(a csend)
Egy ilyen szép ünnepen, mondja az Olvasó. Ami tele van felszabadultsággal, vidámsággal, egymás megbecsülésével, megértéssel. Az emberek pihennek, beszélgetnek, jól érzik magukat. Szép ajándékokat adnak és kapnak. Szeretteik körében lehetnek. Vacsoráznak, bontogatnak, vagy bontogatnak és vacsoráznak, a gyerekek örülnek a felnőtteknek, a felnőttek örülnek a gyerekeknek, mindenki örül annak, amit kapott. Ez a ház csupa szeretet. Te ezt nem tudod, mondja nekem, aki ismer. Téged másra stimuláltak gyerekkorodban, és ez megmaradt. Ha jó családban nőttél volna fel, nem ezt gondolnád. Akkor várnád a Karácsonyt. Miért írom nagy betűvel? Talán úgy szoktam meg. Tulajdonképpen ez is fárasztó benne. Majd én megmutatom, mondta sok barátnőm. Gyerekeim egynéhány anyukája. Ötvennyolc év, az ötvennyolc év. Meg is próbálta megmutatni. De az is csak ugyanolyanná sikeredett. Miért is sikeredett volna mássá?
Nem akarok én ünneprontó lenni, dehogyis. Sem pesszimista. Ha rajtam múlna, egyedül vagy maximum egyvalakivel kimennék egy hegyre. Jó távol mindentől. A Pilis és a Visegrádi-hegység is jó, bár azokat már nagyon unom. Minden kis menyétszart ismerek Pilisborosjenőtől Dorogig, Szentendrétől Visegrádig. Nem feltétlenül barátnővel mennék, hanem valamelyik használható gyerekemmel. Akinek van agya is, fantáziája is, még nem nagyon elfogult, már nem nagyon kicsi, viszont empatikus. És van érzéke a csendhez. Igen, kedves Olvasó: a csendhez. Másképpen és összefoglalva VAN STÍLUSÉRZÉKE.
Talán nekem is van. Néha van. A csendhez akkor, ha túl nagy a zaj körülöttem. És ezek a karácsonyok zajosak. Semmi karácsonyféle nincs bennük. Krisztus születésnapja, írta egy kedves Olvasóm. Hát nem Krisztus születésnapja. A Napisten születésnapja, Krisztusé akkor, ha a Nappal azonosítjuk. A kereszténység napvallás, tehát minden további nélkül lehetséges. Hogy ez nem AZ a Krisztus? Kit érdekel? AZ a Krisztus, akit VALÓBAN keresztre feszíthettek, persze azt sem úgy, ahogy ábrázolják (ezért vagyok bajban Pio atya stigmáival is), egy zsidó férfi volt, valahol harminc és negyven között. Egy szomorú zsidó férfi. Akit Isten ürügyül választott ki saját inkarnációjára. Szomorú az én lelkem, mindhalálig, mondta az evangélium szerint. A három napkeleti filozófus avagy bölcs ajándékában se volt semmi köszönet. Aranyat a királynak, tömjént a főpapnak, mirhát a halottnak. Amikor Karácsonykor örülünk, hogy megszületett, annak örülünk, hogy meghalt. A keresztnél morbidabb jelképet nem hordott még hátán a Föld. A horizontot áttörő vertikum. Jézus király jelképe, amint már Mózesnél megjelenik, amikor egy póznára rézkígyót tűz. Graves. Milyen szerencse, hogy a jelképek nem tudnak beszélni. Az igazi a kettős kereszt. Ami a magyar címerben is látható. A német így is hívja: ungarisches Kreuz. A keresztre tűzött kereszt. Vagy keresztre feszített kereszt. A kereszténység győzelme önmaga felett. A kereszténység veresége önmagától. Némelyek szerint egy bizánci győzelem jelképe a szintén keresztény nyugati birodalomrész felett. Akárhogy is, elég kifejező.
A rituálék. A szertartások. Minden ünnep részei. Az én szememben a kollektív kényszeresség kifejeződései. Amikor a tartalmat felülírja a forma. Valaki egyszer elkezdett táncolni. Mások is követték. Tartalom és forma egységben volt. Talán ittak is. Szeretkeztek. Botránkozzon meg, kedves Olvasó: ilyenek voltak az első agapék, keresztény szeretetvendégségek. "A fivérek a nővérekkel háltak." És ittak, vízzel kevert bort. Mind a víz, mind a bor jelkép. A megtisztulás két formája. Vízben és vérben. Tiszta szerencse - és véletlen -, hogy a rómaiak így szokták meg. Szerencse? Véletlen?
A következő ünnepeknek a tánc már része volt. A bor és víz is. Mindinkább kötelező jelleggel. A szeretkezés szépen lemaradt. Aztán a tánc is elmaradt. Végül a szeretet is elmaradt. Átvette a helyét a rituálé. A szavak megmaradtak, csak a tartalom veszett oda. Az igazi öröm. A spontaneitás felszabadultsága. A lényeg. Az igazi ünnep. Azt mondjuk, hogy. Úgy csinálunk, mintha. Ezt ezért, azt azért. Csak mögöttük nincs semmi. Ha pedig van, az nagyon jól meglenne magában is. Fent a hegyen. Ezért jó a csend. A csendben minden benne van. Az egész ünnep. A csend maga az ünnep, ha megértjük. A belső csend. A telt üresség. Szunnyáta, ahogy a szanszkrit mondja. A lét teljessége. A szeretethez nem kell Karácsony. Semmihez nem kell Karácsony. Ha akarnánk, bármelyik nap Karácsony lehetne. Amikor meghal a zaj. Meghal a sokaság illúziója. A keletkezés és elmúlás illúziója. És megszületik a csend. Pura potentia. A tiszta lehetőség. Akkor tényleg meg lehetne kérdezni: halál, hol a te fullánkod? És akkor tényleg lehetne nevetni. Felszabadultabban, mint bármikor. Hangok nélkül, önfeledten. Ami ezen kívül van, teher. Visszahúz. Lehúz. Megakadályoz.
Teszteljen egyet, kedves Olvasó. Borítsa ki a halászlét a fehér abroszra. Tegyen úgy, mintha véletlen volna. És nézze meg, mi fog történni.
Hiszen a szeretet mindent eltűr, írja Pál apostol.
2014. 12. 24.