Ez is valahogy úgy kezdődött, hogy elgondolkodtam magamon. Ha a lehetőségeket kihasználó katolikus lennék, akkor ilyenkor bemennék egy templomba, és meggyónnék. Nade neked nem szabad, mert nem bérmáltál, hördülne fel egy szabálykövető hívő. Ezt a játékot nem így játsszák, mondaná egy régi barátnőm. Persze akkor még ő sem úgy játszotta, ahogy diktálták neki, gyónás nélkül simán áldozott, igaz, a gyónás mit sem ér megbánás nélkül, így maradt az önelbírálás. Még én is áldoztam vele, pedig nem voltam katolikus. Megettem egy ostyát. Hogy mit szólna ehhez Cseh Péter káplán barátom, azt hagyjuk. Nem fontos. Az sem fontos, hogy mit szól ehhez a katolikus egyház. Általánosságban a gyónás nem több, mint amikor a vádlott elmondja a tárgyaláson, amit - ítélettől függetlenül - várnak tőle: "nagyon megbántam". Lehet, hogy érez valami effélét, de ez múló állapot. A gyónás - szintén általában - többnyire nem valóságos bűnökhöz kapcsolódik. Olyanokhoz, amelyekről a papok azt mondják, tartalomtól függetlenül. A világi törvénykezésben alapvetően két dolog számít: a tényállás és a jogszabályok. Nem a szinkron a hangsúlyos. Itt viszont elsősorban az. Vagyis annak kellene lennie.
A kedves Olvasó nem tud nekem feloldozást adni. Nem is szükséges. Kádár János azt mondta egyszer, hogy nem kell neki templomba menni, ha gyónni akar. Van olyan náluk is, csak ezt ők, kommunisták máshogy hívják: ez az ÖNKRITIKA. Nos, én is valami ilyesmit akartam. Rendbetenni valahogy magamban a dolgokat. Úgy volt-e jó, ahogy volt, vagy másképp kellett volna, ha megteszem, azzal használok, vagy nem használok, azoknak van igaza, akik helytelenítik, vagy azoknak, akik elfogadják. Ilyenkor egy régi barátnőm jut az eszembe. Bárkiről be tudja bizonyítani, mondta - matematikus volt -, azt is, hogy igaza van, azt is, hogy nincs. Ezért aztán nem is ezzel foglalkozott. Megfigyelte, ki érvel gyengébben, és annak a pártjára állt. Ha most én vagyok ő: vagyok-e elég nyomorult, hogy érdemes legyen magamat védeni? Vagyok-e elég magabiztos, hogy porrá kelljen zúznom minden érvemet?
Az önkritika több, mint egyszerű gyónás. Ugyanaz a helyzet áll elő, mint amikor azt mondom, hogy egy szilárd erkölcsiségű ateistát magasabbra értékelek, mint egy szilárd erkölcsiségű hívőt. Egy önkéntest mint egy besorozottat. Egy elfogadott alkotmányt mint egy oktrojált alkotmányt. A hívő is beláthatja, tudom. De nála nem az az elsődleges, legfeljebb másodlagos. Nála csak ráerősítés. Igazolás. Könnyebb úgy elfogadnia. Ráadásul nehezen kibogozható, hogy mennyi belőle a stimuláció és mennyi a valódi belátás.
Mit kell itt eldönteni tulajdonképpen? Azt, hogy az a cselekedetem, amiről ítéletet készülök mondani, mennyire vagyok én. Egészen, mosolyog ilyenkor egy buddhista. Egészen, de van folytatás. Egészen, mint - ; egészen, mint személyiségem magja, belseje, vagy perifériája. De legalább kínlódsz, mosolyog az Isten onnan fentről. De legalább kínlódok. Se előtte, se utána, se közben nem érzem jobban magamat tőle. Se a gondolattól, se a cselekedettől, se a végeredménytől.
Legyőzni önmagunkat. Lehet, de ez csak annyi, amennyit Foch marsall tartott a Versailles-i békékről: fegyverszünet húsz évre. Vagy valameddig. Akár halálig, de csak fegyverszünet. És ami a legrosszabb, sohasem feltétel nélkül tesszük le a fegyvert. Minél közelebb vagyunk a maghoz, annál kevésbé. Hogy valódi béke legyen, ahhoz így nem lehet eljutni. Csak mondani lehet. Bele lehet vonni az Istent is, bele is vonják, Isten fiát, a Felkentet, de ez is csak beszéd. Ha mások vagyunk, mások is maradunk. Aki szenvedélybeteg, szenvedélybeteg is marad. A többi a szerencsén múlik. Dehogy, tiltakozik az Olvasó, az akaratán. De az akarata is a szerencsén múlik. Más megfogalmazásban Isten kegyelmén. Kérdés, hogy Isten kegyelme kegyelem-e. Kérdés, hogy valóban Istené-e. (A kedves ateista Olvasót ne zavarja meg Isten. Értsen alatta valami mást, a természetet, genetikai kódot, hasonlókat.) Kérdés, hogy az út önmagunk ellenében, vagy önmagunkon keresztül vezet-e. Kérdés, hogy az-e a kegyelem, ha Isten megengedi, hogy önmagunkon keresztül vezessen, vagy ha nem engedi meg. Kérdés, hogy ha nem engedi meg, mi vagyunk mi a magunk számára? Próbatétel, eszköz vagy mindkettő? Ha mindkettő, úgy van-e, mint a hinduista átma-váda és a buddhista anátma-váda? Erre most kivételesen válaszolok: nincs úgy. A vágyak megtagadása és a vágyak kielégítése lehet, hogy a végén formailag ugyanoda vezet, de teljesen különböző tartalommal. Az első elfojtás, az alkoholista absztinenciája, a második felismerés, az absztinens absztinenciája. Az út önmagunkon keresztül vezet, nem önmagunk ellenében.
Ha pedig így van, akkor az ember semmire se jut, ha megtagadja önmagát. Olvassuk csak el a Passiót. "Teljesíti kötelességét." Fogcsikorgatva vagy magát ámítva benne marad egy nem neki való házasságban, tisztes családi életet él, miközben valahol teljesen másutt lenne és mást csinálna, a pályáján marad, pedig régen kiderült, hogy tévedés. Számtalan olyan szituáció van, amelyből nem lehet egykönnyen kilépni. Némelykor soha. De ennél sokkal több olyan szituáció van, amelyből ki lehet lépni, de valamiért nem merünk. És ha valóban nem lehetne, életünk utolsó pillanatáig sem szabad ezt elfogadni. Hogy is írta egy kedves Olvasóm? Ha le is ültem, de magamban állva maradtam.
Felelőtlen vagyok. Ez volt az alapfelvetésem. Hallottam párszor, több gyermekem anyukájától is. Nem fogok most olyanokkal takarózni, hogy "kettőn áll a vásár". Ez csak rólam szól. Minden cselekedetem csak rólam. Az övéivel számoljon el ő saját maga felé. Ez a "felelősség" jelentése. Felelő-s-ség. Felelő. Számot adó, vagyis számadó. Elszámoló. Mivel? A KÖVETKEZMÉNYEKKEL. Hogy mi lesz azzal, akit/amit ránk bíztak. Ki felé? Aki ránk bízta. És innentől válik igazán érdekessé a dolog.
Késő van, hajnali négy óra. A következő részben befejezem, ha egy mód van rá, még ma. Bár ezt nálam soha nem lehet tudni. Jön, ahogy jönni akar. Mindenesetre megpróbálom.
2015. 01. 28.