3.rész
„Azért megyek Palesztinába, mert ott legalább rohadt magyarnak fognak hívni, és nem rohadt zsidónak, de ezt ti, rohadt gojok, úgysem érthetitek meg soha.”
(Hajnóczy Péter után)
A Napszentület első részében már beszéltünk Stuart II. Károly (neve gael nyelven Teárlach) öccséről, a katolikus II. Jakab (gaelül Seumas) angol királyról. Mivel Komor Jimmy egyúttal skót uralkodó is volt, először a skótok lázadtak fel ellene. Velük még úgy-ahogy elbánt, de utána Anglia következett. II. Károly, a „The Merry Monarch”, „a Víg Uralkodó” néven is emlegetett báty-előd hírhedt szoknyavadász volt. Még hollandiai száműzetése alatt összeszűrte a levet egy Pembrokshire-ből származó királyi ezredes lányával, bizonyos Lucy Walterrel, akitől 1649. április 9-én megszületett James nevű törvénytelen fia. Miután Károlyt visszahívták Angliába, Jamest az udvarába hozatta, kinevezte Monmouth hercegévé és még a Térdszalagrenddel is kitüntette. James volt a második, aki fellázadt Jakab ellen, de seregét a király Somerset lápvilágában könnyűszerrel legyőzte, őt magát pedig vérpadra küldte. (Mielőtt meghalt volna, a kivégzésen jelen lévő püspök megkérte, hogy szólítsa fel a katonákat és a népet a király iránti hűségre. James ridegen válaszolt: „Nem tartok beszédet. Azért jöttem, hogy meghaljak.” A földön térdepelve még felpillantott: „Hadd nézzem csak a bárdot…Attól félek, nem elég éles.” „Elég éles, és nehéz is” – válaszolta a hóhér. Tévedett: az első ütés épp csak megsebezte a herceget, a második után még oldalt tudta fordítani a fejét, hogy kivégzője szemébe nézhessen, a harmadik ütés sem sikerült, a negyedik sem, az ötödik után pedig a már lincseléssel fenyegetett hóhér kínjában a késével nyiszálva tudta csak elválasztani a fejet a törzstől.)
Amikor a katolikus Jakab- szintén katolikus - felesége, Modenai Mária életerős fiúgyermeknek adott életet, a rekatolizáció rémétől magukat fenyegetve érző protestánsok türelme végképp elfogyott. Három évvel és három nappal azután, hogy Monmouth hercegének feje lehullott, hatszáz holland hajó kelt át a Csatornán, fedélzetén tizenötezer katonával. A flotta és sereg ura, a protestáns Orániai Vilmos herceg, akit titokban kicsempészett levéllel hívtak meg az angol trónra, a Stuartok vér szerinti rokona, egyben II. Jakab idősebb lánya, Mária (gaelül Mairi) férje volt. Minthogy országa épp hadban állt a Napkirály Franciaországával, különösen jól jött neki az ajánlat, amelynek révén lehetősége nyílt Hollandia és Anglia erejének egyesítésére. Miután a Vilmos ellen küldött királyi csapatok főparancsnoka, a Monmouth-tal való hadakozásban magát kitüntető Lord Churchill (Winston Churchill őse), Marlborough hercege a hollandokhoz pártolt, Jakabnak menekülnie kellett. A halászhajó (amivel az álruhás király, hóna alatt Anglia nagypecsétjével Franciaországba akart távozni) már majdnem elindult, amikor felfigyeltek Jakab gyanús viselkedésére, és mint ismeretlen jezsuitát, visszatoloncolták a partra. Végül szökését - annak legnagyobb bosszúságára – saját vejének kellett megszerveznie. Az angol trónt Orániai Vilmos és felesége foglalta el: uralkodásuk alatt Anglia Európa első alkotmányos monarchiájává vált.
Árpádházi I. (Szent) István magyar király élete - annak első szakasza legalábbis - Széchenyi és Kossuth vitájához hasonlóan az unalomig ismert. Krisztus után 996-ban feleségül vette a német (bajor) Gizellát. Egy esztendőre rá meghalt apja, Géza (eredetileg Gyevü – nagyúr) nagyfejedelem. Trónját először rokona, Koppány igényelte magának. A Géza előtt szokásos szeniorátus (a legidősebb férfirokon örökli a hatalmat) és levirátus (a zsidó eredetű sógorházasság) állt szemben a Géza által bevezetett primogenitúra elvével (az elsőszülött fiúgyermek a kizárólagos örökös). Koppányt német vezérek és a német mellett skandináv, besenyő, kabar katonaság segítségével Sólyon, a somogyi útelágazásnál tőrbecsalták, megölték, testét négyfelé vágták, és a darabokat – megszegve a halottak eltemetésének törvényét - Győr, Veszprém, Esztergom, Gyulafehérvár kapuja fölé függesztették. Koppány után az immár király nagybátyja (anyja, Sarolt testvére), Gyula következett. Gyula ugyan fogságából engedéllyel Lengyelországba menekülhetett, de a dél-erdélyi bolgár származású Keán már nem úszta meg ilyen könnyen. Keán megölését követően az ún. fekete magyarokra került sor, az ő területükön alapította meg István a pécsi püspökséget. Egyik leánytestvérét az eredetileg zsidó vallású, kabar Aba Sámuelhez adta feleségül (a frigy feltétele az áttérés volt), a másikat a velencei dózséhoz, Orseolo Ottóhoz. A csaták sorát a – legalábbis formailag – bizánci keresztény, ugyancsak erdélyi Ajtony vezér legyőzése és meggyilkolása zárta le 1028-ban.
Az Orániai Vilmost behívó protestáns politikusok, akiknek csoportját Halhatatlan Hetesnek nevezte el a hálás angol utókor, ma – Thökölyhez hasonlóan, pedig mekkora különbség volt közöttük! - szintén nem számíthatnának enyhe ítéletre. (Érzik ezt az angolok is, ezért tárgyalt időszakot dicsőséges forradalomnakhívják mindmáig.)
Szent István esete már bonyolultabb. Taksony fia Géza nagyfejedelem, István apja még nem volt király, annak ellenére sem, hogy a keresztelőpapját küldő I. Ottó német-római császár rexnek nevezte. (Géza a megkeresztelését követő év húsvétján tartott birodalmi gyűlésen, ahol olyan uralkodók jelentek meg személyesen, mint a cseh, a lengyel fejedelem, sőt maga Kékfogú Harald dán király – akiről a Bluetooth szabvány kapta a nevét – is, csak küldöttek útján képviseltette magát.)
Géza utódjelölésével nagyon sokan (például az Istvánnal később szembeszálló három nagyúr) nem értettek egyet. Azok a német lovagok, akik István vezérei lettek, már nagyrészt Géza alatt érkeztek Magyarországra. A nagyfejedelem halálakor Magyarország még nem volt egységes monarchia, az alaptörvények (köztük az utódlás rendje) sem voltak megnyugtatóan és mindenki által elfogadottan tisztázva. Istvánt csak a mai magyar jogértelmezést követve lehet kétségek nélkül felmenteni, mely jogértelmezés röviden úgy foglalható össze, hogy a győztesnek mindig igaza van.
A hazát tehát, mint az előző rész végén megbeszéltük, csak azokon keresztül lehet egy adott földrajzi területhez kötni, akik ott élnek. Ha nem így volna, Magna Hungaria nem lenne a magyarok őshazájának tekinthető, de Levédia vagy Etelköz is csak vándortáboroknak minősülne, pedig előbbiben közel háromszáz évet, utóbbiban pedig körülbelül nyolcvanat töltöttek. De még ez sem elég egyértelmű. A hazát csak ismert vagy ismerni vélt, konkrét személyeken keresztül lehet értelmezni. Legkevésbé a genetikai hovatartozás számít, és ez alól még a nacionalisták sem kivételek. Ha nem így volna, Puskin, akinek dédapja Nagy Péter cár udvari szerecsene volt, nem lehetne az oroszok nemzeti költője, a részben török származású Ekrem-Kemál Györgyöt nem fogadták volna be a hungaristák, és a nürnbergi per egyik vádlottja, az előbb életfogytiglani, később tizenöt évi börtönbüntetésre ítélt félzsidó Erhard Milch sem lehetett volna a német nemzetiszocialista Luftwaffe tábornagya. Nem neveznék világnézetükben különböző, de ezen kívül egyformán vegyes összetételű és azonos állampolgárságú csoportok egymást kölcsönösen hazaárulónak, azaz nem tagadnák kölcsönösen a másikkal való nemzetközösséget. „Zsidózzák egymást nagy hevest bulgárok, albánok” (Cseh Tamás) – az már a nacionalizmus specialitása, hogy a nézeteltérések alapjául (a valósággal csak annyiban törődve, amennyiben az látszólag őt igazolja) a származási különbségeket teszi, ám a megfeleltetés jogát magának vindikálja. A Magyar Szigeten ugyanúgy nem kell homoszexuálisnak lenni ahhoz, hogy valakit leköcsögözzenek, mint zsidónak, hogy lezsidózzák: elég egy liberálisnak tűnő félmondat vagy fintor a Szálasi-relikviák láttán.
Egy barátom mondta a minap: „Ha vidékre megyek, pesti vagyok, ha külföldre, magyar, ha Amerikába, európai, ha a Holdra, földi.” Világpolgár akkor lesz az ember, ha a marslakók megtámadják a Földet. (A kozmopolita kifejezésnek különös zamatot ad, hogy az egykori Szovjetunióban és csatlós országaiban – élete végén – az úgynevezett zsidó ügy előkészítésekor és végrehajtásakor – a zsidó szót szemérmesen kerülve – maga Sztálin vezette be a használatát. Még Vasfenekű Vjacseszláv, azaz Molotov zsidó feleségét, Polinát is letartóztatták. A bolsevik matrónát minden elképzelhető ocsmánysággal, még csoportos orgiákkal is megvádolták, majd elítélték és internálták. „Remegtek a térdeim” – mondta később Molotov azokról a percekről, amikor Sztálin felolvasta neki az Államvédelem által összeállított bűnlajstromot.)
A hazaszeretet csak „kis” közösségekben tud realizálódni. E közösségekben pedig – horribile dictu – az első a közösséghez való tartozás ténye, és csak a második, de inkább sokadik (függetlenül attól, hogy ezt általában nem ismerik be) az adott közösséghez tartozás miértje. A miértnek normális esetben befelé kohéziós, kifelé informális funkciója van, nem több, mint annak, hogy miért János-hegy a János-hegy. A baj akkor kezdődik, amikor a konkrét felcserélődik az elvonttal, a gyakorlat eszmévé, az eltérő gyakorlatot folytató többi ember pedig más eszmék személytelen képviselőjévé válik. Minden olyan állítás, mely egy meghatározást okként tüntet fel, hamis. Minden állítás, ahol a mert a magyar, német, zsidó, liberális, kommunista, konzervatív, környezetvédő, keresztény, muzulmán, satöbbi szó előtt áll, értelmezhetetlen. És ez az út mindig oda vezet, hogy a szónokok ajkáról ugyan a plutokrata-bolsevik judaizmus indul a halálba, de a gázkamra ajtajához már Grünfeld Móric asszimilálódott, polgári értékrendű, alsó középosztálybeli órásmester érkezik meg.
A haza ugyan egy területben manifesztálódik (azt is megkockáztatom, hogy a hazát egy terület jelképezi), de hogy ez a terület hol és mekkora legyen, a nosztalgiát kivéve semmi nem szabja meg. Sőt a nosztalgia sem: nem ismerek olyan népet, amelynek az elvesztett területei visszaszerzésén túlmenő gyarapodással szemben lényegi kifogásai volnának.
Néha még a fél ország átrendeződésével szemben sincsenek. Lehet, hogy némely lengyelben például keserű emlékeket ébreszt a Molotov-Ribbentrop paktum érvényesítésével elcsatolt, és a Szovjetunió felbomlása után sem visszaadott Kelet-Lengyelország sorsa, de annyira azért nem, hogy arra a kijelentésre vetemedjen, ha a visszavételre valami csoda folytán mégis sor kerülne, a kompenzációként megkapott Kelet-Poroszország hovatartozásán is el kellene gondolkodni.
Sokszor leírtam már (sőt a Naplót is ezzel kezdtem), hogy úgy vélem, az ember alapösztönei egy páviáncsapatból levezethetőek. Mind a hordához, mind a revírhez (saját területhez) való ragaszkodás alapösztön. Ami az alapösztönökön felül van – az etológia oldaláról nézve – csak a nagy agy okozta bonyolítás. (A hordaéletből következő alapösztön a vezér – páviánoknál basának hívják – iránti igény is.) A hordák, falkák, csordák, csapatok – hogy még egy szót ejtsünk a világpolgárról – bizonyos esetekben egyesülhetnek. De ezeket az eseteket mindig valamiféle külső kényszer indukálja, például természeti katasztrófa, hajtóvadászat, évszakváltás, szárazság (mint a növényevők vonulásait Afrikában). Amikor a kényszerítő ok megszűnik, a tömeg ismét kisebb létszámú hordákra, falkákra, csordákra, csapatokra bomlik. Tömegbe való egyesülést a túlszaporodás is kiválthat. Végeredményben itt is ugyanarról van szó, amiről az előbb beszéltünk. A vándorsáskák például alapvetően magányos állatok. Ha különösen kedvezővé válnak az életkörülményeik, számuk megnövekszik. A koncentrált élelemforrások közelében nagyobb lesz az egyedsűrűségük is. Az eredetileg zöld sáskák egymásnak ütköznek, és elég három-négy érintkezés, hogy drámai átalakulások induljanak meg a szervezetükben. Színük barnává változik, és olyan feromonokat kezdenek termelni, melyek újabb és újabb sáskákat vonzanak a közelükbe. Létrejön a sáskaraj, amelynek csak a kétezer méternél magasabb hegyek állják útját. Miután a sáskák mindent letaroltak, elpusztulnak, és kezdődik az egész elölről.
Van egy emlős is, amely hasonlóan viselkedik: a lemming. Ezek a tundralakó pocokfélék, mint az összes rágcsáló, rendkívül szaporák. Körülbelül négyévente annyian lesznek, hogy az élőhelyükön nem marad több moha- és fűféle (ami a táplálékuk). Ekkor hatalmas csapatokba verődve vándorútra kelnek. Az útjukba kerülő patakokat, folyókat, tavakat átússzák. Ha nem a tengerbe fulladnak bele (azt is át akarják úszni), elhullás és ragadozók tizedelik meg őket. Számuk lecsökken és életük az új ciklus végéig visszatér a normális kerékvágásba. (Az állandóan óriás rajokba vagy csapatokba tömörülő állatok, mint egyedek elvesztik jelentőségüket. A raj vagy csapat egyetlen organizmusként kezd működni. Ha létszáma egy adott érték alá esik, összes tagjával együtt megsemmisül. Kétszáz éve a vándorgalamb még milliós csapatokban vonult végig Észak-Amerikán. Az indiánok és – sokkal hatásosabb fegyverekkel - a fehér telepesek intenzíven vadásztak rájuk. Annyian voltak, hogy kiirthatatlannak látszottak. Még 1896-ban is megfigyeltek negyedmilliós seregeket, aztán a szó szoros értelmében, egyik napról a másikra az összes vándorgalamb eltűnt. 1899-re egyetlen példány maradt belőlük. Marthának hívták, 1914-ben pusztult el a cincinnati állatkertben.)
Vonja le mindezekből a konzekvenciát maga a kedves Olvasó.
Summa summárum, a hazaszeretet az ember természetes ragaszkodása ahhoz a területhez, ahol otthon érzi magát. Hogy ez a föld, amelyet azokon keresztül szeret, akik befogadják, hol helyezkedik el a térképen, indifferens. Az is indifferens, ki gyakorol felette fennhatóságot, ha teljes jogú polgárként élheti meg az életét (egy napjainkban elvégzett, társadalmi közérzetre vonatkozó felméréssel a nyugati – osztrák-burgenlandi, amerikai, kanadai – és keleti-déli - szlovákiai, romániai, ukrajnai, szerbiai - magyarság körében fenti állítások mindegyikét könnyűszerrel igazolni lehetne). Sőt indifferens az is, genetikailag rokonok veszik-e körül vagy nem. Ez utóbbi belátásához elég a németek kivándorlására gondolni a nemzeti szocialista, majd (ameddig lehetett) a kommunista Németországból, a kubaiakéra a kommunista Kubából vagy a magyarok menekülésére a kommunista Magyarországról. Ez a Németország, Kuba, Magyarország nem hazám, mondta akkor a disszidens, szívében fájdalommal. Most már Amerikában van az otthonom, mert ott befogadtak, mondta ugyanő évtizedekkel később, látogatóban. Plagizáljuk Esterházy Pétert: farkas farkasnak is lehet farkasa.
Azért, mert statisztikailag és/vagy érzelmileg magyar/német/angol/francia/dán/etc. vagyok, minőségben egyetlen embertársam felett állónak sem tarthatom magam. Azért, mert magyarok, németek, angolok, franciák dánok léteznek, nem kell örökkön-örökké létezniük, sőt nem is fognak örökkön-örökké létezni. Ha pedig ez a két állítás igaz, akkor a nacionalizmus nem más, mint egy emberi alapösztön eltorzítása és kihasználása valamely, ezzel az alapösztönnel köszönőviszonyban sem levő politikai cél megvalósítása érdekében.
Fichte professzor - a berlini egyetem filozófia tanszékének egykori vezetője, akit a német nacionalizmus atyjának tartanak - működése válasz volt a francia forradalom fellobbantotta és Elzászt megkaparintó francia nacionalizmusra. E válasz következménye lett Elzász (Metz-el kiegészített) visszacsatolása és a franciák megalázása. A francia viszontválaszra az első világháború után ugyanott került sor, ahol negyvennyolc évvel azelőtt Bismarck herceg kikiáltatta a német császárságot. Versailles-ban Elzász-Lotaringia ismét Franciaországé lett, majdnem pontosan huszonegy esztendőre, amikor a már Hitler vezette Németország megint bekebelezte. Az 1947-es párizsi békék, a győztesnek számított Franciaországnak kedvezve, természetesen újra visszaállították az 1937-es határokat.
Válasz és viszontválasz, válasz a viszontválaszra és viszontválasz emerre. A nacionalizmus hosszú távon sem megszerezni, sem visszaszerezni nem képes semmit, sem igazságot, sem békét, sem megnyugvást nem tud szülni. A nacionalizmus csak nacionalizmust képes szülni.
Körülbelül egy hónapja feltették nekem azt a kérdést, hogy mit kezdene a Hikszosz (HMP) a határon túli magyarokkal? A legelső, amit tenne, hogy a magyar szót megfosztaná minden pártpolitikai tartalomtól. Ez azt jelenti, hogy megtagadna minden (radikális és kevésbé radikális) tévtanítást, amivel bármely érdekcsoport erre a szóra hivatkozva próbál előnyt szerezni vetélytársaival szemben. Másodszor a magyar szót megfosztaná minden politikai tartalomtól: nem egy magyar világot akar felépíteni, hanem egy emberi világot. Ha a magyar nép úgy kívánja, hogy ő legyen ennek a világnak az egyik megalapozója, akkor ez a világ ebben az értelemben magyar világ lesz. A nacionalizmus, akár beéri (ideiglenesen) az autonómiával, akár nem, nem járható út. (Az autonómiával szemben ugyanakkor semmi kifogásunk, sőt a működőképes állam alapjának tartjuk, kifogásunk csak a nemzetiségi autonómiával szemben van.) Egy normálisan működő országban a nemzetiségeket nem kell sem védeni, sem képviselni, mert nemzeti identitásuk kifejezésében és hagyományaik ápolásában nem akadályozza őket senki. Egy normálisan működő országban a tisztségviselők vagy parlamenti képviselők nemzetiségi hovatartozásával ugyanúgy nem szabadna foglalkozni, mint a magánéletével. Ha pedig a kérdéses ország nem ilyen (mint például a mai Szlovákia vagy Románia), soha nem a vele egy alapra helyezkedés a megoldás, tudniillik az, mint fentebb láttuk, véget nem érő, véres civódásokon kívül sehova nem vezet.
(Amikor néhány régebbi írásban a nemzetállamról volt szó, azt távolról sem nacionalista értelemben, hanem a pártállam alternatívájaként használtuk, egy olyan államot értve alatta, amelynek irányításában „választásokon” nyertes csoportok helyett a nemzet összes alkotójának személyes tulajdonságai és képességei szerint lehetősége van részt venni.)
A határon túli magyarok számára ugyanaz a megoldás, mint a határon inneniek számára: annak a társadalomnak az átalakítása, amelybe a történelem viharai vetették őket, tekintet nélkül az „anyaországra” és bárki származására. Ezt a munkát magyarként nem lehet elvégezni. Csak együtt – szlovákokkal, románokkal, ukránokkal, szerbekkel és másokkal –, mint a Hikszosz (ez idő szerint) külföldi képviselői.
A napszentület nem csak egy napszakot jelent, hanem egy égtájat is, ahol a Nap lenyugszik. Azt az irányt, amerre egyre többen tartanak majd, ha úgy érzik, menekülniük kell az előítéleteknek és indulatoknak ebből a keleti bugyrából. Azt az irányt, amelyre most még sokan csak mind reálisabb lehetőségként gondolnak.
Hiába, no: hazát váltani, ha nem is lehetetlen, de sohasem volt könnyű.
2011. 08. 31.