Levél mindazokhoz, akikben még pislákol az elfogulatlan értelem
„Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”
(Babits Mihály: Jónás imája)
Félreértések elkerülése végett ezúttal nem a Nagy Balneológus rovására elsütött százezredik tréfáról lesz szó. Nem is Lázár János előkotort, három évvel ezelőtti, az ellenzék vagy éppen a Fidesz által a beszéd nyilvánosságra kerülése után manipulált, szerencsétlen fogalmazásáról, Orbán Viktor elmeállapotáról, a szunnyadó demokrácia vagy a szunnyadó magyar néplélek ébresztéséről. Nem lesz szó gyöngyöspatai cigányokról, gyöngyöspatai hagyományőrzőkről, az Alkotmány szövegíróiról, sőt kivételesen magáról az új Alkotmányról sem. Nem lesz szó galíciai jöttmentekről, a kozmopolita nagytőke behatolásáról, fajvédő lelkészekről, írástudatlan kardforgatókról, sávról, csőrről, karomról, csillagról, Örömódáról, Miki egérről, Donald kacsáról, sőt ezek ellenségeiről sem.
Csakis és kizárólag a még Immanuel Kant szellemétől is megfosztott tiszta észről, és politikai józanságról lesz szó.
Jákob pátriárka első feleségétől, Leától született negyedik fiát Júdának nevezte el. Júda, mint Mózes első könyve (Teremtés) 38. fejezetében olvasható, elsőszülött fiának, Ernek egy Támár nevű feleséget szerzett. Miután Er utód nélkül meghalt, az utódnemzés kötelessége a korabeli szabályok szerint a másodszülöttre, Onánra hárult. Onán azonban nem akart a bátyjának utódot nemzeni, ezért magját minden közösülés után „a földre ontotta”. Nos, e pillanatban minden (baloldali) ellenzéki megmozdulás Magyarországon Onán aktusával egyenértékű.
Miért is? Bartus László március 16-i, „A ripacs és a piknik” című, amúgy kitűnő írásában részben megadja a választ. Nincs tűz, mondja nagyon helyesen, és nincsenek vezéregyéniségek. Van egy ripacs, ez idő szerint Magyarország miniszterelnöke s teljhatalmú ura, szemben vele pedig az a kedélyes ellenzékieskedés, amit a szerző a piknikhangulattal, az igazi konfliktusoktól való távol maradással jellemzett. Ezt Lenin annak idején úgy fogalmazta meg, hogy a német forradalmak azért olyan nehézkesek, mert a munkások ahelyett, hogy az utcára mennének, először peronjegyet váltanak. De miért nincs tűz? A kérdésről Konrád György Szelényi Ivánnal közösen írt, „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” című, 1978-ban (nálunk szamizdatként) megjelent művének előszava jut az eszembe. Konrádot, mielőtt – ellenzéki tevékenysége miatt – kiutasították volna Magyarországról, sokáig megfigyelés alatt tartották, majd beidézték a rendőrségre. Kihallgatója előtt ott feküdt az említett könyv kézirata. „Mivel gyanúsítanak?” – kérdezte Konrád. „Izgatással.” „Olvasta Ön ezt a könyvet?” „Természetesen” – válaszolta a kihallgató. „És mondja: felizgatta?” (A zsidó származású, ellenzéki értelmiségi – ennyit a judeo-plutokrata marxizmusról - Konrád kiutasítottként többek között annak a magát zsidó származású lengyelként jellemző Adam Michnik újságíró-történésznek a köreihez tartozott, aki a 2011. március 15-i, Bartus által elemzett, sajtószabadságért rendezett tüntetésen meghívott szónokként részt vett.) De tűz nem csak azért nincs, mert – mint Bartus mondja – noha az emberekben épp elég indulat fortyog, kedélyes elemzésekkel ezt az indulatot soha nem lehet termőre fordítani. Kedélyes elemzésekkel önmagában valóban csak Onán tevékenysége végezhető, már nem is bibliai, hanem mai értelemben. A tűzgyújtáshoz azonban a jó retorika és a vezéregyéniség is édeskevés. A tűzgyújtáshoz nem elég a valami ellen: a valamiért is kell hozzá. 12 pont nélkül a márciusi ifjak Landerer és Heckenast nyomdája helyett mehettek volna vissza a Pilvaxba az esőt és a császárt szidni.
És éppen a „valamiért”-tel van a baj. A szocialista és liberális prominensek nem Elba szigetén ülnek huszonegy évi gloire után, mint Napóleon 1814 tavaszán. A „szabadság” és „demokrácia” pedig, amikor a – most maradjunk a közhasználatban levő terminológiánál, ha mégoly félrevezető is – baloldalon beszélnek róla, jelen pillanatban nem a szabadságot és demokráciát, hanem őket jelenti. A tapasztalatok, ha nem is halmozódnak, még nagyon elevenen élnek: sok időnek kell még eltelni, és nagyon sokat kell még éheznie, hogy a választópolgár megengedje, hogy ugyanazt a falatot ismét lenyomják a torkán. Most nincs az a vérprofi új pincér, vagy kifehérített egyenruhába öltöztetett régi, aki ezt eredménnyel megpróbálhatná.
Ha forradalom történt a jobboldalon, legalábbis Orbán Viktor szerint, ellenforradalomra van szükség a baloldalon, írja – baloldali tollnoktól elég szokatlan társítással - Bartus. Nem a szavazófülkékben, teszi hozzá, mert azokban ezentúl már csak Orbánra lehet szavazni, hanem mondjuk – hol másutt? – az utcán. „’A forradalmakat nem fehér kesztyűben csinálják...’ Minek háborogni hát akkor, ha az ellenforradalmat sem kesztyűs kézzel csinálják?” Ezeket a sorokat Ivan Alekszejevics Bunyin, az első Nobel-díjjal elismert orosz író vetette papírra 1918. április 17-én. De írt ő azon a napon mást is, például ezt: „’Tiszteld az esztelent, aki aranyló álmot hoz az emberiségnek…’ Hogy szerette ezt üvölteni Gorkij! S az álom mindössze abból áll, hogy szétverjék a gyáros fejét, kiforgassák a zsebeit, és még rosszabb bestiává váljanak, mint a gyáros.” „A civilek vezetése ugyanis – és ezt ne hallgassuk el – kirekeszti azokat is, akiket éppen Orbán és brigantija (kiemelés tőlem) mocskolt be, amortizált. Ezek egy része olyan ember, akikről éppen ideje lenne letörölni mindazt, amit rálapátoltak” – mondja Bartus László. „’Ő lenne tán hazug, ez a kristálytiszta ember, aki egész életét a népnek szentelte?’ Amit ’becsületes’, szép öregembernek mondanak, az lényegében csak egy szemüveg, nagy fehér szakáll, puhakalap…De hiszen ez valami különlegesfajta hazugság, amelyről szinte nem is tud az ember, olyan, mint a hétköznapi élet szokványos-mesterkélt érzelmei, amelyek már régen a második természetünkké váltak - ám ennek ellenére mégis mesterkéltek. Milyen rengeteg ilyen ’hazudozó’ él az emlékezetemben! Nem mindennapi téma egy regényhez, egy szörnyű regényhez” – válaszolja Bunyin majdnem száz év távlatából. „’A forradalom elemi csapás…’ A földrengés, a pestis, a kolera ugyancsak elemi csapás. De azokat senki nem dicsőíti, senki nem kanonizálja, azok ellen küzdenek.”
Hagyjuk meg a forradalmat a ripacsoknak és a gyilkosoknak.
Mindeközben azonban továbbra is szembe kell néznünk a tegnapi győztesek hihetetlen pimaszságával, arroganciájával és hatalmi tébolyával. Szembe kell néznünk – nem, nem Orbán Viktor – Übü király országlásával. Mindazok, akik a Fidesz karjai közé menekültek, de azok is, akik táblákkal, zászlókkal, kokárdával vonultak ide, ahogy ezek a karok összezárulnak körülöttük, nem telik el sok idő, és érezni fogják, hogy ez nem baráti ölelés, hanem sokkal inkább fojtogatás. És akkor fel fogják tenni azt a kérdést, amit egyre többen feltesznek már ma is: innen hová? Egy vékony pallón állunk a szakadék fölött, mögöttünk a liberális szocialisták, előttünk a nemzeti szocialisták, a pallón pedig a napról napra testesedő Übü király ugrál két lábbal. Hogy – Bartus László intelme ellenére – kicsit kedélyesebbé tegyem a hangulatot, előbbiek szemléltetésére elmondok egy viccet. Három vadász beszélget. „Afrikában vadásztam,” – meséli az egyik – „és rám támadt két oroszlán. Minden töltényemet ellőttem, mindössze egy maradt. Gondoltam, tudok én biliárdozni: úgy céloztam meg az egyik oroszlán koponyáját, hogy az azon áthaladó golyó a szemfogán gellert kapott, és leterítette a másik oroszlánt is.” „Én is Afrikában voltam egy szafarin” – kontráz a másik. „A zsákmányt kísérőimmel előreküldtem a táborba, még a fegyverem se volt nálam, amikor hatalmas kafferbivaly bika rohant ki a bozótból. Egyetlen csenevész fácska nőtt a közelben, gyorsan felmásztam rá. Igen ám, de a bivaly odaállt a fa alá, és döngetni kezdte, hogy lerázzon. Benyúltam a zsebembe, hátha találok valamit, de nem volt nálam, csak egyetlen papírzsebkendő. Fogtam a zsebkendőt, apró darabokra téptem, és leszórtam a bikára. A bivaly azt hitte, havazik, és megfagyott.” „Én Kanadában portyáztam” – így a harmadik. „Óriási szürkemedve vett üldözőbe. A lőszerből már én is kifogytam, menekülnöm kellett. Ahogy beljebb hatolok a sűrűbe, hirtelen mély árok állja el utamat, amin egyetlen vastag fatörzs vezet keresztül. Nyomomban a grizzlyvel rálépek a fatörzsre, de alig jutok a feléig, látom, hogy a túloldalról egy másik grizzly indul el felém.” „És…mi történt ezek után?” – kérdezi izgatottan az előző kettő. „Mi történt volna? Megettek.” Jobbra vagy balra rohangálva ebből a slamasztikából nem lehet kikerülni.
„Ölelj át, ha te is láttad / hogy milyen világnak fordítok hátat” – énekelte Presser Gábor 2006-ban megjelent szólólemezén. Ebből a slamasztikából csak egy teljesen más alapon felépített szervezettel lehet kikerülni. Szándékosan írtam szervezetet és nem pártot. Ez a szervezet ugyanis – ha nem is nagyon régen – létezik. Csak a hatályos (magyar) jogrendben jelenik meg – Helyreállítás Magyarországi Pártja (későbbiekben HMP) néven – politikai pártként, lényege szerint nem párt. Nincs kötve egyetlen ideológiához, társadalmi osztályhoz, rasszhoz, szövetséghez, érdekszövetséghez, nincs kötve országhatárokhoz, sőt nincs kötve a hatalom akarásához sem. Mindezek a kötődések helyzetfüggők, mondja, alárendelve egy méltósággal élhető emberi világ újrateremtésére irányuló vágynak. A méltósággal élhető emberi világ egyik legfontosabb ismérve, hogy mindenki a helyén van. Nem azon a helyen, ahol lenni szeretne, hanem azon a helyen, ahol saját szellemisége, tulajdonságai és képességei meghatározták. Egy ilyen világban Orbán Viktor tiszteletreméltó tanácsadó lenne, nem fejedelmet utánzó parvenü, Schmitt Pál pedig tiszteletreméltó sportvezető, és nem köztársasági elnököt játszó pojáca. Mindketten sokkal boldogabban hunyhatnák le a szemüket, ha eljön az ideje, csak egy csöppnyi alázat kellene hozzá. Írhattam volna realitásérzéket vagy belátást is: ha az ember nem oda kerül, ahova született, legyen az lent vagy fent, sérelem nélkül aligha hagyhatja el ezt a siralomvölgyet, hívják bár Bonaparte Napóleonnak, II. Miklós cárnak, Joszif Visszarionovics Sztálinnak vagy IV. Károlynak.
Az emberek akkor képesek elfoglalni az őket megillető helyet, ha kiemelve a tömegből egyéniségként kezeljük őket. Ha nincs mögöttük vagy előttük egy társaság, amelyik saját részeként felfelé tolja, vagy egy idegen csoport részének tekintve lenyomja őket. Ha politikai pártok helyett független, bármikor leváltható,csak az Alkotmánynak (amely Alkotmány olyan - képletes - távolságban van a most készülő pártalkotmánytól, mint Makó vitéz volt Jeruzsálemtől) és a közelvárásnak felelős személyiségek irányítják az országot.
Ez, ahogyan már többször és többféleképpen leírtam, ami az államirányítást illeti, nem demokrácia, hanem ellensúlyozott autokrácia (nem kell megijedni ettől a szótól, - pártérdekelt - autokrácia a most kiépülő magyar politikai rendszer is, ellensúlyok nélkül). Mark Twain mondta, hogy „Az ember az egyetlen állat, amely képes elpirulni, és van is rá jó oka”. Annak a rengeteg gátlástalanságnak, aljasságnak és bűntettnek, amit a demokráciára hivatkozva eddig elkövettek, már a mikroszkopikus töredéke elég volna ahhoz, hogy ne merjem ezt a szót a számra venni. Tessék tudomásul venni: demokráciára csak statisztikailag kezelhető, vagyis nagy tömeg esetében nincs lehetőség. Ez mind a közvetlen, mind a képviseleti demokráciára vonatkozik. Demokrácia csak egy ember számára átlátható csoportokban lehetséges: azokban a kis, autonóm közigazgatási alapegységekben, amelyeknek a fent vázolt irányítású állam elsősorban koordinátora. Nehéz ezt így egy szuszra befogadni, tudom. Legalább olyan nehéz, mint Szathmári Sándor Gulliverének (Kazohinia) volt azt, hogy anélkül is lehet közbiztonság, hogy egyetlen puskás, pisztolyos, gumibotos embert látna az utcán. De nem lehetetlen.
Az a világ, amely most körbevesz minket, nem a szuverenitást preferálja. Vonatkozik ez a kül- és belpolitikára egyaránt. A világ már rég nem nemzetekben, hanem pénzalapú, nemzetek feletti társaságokban gondolkodik, ahol a származás lényegében irreleváns. Ami a külpolitikát illeti, minden különösebb magyarázat nélkül elég a Közel-kelet történetének utóbbi húsz esztendejére gondolni, napjainkig bezárólag. A belpolitikát illetően hosszú távon azokat a rendszereket tolerálják, amelyekben a választók, választhatók és a lakosság száma egymáshoz közelít. Nem emberbaráti megfontolásból, hanem azért, mert ezek a rendszerek kínálják a legtöbb lehetőséget az (áthallások elkerülése végett előjel nélkül értelmezett) idegen érdekérvényesítésre és manipulációra. Ilyen közegben semmiféle nemzeti ideológia nem lehet életképes. Abból legfeljebb a fasizmus valamiféle helyi változata alakulhat ki, amelynek a körülmények romlásával bekövetkező hatalomra kerülése önmaga pusztulásával együtt a gazdaság és hit maradékának teljes felszámolásához, majd egy minden előzőnél szorosabb függőséghez vezethet csak.
A magyar politikát eddig meghatározók két utat kínálnak. Az egyik a – lassan vegytiszta – fogyasztói világrendbe nem túl előnyös feltételekkel (és ezzel igen méltányosan jellemeztem e feltételeket) való asszimiláció, betagozódás, a másik a – még előnytelenebb feltételekkel – végül ugyanoda vezető disszimiláció, elkülönülés. Utóbbit sem emberbaráti megfontolásból találták ki: kizárólagos célja Übü király már születésekor halálra ítélt országlásának a minél további meghosszabbítása.
Ezt a helyzetet úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, vagyis a főhatalmi szuverenitás és a nyitottság egyszerre érvényesüljön, az eddigi dimenziókban mozogva megoldani nem lehet. Arról a törékeny egyensúlyról van szó, amelyet Bethlen Gábortól Bismarckig annyian kerestek, és végül olyan kevesen találtak meg, hogy aztán történelmi léptékben röpke pár perc birtoklás után egy forrófejű utóduk ismét elveszíthesse. Ezt az egyensúlyt bezárkózással fenyegető handabandázásával Übü király soha nem fogja tudni kizsarolni, a másik oldal pedig eleve nem törekszik rá. Ennek az egyensúlynak a megteremtésére csak egy államhatárokon átnyúló, szintén nemzetek feletti, szabad meggyőződésből, szabad emberek között köttetett szövetség lehet képes.Ezért született meg 2010. májusában a HIKSZOSZ. A HMP a HIKSZOSZ ideiglenes, hivatalos magyarországi megjelenési formája.
A HIKSZOSZ hat latin szó kezdőbetűjének fonetikusan magyarra átírt összevonása. A szavak: (méltányos) kormányzás, (kihasználás helyett) uralt környezet, (a világ sorsáért felelősséget érző emberek) egyesítése, (a kiútban való) remény, (az embert emberi méltóságától megfosztó törekvésekkel való) szembeszállás és (e törekvéseknek való) véget vetés. Véletlenül egy Krisztus előtti második évezredben élt ókori népnek is ez volt a (görög) neve. Ők pásztor királyoknak hívták magukat.
A HIKSZOSZ ma Magyarországon az önmagát leírt baloldallal, az önmagát leíró jobboldallal és az ezek között táncolókkal szemben az egyetlen választási lehetőség. A HMP az egyetlen katalizátor, amelynek esélye lehet megvalósítani azt, amire most az országnak mindenekelőtt szüksége van: egy második kiegyezést. De addig azért még, félek tőle, lefolyik egy-két köbméter víz a Dunán.
Meg kell köszönnöm az Olvasó türelmét. Jó hosszú levél lett, az biztos. De gyanítom, hosszú lesz az út is. Hogy a britek se sértődjenek meg, amiért most nem foglalkoztunk velük: it’s a long way to Tipperary, it’s a long way to go.
Kelt Budapesten, az Úr 2011. esztendejének március hava 24. napján
ÚJ IDŐK VÁLTJÁK A RÉGIT