Rutinos pap vagy nem készül - hova készüljön ugyanannak a pár fejkendős falusi néninek, harminc év szolgálattal a háta mögött -, vagy ha igen, maximum fél órát készül az istentisztelet előtt. A mi egykori tábori lelkészünk is ezt tette. Félrevonult a térkép alá egy Bibliával, majd egyenesen be a templomba. (Nagyon kevés - nem "igazán", hanem egyáltalán - jó prédikációt hallottam életemben, pedig hallottam eleget, főleg gyerekkoromban. Találkoztam hitetlen pappal - be is ismerte -, aki még a szószéket is átengedte volna nekünk - "nem tartanátok ti meg az istentiszteletet?" -, holott én csak teológiára jártam akkor, nem is egyre, hanem egyszerre kettőre, és eszem ágában se volt lelkésznek menni, a barátom meg már oda sem, ő átpártolt a buddhistákhoz. Végül aztán mégis ő beszélt. Négy-öt feketébe öltözött öreg néni előtt, Schopenhauer filozófiájáról.)
Harangozni a nagyfiúk harangoztak, nekem általában a karzaton kellett, pontosabban, amikor már elég erős lettem ehhez, lehetett fújtatni az orgonát. Ha nem volt fújtató, akkor maradt a harmónium a földszinten, azzal nem volt semmiféle teendő. A játék és előéneklés Baby néni dolga volt, az úrvacsorai kellékek előkészítése úgyszintén. Tiszta szerencse, hogy a kálvini reformáció nem ismeri a transzszubsztancinációt, vagyis a kenyér (katolikusoknál ostya) és bor átlényegülését. Gyermeki elmémnek nagy talányt jelentett volna, hogy a Kovács úr által kiszolgált kenyér és a pincéből fél órája kihébérezett vagy lopóval kiszívott bor miképpen lesz az Úr valóságos testévé és vérévé. (Hit által, mondanám most. Ez Papa - egyik - csodája, hogy William P. Young könyvét, A viskó-t idézzem.)
Kovács úr a közértes volt. Klasszikus magyar név és klasszikus közértes, fehér köpenyben, fehér sapkában, füle mögött ceruzával. Akkor még szó nem volt önkiszolgálásról. Húst nem vett tőle senki, legfeljebb felvágottat, zöldség és gyümölcs meg egyáltalán nem volt. Minek is lett volna, amikor mindenki tartott legalább csirkét, utóbbiak meg megteremtek a kertekben? Persze én mentem a boltba is. Általában kenyérért, élesztőért, citrompótlóért, lisztért, cukorért.
A bolttal szemben volt a kocsma. Jó két évtizeddel utolsó nyaralásom után láttam újra. Ugyanazok a svájcisapkás, munkaköpenyes, gumicsizmás parasztok üldögéltek benne, csak akkor már Mini Drinknek hívták.
Filmvetítés hetente volt, más szórakozás legfeljebb az otthoni szex, esetleg az asszonyverés, bár ilyenről én nem hallottam. Nyáron a gyerekek örömére még járt a fagylaltos kocsi, szakasztott, mint Bagamérié, csak ezt bicikli mozgatta. Elöl két szigetelt üreges henger, benne a massza, hátul bicikli. Kétféle fagylalt volt, általában puncs és rumos dió. Hogy miért pont ez a kettő, máig megfejthetetlen rejtély számomra.
És hát a Balaton. Háromféle lehetőség volt a Balaton ingyenes élvezetére (a fizetős strand fel se merült). A legegyszerűbb az volt, ha az ember felült egy (teljesen hagyományos, dinamós) biciklire (a váltós bicikli csak ottnyaralásom utolsó évében jelent meg, félváltós formában), és lekerekezett a tópartra. Ott aztán vagy beheveredett a rózsaszín bugyis-melltartós (sokan teljesen felesleges kiadásnak tartották a fürdőruhára való pénzköltést) asszonyok közé a sekély, tehát meleg parti vízbe, kikerülve a ló csutakolókat, kocsi mosókat, vagy elnyúlt a fűben, és időnként a hínárokat kicselezve begyalogolt pár száz métert, hogy úszhasson egy kicsit. A másik lehetőség az volt, hogy a templomtól balra kezdődő úton bement Szemesre a mólóhoz, vagy harmadik lehetőségként a szabad strandra. A mólóval az volt a baj, hogy azonnal mélyült, a szélei meg kövekkel voltak kirakva, a köveken horgászokkal, a botok végén pedig horgokkal. Napozni viszont kiválóan lehetett a párkányon.
A szabad strand ura Bócsi volt. A valódi nevét soha nem tudtam, rá viszont jól emlékszem, amint néha-néha egy-egy szemrevalóbb lánnyal eltűnt a kabinjában. A strandot egyfelől a Balaton, másfelől egy fasor vette körül, a fasorra pedig magának a Freinreisz családnak a nyaralója nézett. A fiatal Zalatnay - lévén csinos lány miniszoknyában - még érdekelt, nagyon is, de Bujtor, Latinovits és Freinreisz már egyáltalán nem. Azt se tudtam, kicsodák. Popkulturálisan még az Illés kontra Omega bűvkörében tartózkodtam, jó sokáig. (Évekkel később, amikor már ez a tényállás is megváltozott, néhányszor ismét Szemesen jártam. Három emléket őrzök ebből az időből. Egy Csöpi nevű kutya emlékét, valószínűleg német juhász-tacskó keverék lehetett, rövid lábú, nem túl kicsi és irgalmatlanul hosszú, a vasúti restiét és egy meteorológiai állomásét. Csöpi neve a barátaimnak egyáltalán nem tetszett - ők sokat voltak Szemesen a keresztapjuknál -, elkezdték hát következetesen Osibisának szólítani, mindaddig, ameddig a kutya már csak erre hallgatott, az összes gazdája nagy örömére. A vasúti restiben tetemes mennyiségű Balatoni Világos folyt le torkunkon, ennek megfelelően sokat jártunk vécére, majd kifelé jövet, ha a vécésnéni félrenézett, mindig zsebre raktuk a kistányérra dobált aprópénzt. A meteorológiai állomásra meg egyszerűen bemásztunk. Másnap valószínűleg olyan jelentések érkeztek róla, hogy az éjjel legalábbis kénköves eső esett és hurrikán tombolt: ketten pisiltek a csapadékfelfogó medencébe, hárman felváltva fújtuk a szélkakast.)
Szemes, az már nagy falu volt akkor is. (Község, de direkt írtam falut - aki Budapestet szokta meg, annak egy bizonyos határig minden falu). Az őszödi úttal pont szemben volt (van) a Balaton, de előtte a ma már egyre híresebb Kistücsök és Tücsöklyuk. Ott ittam meg életem legelső sörét, mindjárt egyszerre négyet. És még utána haza is kellett bicikliznem. Úgy a harmadik nyáron, amikor már a nagypapa nem élt, ha megtudtam, hogy Gemini-koncert van Szemesen, éjjelente kimásztam az ablakon, és bebicikliztem. Megittam a magam sörét, kintről hallgattam egy darabig a koncertet, aztán felültem a biciklire, hazamentem és visszamásztam az ablakon. Mielőtt elindultam volna, mindig olyan izgalmasnak tűnt. Utána meg baromi nagy spílernek képzeltem magam.
Szemesen ismertem meg életem első barátnőjét. Szőke volt, és Bosánszky Marinak hívták. Egy hétig "jártunk". Az első csók egy csónakban csattant volna el, a Balaton közepén, ha a csónak nem imbolygott volna. De imbolygott, csók elmaradt, viszont nem borultunk fel. Fogalmunk sem volt róla, hogy kell csókolózni, órákig próbálgattuk, és egyre unalmasabb lett. Végül egy hét után szakítottunk is.
Pofont nevelőatyámtól, az egykori tábori lelkésztől mindössze egyszer kaptam, már nem tudom, miért. E tekintetben a nagypapámra emlékeztetett. Mindketten kiszolgált katonák voltak, mindkettejük háta mögött egy-egy világháború, ami kitörülhetetlen nyomot hagy az emberben akkor is, ha gyönyörű és vadregényes emlékként őrzi magában és adja tovább. A nagypapámról édesanyám mesélte, hogy tizenhat éves lehetett, amikor egyszer ebédnél ültek hárman a nagymamámmal. Teljesen szokványos ebéd volt, és egyszer csak a nagypapám fogta magát, átnyúlt az asztal fölött, és lekevert az édesanyámnak egy hatalmas pofont. Pár pillanattal később meg értetlenül kérdezte, hogy miért sír.
Mindazonáltal a lelkész sem verekedő, sem erőszakos ember nem volt. Sokkal inkább pedagógus, a lehető legjobb értelemben, még a régi iskola szerint. Hogy jobban értse a kedves Olvasó: azok szerint, amelyek a régi nevelésben HELYESEK voltak. A csendőrségről írnak jót is, rosszat is (utóbbit többet, tökéletesen érthetően: a magyar királyi csendőrség teljes működését jóvátehetetlenül beárnyékolja a holokauszt). A mindennapjait meg nem ismerik. Ha foglalkoznak vele, akkor prekoncepciókkal terhelten foglalkoznak vele, úgy meg lehet bár, de nem érdemes. Előítéletesen semmivel nem érdemes foglalkozni.
De most nem erről akarok beszélni. A csendőrség csak példa. Ha a csendőr mondjuk lopáson ért valakit, nem az volt az első, hogy feljelentette. Nem ritkán a második sem, sőt a harmadik sem, mert harmadikra az esetek nagy hányadában sor sem került. Szó szerint a fülénél fogta, és végigkísérte a falun, mint rajtakapott tolvajt. Ez volt a visszatartó erő. És ma is ez (lenne) az igazi visszatartó erő. A VÉLEMÉNY. A szégyen.
"Itt is kitelt a böcsületed" - mondta a lelkész, ha valami olyasmit tettem, ami erre a kijelentésre adott okot.
És ez ÖNMAGÁBAN elég volt hozzá, hogy legközelebb háromszor is meggondoljam, mit csinálok.
Folytatjuk.
2013.11.08.