"Mit kezdjen az az életével, akinek 74.000 forintról egy tollvonással 29.000-re csökkentették a juttatatását - friss a példa. Nem, nem gyógyult meg a leszázalékolt Szami Radics Béla. A villanyt kikapcsolták nála, a telefonszámláját sem tudja fizetni, így a kapcsolata is megszűnt a világgal. Munkát sem keresni, sem találni nincs esélye. De mit érdekli mindez azokat, akik nem csupán a maguk, a gyerekeik, de már az unokáik, sőt dédunokáik sorsát is elrendezték - emellett a barátokét, szobatársakét, haverokét és azok családjáét is. Így élünk Pannóniában. Szép új világ."
Ezt Tóth Ildikó újságírónő vetette "papírra", azaz képernyőre, egy egyébként rendkívül értelmes írásában. Természetesen az Orbán-rendszerről, és a Vezér kisebbségi komplexusáról, a húsz (vagyis huszonkét) éve pikszisben levők és a többiek közti különbségről, a kitérő válaszokról egy interjú során. Nem veszem ezeket sorra, csak talán - pár mondat erejéig - a kisebbrendűségi érzést, ami a miniszterelnök magasságából táplálkozik az írónő szerint. Hát nem. Én úgy nagyjából ugyanakkora vagyok, mint O.V. - talán kicsit magasabb -, mégsem akarok sem miniszterelnök, sem semmiféle vezér lenni. De legyen, legyek én a kivétel, akinek semmiféle gubancot nem okozott soha a magassága, vagy alacsonysága. Volt egy nálunk húsz centivel alacsonyabb fiúismerősöm. Kétségkívül nem tiltakozott volna, ha egy reggel arra ébred, hogy megnőtt. De mivel nem nőtt meg, elvégzett két egyetemet, megtanult nagyon szépen hegedülni (még csak nem is prímás lett, hanem kontrás), alapított egy autentikus népzenét játszó zenekart, majd elvett egy nála két fejjel magasabb lányt, gyerekei születtek, ma is élnek, és még nem haltak meg. Szóval lehet másképp is.
De térjünk vissza az idézetre. Tudjuk, mit akart kihozni belőle a hölgy: a szociális érzéketlenséget. Remek alkalom, hogy százegyedszer leírjam: az állam FELÜLRŐL csak statisztikákban tud gondolkodni. Felülről intézve a dolgokat, mindig lesznek Szami Radics Bélák. Felülről nem lehet differenciálni. Egy büntető ítéletet több szempont alapján hoznak. Az alap a Büntető Törvénykönyv. De figyelembe kell venni a legfelsőbb Bíróság (ma Kúria) elvi állásfoglalásait, az általános bírói gyakorlatot, és...és van még valami: a bíró SZEMÉLYES MEGGYŐZŐDÉSE. Ennek illene az ítéletet életszerűvé tennie. De az államigazgatással és nemzetgazdasággal kapcsolatos kérdésekben nincs bíró. Különösen most nincs. Ha meg van, akkor annak nem az igazságosságot kell elbírálnia, hanem a jogrendszer egészébe való beleilleszkedést. Hogy nem áll-e ellentétben egy magasabbrendű jogszabállyal, például az Alkotmánnyal (pardon, Alaptörvénnyel)? Itt KONSZENZUSNAK kellene lennie. Erre szolgálna eredeti funkciója szerint a Parlament. Arra, hogy a kormányzati döntések minél kevesebb Szami Radics Béla-sorsot indukáljanak. Ezért lennének a képviselők. Ha már előjött a bírói hasonlat, ők volnának a nép jogi képviselői (ehhez persze mindenekelőtt az kellene, hogy tényleg a népet képviseljék), míg a kormányé a miniszterelnök. És a bíró...nos, a bírónak az ÁLLAMFŐNEK kellene lenni. Nem dísznek, nem parádéembernek, nem hivatásos aláírónak, hanem FELELŐS döntéshozónak. Akinek a döntéseit szintén ellenőrzik. Ha pedig az államfő döntései mindezeken átmentek, és mégsem jók, a hiba nagyságától függetlenül AZ ÁLLAMFŐNEK is le kell vonnia a konzekvenciákat, mégpedig mindenekelőtt MAGÁRA NÉZVE. És ha mégsem vonná le, nos, arra is van megoldás: Búcsú a pártoktól 1-2.
Semmi baj a prezidenciális rendszerrel. Utálom a kifejezést, de a tartalmával semmi bajom. Illetve van: az tudniillik, hogy az erős elnök ebben egy ugyanolyan szerkezet élén áll, mint a mai "demokratikus" rendszerek. Erősnek erős, de ugyanaz a kontraszelektív szisztéma juttatta a csúcsra, mint minálunk Orbánt. Lásd például Putyint. Vagy, ha már az amerikaiak szóba kerültek, az ifjabb Busht, más néven Dabljút. És távolról sem tehet meg mindent, ahogy helyesen az újságírónő megállapította. Még Orbán sem tehetne. Mindazok az erők, amelyek most - ideig-óráig - mögötte állnak (nehogy azt gondolja valaki, hogy ezek az erők a Békemenet és a hívek), vagy eltűrik, nagyon világosan meghúzzák a határt, meddig mehet el. Nem most húzták meg, már huszonkét éve meghúzták, sőt már azelőtt is, csak kicsit áttételesebben. De sajnos, ez a határ nem a szociális problémákat követi, legfeljebb a már elviselhetetlenre van tekintettel, ahogy a rossz gazda arra, hogy a tehénkéje annyira azért ne soványodjon le, hogy éhen haljon. És itt megint statisztikáról van szó, nem az egyes emberek sorsáról. Arról, hogy maradjon annyi, amennyiből a rendszer még fenntartható. Ha marad, és a fontosabb mutatók nem süllyednek az előírt határszámok alá, Orbán azt csinál, amit akar. Innentől a többi már az ő játszótere.
Ahol, fájdalom, de mi vagyunk a játékok.
Írjam le megint? Leírom, úgyis nehezen fogjátok föl: A RENDSZERBEN VAN A HIBA, NEM ORBÁNBAN. Orbán a rendszerhibának csak EGYIK tünete. A másik tünete Vona, a harmadik Gyurcsány, a negyedik az MSZP. Bajnai nem tünet, ő a tünetmentesség, ami persze távolról sem azonos a gyógyulással.
Majdcsak megértitek egyszer. Még csak azt sem mondom, hogy akkor már késő lesz, mert mi az, hogy késő? Legfeljebb NEKTEK lesz késő (meg nekem, de én a személyes időmet alárendelem a történelmi időnek, vagyis teszem a dolgom, a többi meg nem az én kompetenciám).
De ti tudjátok.
2012.10.14.