"A világban egyetlen egyetemes törvényszerűség hat, a változás", írta nekem ma valaki. Fél délelőtt ezen gondolkodtam, tehát éppen jókor. Itt az ideje, hogy elismételjem, mert még csak hetvenkilencszer mondtam el: amit most (is) leírok, az annyi, hogy ebben a pillanatban azt ÉN így gondolom. Nem több. Nem kevesebb.
Kicsit bajban vagyok ezekkel a törvényszerűségekkel. Erről is írtam már, most nem fogom cizellálni. A "törvényszerűségek" konstatálások. Megállapítások. Tényként való megállapítások, észlelések, mondja Bakos. Így se tökéletes, de ez van. Magyarnak születtünk. Most azonban ez nem segít rajtunk. Addig rendben van, hogy úgy tűnik, a változás az egyetlen, ami állandó. Ami bizton kimondható. Nem törvényszerűség, hanem egy állítás, amit eddig nem cáfolt meg senki. De, megcáfolt, csaphat a homlokára az Olvasó. Albert Einstein és Fred Hoyle még az úgynevezett "állandó - stacionárius - világegyetem" nézetén voltak, amely szerint az Univerzum periodikusan tágul és zsugorodik. Stephen Hawking kezdett el komolyabban foglalkozni az úgynevezett Nagy Bumm-al (a némileg gunyoros elnevezés Hoyle-tól származik), mint a fekete lyukakban történő anyagelnyelődés fordítottjával. E szerint tehát a Világegyetemnek VOLT kezdete (akkor valamiképp vége is lesz), ha pedig volt, akkor nem volt mindig változás, nem is lesz, idő sem lesz, tér sem lesz, semmi olyasmi nem lesz, ami a változással kapcsolatos. Jó, de az idő - a változás - a Világegyetemhez kötődik. Ha Világegyetem nincs, nincs idő sem. Az csak BENNE van, általa, vagyis...szóval akkor mégiscsak állandó a változás? Mert amikor már nem állandó, vagyis nincs, akkor nincs semmi, tehát sem állandóról, sem nem állandóról nem érdemes beszélni. ÍGY igen. De máshogy nem. Lett, és ha lett, el is fog múlni. A Nagy Bumm nem csak a Világegyetemnek, hanem az Időnek is a kezdete. Nem egy pillanata, hogy világosabb legyen, hanem a KEZDETE. A Nagy Reccs pedig...ha lesz egyáltalán Nagy Reccs, amiben már Hawking is kételkedik. Tágul, mondja az Univerzumra. Inkább tágul. Persze nem tágul, mert nincs hova tágulnia: ezt nem fizikusoknak mondja, hanem laikusoknak. Ha kimegyek az Univerzum végéig, és még tovább, akkor nem A TÉRBE megyek, hanem TERET TERMELEK. De maradjunk a laikusoknál: tágul. Akkor is vége lesz egyszer, valahogyan. Ha van kezdet, van vég is.
A Világegyetem a folytonos változással valahova TÖREKSZIK. Ez természetesen megszemélyesítés, mintha ember lenne, de legalábbis állat, valami nagy, bonyolult, élő szervezet, de mégis igaz. Valamit "akar". A fizika is kénytelen így mondani: minden mozgásban levő test nyugalmi állapotra törekszik. Sőt, minden rendszer nyugalmi állapotra törekszik. Az erők egyensúlyára, amikor az erők vektorális eredője NULLA. Az élővilág nemkülönben: ezért állandóak például bizonyos határokon belül az egészséges ember laboreredményei. Ha kívül nem tudja megteremteni az állandó környezetet, megpróbálja belül. MINTHA MINDEN A NULLA FELÉ TÖREKEDNE.
Hajlamosak vagyunk az általunk megfigyelt és (valószínűsíthetően) egyetemlegesíthető dolgokra és jelenségekre kijelenteni, hogy TERMÉSZETES. Az öregedés, a halál is természetes, mondjuk. Hiszen senki sem kerülheti el. Természetes a változás is. Annak tűnik, mert olyan még nem volt, hogy ne lett volna. Ez az egész, iszonyú nagy háló, aminek parányi részei vagyunk, folyamatosan változik. Mintha minden pontja keresné a helyét. És amikor megtalálja, mert egyszer meg fogja találni, akkor az egész, elképzelhetetlenül összetett és hatalmas rendszer nyugalomba kerül. Ha már megszemélyesítettük, folytassuk így: MEG FOG NYUGODNI. Amire kezdetektől törekszik. Azért törekszik, azért változik napról napra, pillanatról pillanatra, mert ez NEM A TERMÉSZETES ÁLLAPOTA. Mosolyogtatóan hangzik, ugye? A Természetnek a Természet nem a természetes állapota. Pedig nem az.
Ha egy macska leesik az emeletről (a kvantumfizikusok szeretik a macskákat), már a levegőben átfordul, talpaival a föld felé. Onnét tudjuk, hogy a macskának nem természetes állapota a zuhanás, hogy nem fenntartani igyekszik, hanem BEFEJEZNI. Akár az Univerzum a változást.
És akkor a halál? Az utódnemzés, vele szoros összefüggésben? Ezek sem természetesek? De nem ám. A halál MAGA A CSŐD. Már az a halál, amit halálnak hisznek. Az utódok pedig a csőd elismerései, még annak bekövetkezte előtt. (Hiábavalónak bizonyult) életem folytatói. Az örököseim. A változás következő robotosai. A nyugalom következő kergetői. Mindegy, az életemben minek tekintem őket. Itt a jelenségről beszélünk, nem személyekről.
Mi volna akkor az a sokak által áhított örök élet? Semmi, drága Olvasó. Semmi. Vagy ugyanaz, pepitában. Ha élet, akkor változás. Ha változás, akkor valami felé való változás. És innét lásd az előzőeket. Még a legjobb eset, ha azt mondjuk, hogy "innentől másképp". De ezt sem szívesen mondjuk. Ugyanúgy. Ugyanoda. Egyszer csak.
Ha valaki azt gondolja, hogy ezek felesleges elmefuttatások, akkor nem érti, miről van szó. Ezek a fundamentális kérdések fundamentális kérdései. Kivételesen leírom, miféle, szintén fundamentális konklúziót kellene levonni belőlük. Találja meg a helyét ebben a világban, nyájas Olvasó. Hallgasson az ösztöneire. Ne a szemével egyen, hanem a szájával, addig, ameddig a gyomra bírja. Ne Mennyországot vagy Poklot várjon, hanem nyugalmat. Ezek egyike sem az. Még ide tartoznak. Találja meg azt a kibaszott helyét. Ne húzza, ami enélkül is csak húzódik. Csak ott fog megnyugodni. És fogadja el. Érezni fogja, azt is, ha magasabbra került, azt is, ha lejjebb. És ne legyenek illúziói: a halállal, azzal, amit halálnak hisz, még nem ért véget semmi. Az csak a pillanatnyi csőd.
Azt mondják, ha valaki egy embert megment, az egész világot megmenti. AZ AZ EMBER CSAK MI LEHETÜNK. Bárkit megmentünk, magunkat mentjük meg. Legyen az az ember maga, kedves Olvasó.
Találja meg a helyét.
2015. 03. 25.