek a sorrendnek a felcserélése - majd az individualizmus tagadása - két emberellenes tévút: a kommunizmus és a nemzeti szocializmus. Du bist nichts, dein Volk ist alles, volt a dachaui koncentrációs tábor belső falára írva, közvetlenül a bejárat mellé. Te semmi vagy, a néped minden.
Az individualizmus alapja a birtoklás. A szabadság alapja a tulajdon, mondta egy ügyvéd barátom. És az ősközösség? Az ősközösség kényszer volt. A természeti népek viselkedése is kényszer. Abban a pillanatban, hogy az ember kezd urává válni a környezetének, elkezd felhalmozni. Némelyek jobban, némelyek kevésbé. Elkezd elkülönülni a többiektől, ugyanakkor továbbra is kollektív lény marad. Másképp nem boldogulna. Egyszerre van jelen benne a fölérendelés és az alárendelés vágya. A birtoklásé és az odaadásé. A saját tulajdonba vételé és saját maga odaadásáé. Az igazi vezér (államfő), mélyen belül saját tulajdonának tekinti a népét, de életét is kész érte feláldozni. Szó nincs közszolgáról (miniszter). Azok a hivatalnokai. Sem a közszolgák elöl ülnökéről (miniszterelnök). Gazdáról van szó, és jószágokról. Pásztorról, ahogy a Biblia nevezi.
A patriarchális család a pater familias (pater familiae), férfi családfő tulajdona volt, nem csak a római jogban. Ő volt élet és halál ura. A matriarchátust, lásd az előbbi bekezdést, különleges körülmények szülték, és távolról sem volt általános. A nő, mint a férfi jószága tartatott számon, erre utal az "asszonyállat" kifejezés is. Nem sokban különbözött a rabszolgától. Az elnevezését is a "férfi"-ból képezték, ilyen a magyarban a "némber" (nő-ember), vagy a héberben az "isa" (nő-férfi, az "is", "férfi" szóból). Az "összetartás" egy nyáj összetartása volt. Amit összetartanak, és ezért összetart. De a társadalom építőkövei! Nem, nem a társadalom építőkövei. Most - nálunk - azt mondják, de mindannyian jól tudjuk, hogy miért mondják. Mert a megcélzott választók fülének így kedves.
Az ősközösségeket hagyjuk. A görögöket is hagyhatjuk, a rómaiakat, meg a többi ókori népet is. A "gens", nemzetség volt az elsődleges. Az eredet és a (jogi) folytonosság, nem a vér szerinti család. Mindjárt a második római császár Tiberius (született Tiberius Claudius Nero) volt, a Julius-Claudius dinasztia tagja. Tiberius Augustus császár adoptált fia volt, e dinasztia utolsó előtti uralkodója, Marcus Otho Nero feleségének, Poppaea Sabinának volt a korábbi férje, az utolsó, Aulus Vitellius pedig Augustus ükunokájának a veje. Az athéni "demokrácia" története három arisztokrata nemzetség, az Alkmeónidák, Philaidák és Peiszisztratidák küzdelmének a története. De nem kell ennyire messzire menni. "A mi kutyánk kölyke." Ki ne hallotta volna ezt a mondást. Annyit jelent, hogy az illetőt velünk valamiben egy (például társadalmi) csoportba tartozónak számítjuk, szinte vérrokonnak, függetlenül a tényleges vérrokonságtól. Sullát és Caesart - a nem arisztokrata Mariussal ellentétben - ezért még az ellenséges - szintén arisztokrata - szenátorok is maguk közül valónak ismerték el, és enyhébben ítélték meg. A vérszerződést ("vértestvér") a tényleges vérségi köteléknél sokkal szigorúbban vették (lásd többek között a magyar legendáriumot). Arisztokrata az lehetett, akit valamilyen módon, valamiért azzá tettek. Köznemes akár az is, aki elballagott a legközelebbi plébániába, vitt magával két tehenet, és szépen megkérte a plébánost. Ettől kezdve a mi kutyánk kölykének számított, ellentétben például kevésbé szerencsés rokonaival.
Amit az állammal kapcsolatban a jog szabályozott, az a társadalmi osztály volt, nem a család. Még a szocializmus sem tett másként. A családi viszonyok szabályozása gyakorlatilag tulajdonviszonyok szabályozása volt. "Elloptad egy másik ember feleségét", mondta nekem tavaly egy római katolikus káplán.
Az idők ugyan változnak, de a közfelfogás, az egyházjog és a világi jog jóval lemaradva ballag utánuk.
Folytatjuk.
2015. 06. 15.