A szovjet jog érdekes intézmény volt. A joggyakorlás még érdekesebb, de azt talán jobban ismerik. Jogra járni nálunk az ántivilágban dzsentridivat volt, amit ritkán követett jogi pálya. Az atya elkártyázta a családi birtokot, már azon maradékát, amit a nagyatya még nem kártyázott el, s ezek után a fia (ha volt) három választás elé került: elvégzi a jogot, ameddig még van miből, közben keres magának egy jó partit, és beházasodik (egy gazdag kuláklány, ösztökélt engem is tékozló fiú koromban az édesanyám), beiratkozik a Ludovikára, és katonatiszt lesz, azt szeretik a fiatal úrilányok, majd beházasodik, vagy elmegy dolgozni. Mondanom sem kell, ez utóbbi volt a legnépszerűtlenebb.
No de maradjunk egyelőre a szovjet jognál. A jognak két része van: az alaki (eljárás-) és az anyagi (tartalmi) jog. A szovjet jog jellegzetességeit legjobban a büntetőjog anyagi jogi része mutatja meg. A szovjet jogban a bűnösség megítélése az osztályhelyzet függvénye volt. 91 (!) szakaszban sorolta fel az állam elleni bűntetteket, két csoportra, az ellenforradalmi bűntettek és a közigazgatás rendje elleni bűntettek csoportjára osztva. Az ember elleni bűncselekményekre már csak 25, a vagyon elleni bűncselekményekre 16 paragrafus maradt. Az állam elleni bűntettek 91 szakaszában ötvenszer (!) olvasható a "szociális védelem felső határa" kifejezés. Ne töprengjenek: ez a halálbüntetés, nevesítve a főbelövés. "A legsúlyosabb bűntettek elleni harcban, melyek a szovjet alkotmány alapjait veszélyeztetik, a dolgozók államának védelméhez szükséges különleges eszközeként a főbelövés alkalmazandó." (21.§)
1947. május 26-án azonban meglepő dolog történt. A Legfelsőbb Szovjet Elnökségi rendelete egyetlen tollvonással eltörölte a halálbüntetést, és helyette 25 év kényszermunkát írt elő. Lavrentyij Pavlovics Berija, aki akkor épp nem az NKVD (Belügyi Népbiztosság, későbbi nevén KGB, Állambiztonsági Bizottság) vezetője volt, hanem miniszterelnök-helyettes (1953-ban rövid időre, júniusi letartóztatásáig visszatért a belügy és állambiztonság élére, a névcsere is az ő ötlete volt), a fejét ingatta, de engedelmes mingrél (Grúzia egyik népe) lévén, egyebet nem tett. Sztálinnak nem volt tanácsos ellentmondani.
Rövidesen azonban megértette. Először a szakszervezetek kezdtek tiltakozni, őket követték a parasztszervezetek és a kulturális szervezetek. Képviselőik felszólaltak (s e felszólalásokat azonnal közölte a Pravda), beadványokkal ostromolták a kormányt (melyekről szintén azonnal tudósítottak az újságok). Végül a megvilágosodott Berija is megszólalt, egyenesen Sztálinhoz intézve szavait: "Sztálin elvtárs! Adja vissza nekünk a halálbüntetést!" És e sok buzgó kérés végül meghallgatásra talált: 1950. január 13-án a hazaárulás, kémkedés és felforgató tevékenység legsúlyosabb büntetéseként visszaállítottak a halálbüntetést. A szűkítés ne tévessze meg Önöket: ebbe a háromba minden belefért. A jog (különösen a büntető- és szabálysértési jog) rengeteg fontos kérdésben csak látszólag precíz. A "munkakerülő életmódot folytat" szocialista definíciója ugyanolyan gumidefiníció volt, mint a "közösségellenes magatartást tanúsít". A KRESZ biztosan közelebb áll Önökhöz: talán emlékeznek még tanulmányaikból a "kellő időben" kifejezésre.
A mai magyar rezsim prominensei JOGÁSZOK, egy - szintén - jogi végzettségű (futball)CSATÁR vezetésével. Számtalanszor leírtam. Jogban és háborúban gondolkodnak. Ismerik a jogtörténetet, az újkori diktatúrák történetét, módszereit, részben abban is nőttek fel. Szellemük nem lévén, csak eszük, gyakorlatban és nem elméletben gondolkodnak. Számukra minden ideológia, vallás, elmélet ESZKÖZ. Nem teoretikusok, hanem pragmatikusok. Marx teoretikus volt, Lenin átmenet, Sztálin pragmatikus. Neki az ideológia annyit jelentett, hogy csinált valamit, és azt mondta rá, hogy az "ez". Ugye, ismerős? Aki nem hitte, és ezt nem tartotta mélyen magában, a szabadságával és sok esetben az életével fizetett érte. Sztálin és Orbán között - e tekintetben - annyi a különbség, hogy Sztálin ösztönös volt, de nem kényszeres, Orbán ösztönös is, és kényszeres is. Én így gondolom. Az ösztönösségét alárendeli kényszerességének. Utóbbi szempontból Adolf Hitlerhez áll közelebb (mindhármuk gyermekkora kísérteties hasonlóságot mutat). Utóbbit megpróbálom megvilágítani egy példával. A második világháborúban Harkov városáért öt (valójában négy, mert a harmadik-negyedik egybe is vonható) nagy ütközetet vívtak: 1941. októberében (német győzelemmel), 1942. májusában (német győzelemmel), 1943. februárjában-márciusában (átmeneti szovjet, majd német győzelemmel), végül 1943. augusztusában (szovjet győzelemmel). Az 1943. februári szovjet offenzívánál Hitler (szokása szerint) megtiltotta a visszavonulást, amit aztán mégis végrehajtottak. Ekkor vesztette életét Theodor Eicke "papa", a koncentrációs táborok hálózatának megszervezője (valódi, hamisítatlan, brutális pszichopata), a Totenkopf SS-hadosztály parancsnoka is (a hősi verzióban lelőtték a gépét, a kevésbé hősi verzióban rosszul navigált, és egy szovjetek által megszállt falu mellett hajtott végre kényszerleszállást). Hitler úgy vélte, ami egyszer (1941-42 telén) bejött, az ezután mindig be fog jönni (ehhez pedig a kancellária bunkerében elkövetett öngyilkosságáig ragaszkodott). Márciusban még a német hadsereg (utolsó előttiként, bár azt akkor még nem tudták) össze tudta kapni magát annyira, hogy a várost visszafoglalják, de aztán bekövetkezett a kurszki katasztrófa, utána pedig már csak a (kis ellenlökésekkel) folyamatos hátrálás maradt Berlinig. Hitler számára a harkovi csatából annyi jött le, hogy MÉGIS IGAZA VOLT. A visszavonulás nem volt valódi visszavonulás, csak afféle erőátcsoportosítás és szusszanás, de a várost megtartották. Ezzel még ki tudott egyezni.
Egy magát permanens háborúba képzelő (amely végül valósággá válik: a képzelet TEREMT), kényszeres jogász valahogy ugyanígy gondolkodik. Még annyi kapcsolata sincs a valósággal, mint a frontra időnként kilátogató Hitlernek volt. Ami Hitlernek a Befehl, parancs, az neki a törvény. Nem a de facto törvény, hanem a de jure törvény. Az, amit törvénynek neveznek, és ami mögé az állam erőszakszervezeteit rendelik. Úgy gondolja, hogy a front közte és az ellenzéke között egy propagandaháború frontja, amelyet (de jure) jogi eszközökkel vívnak, és az elfoglalt területeket is azokkal tartják meg.
A jogszabályok az ő szemében olyanok, mint a háborúban a harci eszközök. Legyárthatók, alakíthatók és fejleszthetők. Nem a természetes (istenadta) rendet (a de facto törvényt) rögzítik, hanem az ő akaratát. Nem egy felismerés, hanem egy szándék eredményei.
A vasárnapi nyitvatartási mizéria Orbán harkovi csatája. Megpróbálja minden (jogi) eszközzel védelmezni, amikor pedig ez nem megy (valószínűleg rábeszélésre), visszavonul, hogy aztán ismét támadjon. Ez lehetett a kompromisszum. Ugyanúgy tesz, ahogy Sztálin tett a halálbüntetéssel. Olvassák el még egyszer. Ugyanaz fog történni. Nem tud elszakadni, ahogy Hitler sem tudott. Azt hiszi, hogy a törvény restaurációja végleges győzelem lesz. Lemostuk a gyalázatot. Esze ágában sincs elfogadni egyetlen olyan helyzetet sem, ami másként értelmezhető. Így rendezte be a pártját, és így rendezi be a kormányzását is. Ez lesz a veszte is.
Most a következőkre számítsanak: egyre többen emelik fel tiltakozó hangjukat a boltzár feloldása ellen. Természetesen továbbra is úgy fogják hívni, hogy "vasárnapi munkavégzés". A szovjet (buharini) alkotmány, és a mintájára készült 1949-es magyar alkotmány is a szép szavak mesterműve volt. Össze fogják kapcsolni járulékos hasznokkal ("ha már így alakult"). Miközben erről folyik a vita, szép csendben elkészülnek újabb jogszabályok. Szép csendben folyik tovább minden. Ha kényelmetlen téma kerül a felszínre, jön a boltzár (amiben megtakarítottunk öt milliárdot, egy kisebb stadion építési költségének a harmadát, a nemzeti konzultációkról, áthelyezésekről, átépítésekről, fakivágásokról, a kormány népszavazásairól ne is beszéljünk), tartalékban a "migránsokkal". És a végén megint lesz vasárnapi zárvatartás, megfejelve más területekkel. "Adja vissza nekünk a boltzárat, drága Miniszterelnök Úr!" És ő meghajlik majd a nép akarata előtt. "Önök kérték."
És az ostoba "ellenzék" bele fog menni. Megint nem a saját térfelén akar majd harcolni, hanem az ellenfélén, ott, ahol az ellenfele otthon van. Ahol minden fűszálat és mélyedést ismer. Ugyanazt fogja tenni, mint a németek a kurszki csatában. Aki nem ismeri, annak röviden elmondom. Kurszk az 1943-as német-szovjet front egyik kiszögellésében volt. Egy kiöblösödésben, kvázi zsákban, aminek a németek el akarták kötni a száját. Az 1941-es nagy katlancsatákat (például a kijevit) szerették volna megismételni. Evégből semmiféle elterelő intézkedést nem tettek. Hagyták, hogy a szovjet felderítés ismerje a támadás irányát, erőit, célját. Azt mondták, hogy ezzel a lehető legtöbb szovjet csapatot fogják tudni megsemmisíteni. Aztán három olyan védelmi vonallal találták magukat szembe, mögöttük több ezer szovjet löveggel és páncélossal, amilyet addig nem ismert a hadtörténet. Már megindulásuk ELŐTT akkora zárótüzet (szaknyelven ellen-előkészítést) kaptak, hogy azonnal be kellett volna fejezniük az egészet. Hitler utolsó nagy offenzívája, a Citadella (Zitadelle) KILENC napig tartott, és totális vereséggel zárult.
Ha végre nem ismételgetnénk a megszokott sémákat. Ha azt mondanánk, hogy jó, de akkor legyenek következetesek. Ne csak vásárolni ne lehessen vasárnap, hanem a szükséges és elégséges szolgáltatások igénybevételén kívül SEMMIT. Ne menjenek az emberek moziba, ne egyenek étteremben vasárnapi ebédet, ne menjenek buliba, ne menjenek a gyerekek kalandparkba, Állatkertbe. Persze ezzel kellett volna kezdeni. Göngyöljék TOVÁBB az ötleteket. Ne álljanak ellent, hanem mutassák meg, hova vezet. Hogy mi van mögötte: totális elnyomás.
De ha az az "ellenzék", ami ott ül a Parlamentben, csak egy politikai szakszervezet, ugyanolyan, mint a szocializmus szakszervezetei voltak, akkor ne várjanak tőle semmit. Akkor a front nem itt húzódik, és itt csak partizánok vannak, akik nem ők. Akiket ők ugyanúgy ki és fel akarnak használni, ahogy a második világháborús partizánokat is kihasználták.
Majdcsak megértik, kedves Olvasóim. Hiszen azért kiáltjuk a pusztába. A visszhangra apellálunk. Amelyik, ha Isten akarja, csak megjön.
2016. 04. 13.