"Én vagyok a cél, a fenntartó, az úr, a tanú, a hajlék, a menedék és a legkedvesebb barát. Én vagyok a teremtés és a megsemmisülés, mindennek alapja, a nyugvóhely és az örök mag." Bhagavad-ghitá
Akkor nézzük. "Ha egy lakatlan szigetre dobnak meztelenül, mi tartana életben? A gyereked emléke? Egy bölcs gondolat? Egy cél? Mi az, amit a legmélyebben megértettél? Mi az életed lényege? Miért élsz?"
Egy katolikus pap tette fel a kérdést nekem. Kérdéseket. A "meztelenül" feltételt nem értem, talán Ádámra gondolhatott, vagy valamire, ami a tudata mélyén munkál. Hogy mi munkálhat, azt a kedves Olvasóra bízom. Fiatal ember, alig több, mint harminc éves. Első találkozásunk végén megölelt, és azt mondta: "Légy férfi!" Majd hozzátette: "Az igazi férfi számomra Krisztus."
Nem vonok le most ebből semmiféle konzekvenciát. Nem az én dolgom. Már csak azért sem vonok le, mert az olvasók egy része minden bizonnyal általánosítana. Hogy a katolikus papság. Arról nem is beszélve, hogy ő a jobbik részét képviseli a papságnak. Legalábbis a lelkesebbet és őszintébbet. Savonarola, írtam neki egy kommentemben. A firenzei reneszánsz vége. És a reformáció kezdete, hivatalosan az előreformáció. Az összes kedves későbbi puritán angol telepes, és afrikaans burger (dél-afrikai polgár) elődje. Az indiánok és a zuluk sokat tudnának mesélni. Vagyis a kafferek, ahogy arab eredetű szóval a búrok őket nevezték ("káfír" - "hitetlen", a néger rabszolgák legtöbbször arab közvetítéssel jutottak el későbbi uraikhoz). Az őszinte lobogás egyetlen hozadéka az őszinteség. Ez sem utolsó dolog. A többi hozadékát Weöres Sándor írta meg A teljesség felé-ben (Latinovits olvasta fel a pszichiátrián az egyik barátomnak 1975-ben, úgy került hozzám). "Írmagját se tűrd magadban semmiféle társadalom-javító szándéknak. Mert minden elvont közösség ködkép; és aki a ködben rohangál, előbb-utóbb elevent tipor." Én közösség-megváltó szándékra emlékeztem, sokáig úgy is idéztem. Weöres talán megbocsát nekem: úgy jobb lett volna. Szervét Mihály is sokat tudna mesélni. És az összes gondolkodó. Bocsánat: MÁSKÉNT gondolkodó. Az önmagukkal is szigorú lánglelkeknek nem a türelem és megértés a legnagyobb erénye.
Első gondolatom a hajó volt, ami majd elvisz onnét. Így még értelme is lenne a felvetésnek. Világos és rávezető célja. Lehetne sziget helyett egy váróterem. Piros szalagos lánnyal, akiről Cipő énekelt. "A váróteremben a lány, / a váróteremben a lány, / a fiút várja talán, / piros szalag a haján. / De az a vonat már sohasem, / de az a vonat már sohasem, / vagyis jön, csak üresen, / rajta sok-sok idegen, / igen." Nem kell lakatlan sziget. Pőreség sem kell. Nyüzsöghetnek az emberek, száz- és ezerszámra. Tele lehet a vonat. Mégis üres marad. Ez az Egyház tragédiája. Ez a Messiás tragédiája. Ez mindannyiunk tragédiája. Ha.
Akkor, ha ez tart életben. Mert életben tarthat. Tulajdonképpen napról napra ez történik a legtöbb ember életében. Valami, ami bármi lehet. Apró hajók. Apró vonatok. Amelyeken sok-sok idegen érkezik. Nem a Messiás. De van egy még nagyobb tragédia. Ha valóban a Messiás érkezik. Mert attól fogva, hogy megérkezett, nem a Messiás. CSAK EGY IDEGEN. A Messiás ugyanis MINDIG ITT VAN. Vagy SOHA NINCS ITT. A "volt" és a "lesz" csak úgy értelmezhető, hogy "van". "Onnan lészen eljövendő." Ha onnan lészen eljövendő, már csak az ítélet marad. Az már nekem nem a Messiás, értelme szerint, hanem a Bíró. Nem szabadít fel, csak konstatál. És nem kétséges, hogy mit.
Az emlékek. A gyerekeim emléke. A szerelmeim emléke. Jó emléke, és jóvá lett rossz emléke. Mindenki ott lesz velem, azon a szigeten. Aztán mindenki meghal, de jönnek újak. Ő felejtésnek és fantáziálásnak hívná. És pusztulásnak és teremtésnek. Én vagyok a pusztító és teremtő. Siva, ahogy az indiai mondja. Mars, ahogy a római. Aki egyszerre pusztít és teremt. Az a különbség, hogy miközben ő, a pap itt mindent ELSZENVED, ami történik vele, én, ott a szigetemen szuverén vagyok. Legalábbis MÁSOK tekintetében. Még ruhára sincs szükségem. Egy közepes katonai kiképző is tudja. "Gondolják azt, hogy forró nyár van, és csorog magukról az izzadtság" - mondja az újoncoknak, miközben derékig a jeges vízben gázolva kell átkelniük a túlsó partra.
De egyvalamit még nem uralok ott sem. SAJÁT MAGAMAT. Játékos és játékfigura vagyok egyben. De ott mindennél több lehetőségem nyílik rá, hogy mindenekfelett Játékos legyek.
Mint egy cella. Ahová a szerzetesek önként elvonultak. A rabok nem önként. Vagy a sivatag, ahová Keresztelő János is elvonult, Krisztus is. A sivatag a határtalan üresség jelképe. Ugyanazé, mint a pap példájában a lakatlan sziget. A sivatag a CSEND jelképe. Nem véletlenül beszélt annyit róla Anthony de Mello, a renitens jezsuita. De milyen ürességé? Milyen csendé? Azé az ürességé, amiben minden benne van. Mint a kínai buddhák hasában. Azé a csendé, amely a világ összes hangját tartalmazza.
Ne gondolja, kedves Olvasó, ahogy a pap gondolja, hogy a levegőbe beszélek. Összeollózok ezt-azt, és közben semmi alapja. Volt szerencsém néhányszor olyan körülmények között lenni, ahogy neki vélhetőleg eddig sosem. Volt szerencsém a magánzárkához is. Nem írnám le a fentieket, ha nem volna alapja, vagy úgy írnám le, hogy ezt elmondom. A kérdés személyes volt, a válasznak is illik személyesnek lennie. Soha életemben olyan tudati koncentrációt nem értem el, se előtte, se utána, mint akkor. Annyit kell tudni az előzményekről, hogy semmim se volt, amikor bekerültem. Annyi ruhám, amennyi rajtam volt, az is rongyos. Négy és fél hónap még fogdában is kikezdi a dolgokat, ha csak azokat használják. A többit lefoglalták. Jövőm se volt. Meg voltam győződve, hogy börtönbe kerülök. Múltam épp lett volna, de azzal ott keveset foglalkoztam. Ne fájjon. Még nem tanultam meg a pusztítást és teremtést. Inkább álmodtam. Az álmaim sohasem voltak olyan szépek. Azóta sem. A teremtés az éjszakára maradt. Az volt az én szigetem.
Szerencse volt. Isten legnagyobb adománya, amit adhatott. Azé az Istené, aki NEM KÜLÖNVÁLASZTHATÓ tőlem. Ez dogma. Nem gondolkodom rajta. És nem is fogok. NEM AZ Ő ISTENE. Nem "más" istene. Az enyém. CSAK az enyém.
Mindent leválasztott rólam, ami tévútra vitt volna. Mindent, amitől úgy gondolnám, hogy az ajtók kifelé nyílnak. Nem. Az ajtók BEFELÉ nyílnak. A pap olvasta a Defensor könyvét. Még ki is jegyzetelte.
"S végre, férfiú!
Olvastad, és nem vakultál bele, magadra ismertél, és nem lettél szomorú. Megpróbált a tűz, és nem égtél el, orcádba mart a fagy, és nem rejtetted el azt. Magad nem lévén többé mulandó, úgy járhatsz a világban, almájával e bizonyosságnak, mint fejedelem a szolgák között, mint látó a vakok pitvarában. És amilyen biztosan visszajárnak a hidegek; ahogy a fecske visszajár: visszajár a lélek, sötétség vándora, de most már uralkodhatsz rajta. Leomlanak a hegycsúcsok, elszáradnak a fák, elfolyik a fű nedve, te pedig leszesz magad világossága, magad bizonysága, leszesz magad menedéke.
Tekints rám, mit magadra tekintesz: tüzet oltok és tüzet szítok, hirdetem neked a szenvedés örömét és az öröm szenvedését. Te vagy a Defensor, én a káromló, senkik között senki, árnyak között árny."
Így végződik. Nem tetszett neki ez, hogy is tetszett volna.
Mi tart életben a lakatlan szigeten? Az, hogy MINDENT megkapok, amit itt sokkal nehezebben kapnék meg. Itt nem tudok ellenállni a kísértéseknek. Nem vagyok aszkéta alkat. Ott nincs más választásom. Mint az ötödik kerületi rendőrkapitányság zárkájában sem volt, 1985. november 25. - 1986. április 10. között.
Ott csak teremtő lehetek. Az, amire az ember eszmélésétől fogva vágyik. Csak álcázza. Kicsinyhitű, ahogy Krisztus mondaná. És lusta. Beéri könyörgéssel. Isten befolyásolásával. Ugyan mi más, amikor azért tartom be a szabályokat, hogy Isten ezt és ezt tegye meg nekem, végül üdvözítsen? A törvény betűjétől egy test sem igazul meg Ő előtte, írja Pál apostol. Az ember hit által igazul meg. De törekszik-e a hitre? És ha törekszik, bár a hit is kegyelmi ajándék, nem ugyanott van-e, mint a törvény puszta betartásával? Ha a törvény betartása pusztán a hit következménye is?
A szigetemen csak teremtő lehetek. Vagy halott.
De ez a nagy lehetőségekkel mindig együtt jár.
2014. 12. 15.