három hozzászólásra. Az első kettő a "Csak még egy utóirat" című írásommal (jó ember-rossz ember) kapcsolatos. Az alapállítás az volt, hogy nem létezik születésétől jó vagy születésétől rossz ember, sőt, jó vagy rossz ember is csak aszerint létezik, hogy milyen élethelyzetekbe csöppen. A gyilkos ösztön szabadjára engedésének éppúgy lehet a következménye fényes katonai karrier, mint akasztófa. A korrupcióra való hajlamnak törvényes és megérdemelt gazdagság (nem a mai magyar politikusokra gondolok, és nem arra, hogy a törvényeket is hozzá lehet igazítani a lopáshoz) és súlyos börtönbüntetés. A prostitúciónak társadalmi elismerés (nem gésákról van szó, hanem hites feleségekről, akik minden testi és lelki vágy nélkül mentek férjhez, például társadalmi és/vagy anyagi státuszért cserébe) és a társadalom megvetése. A hazugságnak miniszterelnöki bársonyszék és politikai halál.
Ha az erőszakos gyerek számára nem nyílik meg a katonai pálya, a korrupt nem kap sikerdíjas feladatot, a prostituált nem talál egy lelkes herceget, vállalkozót vagy gazdag orvost-ügyvédet, a hazug nem beszélhet öt percig több százezres tömeg előtt egy ikonikus politikus újratemetésén, marad az akasztófa, börtön, utcasarok és bukás. Hogy "szerencséjük" van-e, és tudnak-e élni ezzel a "szerencsével", nos, ez lenne a - nyugodtan tekintsenek el most Istentől és vallástól - kezdő kegyelem. A menny is, pokol is az utolsó pillanatig - az élet utolsó pillanatáig - kétesélyes.
"Biztos vagyok benne, hogy nincs igazad, még, ha Baracskán szerencséd is volt, és nem kerültél össze valódi rossz emberrel. De azért tetszik, amit írtál, like nyomva", írta az első hozzászóló. "Mert nem találkoztál még olyannal, aki született rossz, attól még IGENBIZONY VAN....És nincs kegyelem, nincs megváltás, nincs semmiféle "jó" fordulat, ami ezt megmásítaná. A mesében talán", így a második.
Hát kérem szépen. Nem csak Baracskán jártam - lásd az említett négy és fél hónapomat a többszörös gyilkossal, de akadt pár emberölés miatt kiszabott büntetéséből frissen szabadult kollégám is -, nem volt szerencsém, és találkoztam olyannal - kettővel is, érdekes módon a "szabad világban" -, akire mindkét hozzászóló egyetértésben ezt mondta volna. Ők ugyan apró stikliken kívül - amelyekhez hasonlókkal az emberek többsége megpróbálkozik - nem csináltak semmi különöset, mégis azt éreztem, hogy a "gonosz" megtestesülései. Meg nem tudnám pontosan mondani, miért. Más is felismerte. Még a kutyáim is felismerték. Egyikük harciasabb, a másikuk szelídebb, de ez nem változtat a lényegen. Van azonban ezzel együtt bennük még valami, emennek egy másik olvasata. A végtelen tehetetlenség. A sötét kútba zuhanó kő tehetetlensége. És végtelen szomorúság. Ismerek olyat is, aki "billeg". Nála megvan a vágyakozás, különösen a szeretetre - "ugye, engem is lehet szeretni?", kérdezte egyszer tőlem -, de erő nincs elég benne. És ő is alapból szomorú. A "pokol" nem egy vidám hely, különösen, ha valaki már az életében oda kerül.
Kedves hozzászólók. Még mindig úgy gondolom, hogy igazam van. És ha véletlenül mégsem volna igazam, akkor is abból kell kiindulni, hogy igazam van.
---------
A harmadik hozzászólás igazából egy levél. "Eddig nem nagyon féltem (Balga módon!),de most kezdhetek már igazán félni?! És nem is a migránsoktól? Ha lesz valamikor időd, kérlek nyugtass meg, vagy.....!" Az iszlám terjeszkedéséről és (mai) terjesztéséről volt szó. A levélíró mellékelt egy cikket is arról, hogy a liberálisoknak nem a konzervatívoktól - "tőlünk, mosolygó keresztényektől" - kellene félni, hanem a dzsihádtól, és mindentől, ami vele jár.
Honnét kezdjem? Az iszlám ezernégyszáz éves. Túl olcsó volna kronológiailag összevetni a kereszténységgel, és azt mondani, hogy most a középkor végén tart. Emlékeim szerint én is írtam ilyet, de - ismétlem - túl olcsó - vegyék ezt is önkritikának - és nem így működik. Mindenesetre a klasszikus iszlám ideje és területe az arab kalifátus, majd az Oszmán Birodalom kora és területe volt. A mai iszlám annak csak árnyéka. A kereszténység is csak árnyéka egykori önmagának. Nem a máglyákkal és eretneküldözésekkel kezdődött. Azok, bármennyire is sok ártatlan áldozatot szedtek vélhetően, melléktermékek voltak. A tehetetlenség melléktermékei. Mint amikor a szülő fizikai erővel akar nevelni. Az Iszlám Állam, a wahabita Szaúd-Arábia, regnáljanak bármeddig is, ugyanúgy a tehetetlenség megnyilvánulásai, mint az inkvizíciós bíróságok voltak. Jól tükrözi ezt Galileo Galilei pere. Az inkvizítor atyákat a legkevésbé sem érdekelte, hogy a Föld mozog, vagy nem mozog. Az sem, hogy mi mozog mi körül. A tét nem ez volt. A tét az volt, hogy a szellemi prioritások helyébe az anyagi prioritások lépnek-e (bővebbet majd A jó király-ban olvashatnak erről). A szellem képviselőinek addigra - a pszichikai befolyásoláson kívül - jószerivel már csak fizikai eszközei maradtak.
Most ugyanez történik az iszlámmal is. A betörésen, érzelmi zsaroláson-stimuláláson, brutalitáson kívül nem sok egyebe maradt. Nincs két világ. Nincs a világnak két része. Egy világ van, egy korban. De ne korlátozzák gondolataikat a lélekhitre. Az anyaghittel is ez történik. Gondoljanak Észak-Koreára, ahol újabban azt is megszabják, hogy a nőknek-férfiaknak milyen frizurát kell hordaniuk. Hogy mit kell gondolniuk. És aki nem hordja, nem gondolja, azt megbüntetik. Ez maradt. Az erőszak és büntetés. Az erőbe burkolózó tehetetlenség. A kártyaasztal feldöntése.
Ha netán az iszlám mégis győzne, nem sok öröme telne belőle. Kénytelen volna kompromisszumokat kötni, ahogy minden erőszakos rendszer kénytelen volt. A kereszténység is felhagyott az égetéssel. Pedig lett volna rá oka. Csak ereje nem volt már. Az iszlám is átalakulna, és az egész világ visszatérne oda, ahová tart most.
Az pedig se nem jó, se nem rossz. Olyan, amilyen.
2015. 11. 27.