(a feledékeny tömeg)
London polgármestere szomorúan nézi a légoltalmi egységeket. A gyerekek szomorúan nézik a gyakorlatozó katonát. A német lakosság néma iszonyattal hallgatja a háború bejelentését. Sehol egy mosoly. Se itt, se ott. Annak az ovációnak, ami az első világháború kitörését kísérte, nyoma nincs. William L. Shirer, az amerikai CBS tudósítója is így látta. Szinte hihetetlen volt, hogy kitört a háború. A Führer majd valahogy elkerüli, gondolták a németek. Addig is elkerülte. Chamberlain megoldja, mint Münchenben, gondolták az angolok. Az antant egykori főparancsnoka, Ferdinand Foch marsall békekötéskori szavait addigra mindenki elfelejtette. "Ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre."
"...ahhoz, hogy egy háborúskodásba ájult populáció végre észhez térjen, előbb minden hetedik férfinak el kell pusztulnia. Ez megtörtént. S hogy elfelejtsen egy háborút, és olthatatlan vágya támadjon a következőre, ahhoz a populáció két újabb nemzedékének kell megszületnie és felnőnie. Ez az idő viszont akkor még közel sem telt ki" - írja Nádas Péter, szintén Shirerre hivatkozva. Mégis elfelejtették. És a kedvük is megjött később, igaz, elsősorban a németeké. Aztán az első vereségekkel el is múlt. "Ein Liter". 1943-ban már így köszöntek egymásnak a német katonák. Nagyothalló Abwehr-, SD- vagy Gestapo-ügynökök akár "Heil Hitler"-nek is érthették.
Hány nemzedék nőtt fel 1945 óta? Három és fél? Három felnőtt, egy meg félig. 1918 óta plusz még egy. És - kis jóindulattal - egy másik félig, ez így összesen öt nemzedék. Két és fél háborúra elég. Ebből egy már lement. A felejtéssel Shirer forrása simán mellélőtt. Nem kell ahhoz negyven év. Négy év is elég. 2002 és 2006 között pont annyi telt el. Az őszödi szónok megdicsőüléséhez se kellett sokkal több idő. Bár még mindig állítom, hogy az a beszéd az utóbbi évtizedek egyik legjobb beszéde volt. Legalább akkora merészség kellett hozzá, mint ahhoz a bizonyos 1989-eshez. Ha ez a két ember rivalizálás helyett még az elején összefog, mára végünk. Nincs ugyan Jobbik, nincs illiberalizmus (már a helyesírási tanácsadó is piros hullámvonallal jelöli), viszont van helyettük valami egészen más. De hát akkor ők se gondolták. Meg úgyis összevesztek volna. A triumvirek is mindig összevesztek. Ha két dudás nem fér meg egy csárdában, három pláne nem. Lenne mondjuk liberális diktatúra. Az se jobban fából vaskarika. Aztán az is megbukna, annak rendje-módja szerint. E világ nem szereti a hatalomkoncentrációt.
A tapasztalatok nem halmozódnak, idézte Bokros Lajost Iványi Gyuri barátom. És akkor most háború lesz? Előbb-utóbb biztosan. Hogy mekkora, megsaccolni sem tudom. Nagy. Atomfegyverekkel? Nagypapám szerint igen. Minden háború azzal kezdődik, mondogatta, amivel az előző véget ért. Szerintem nem lesz atomháború. Atomhatalom területén még harcok sem lesznek. Másutt viszont lehetnek. Például itt. A szomszédban máris vannak, ha egyelőre lájtosan is.
De ne beszéljünk erről. Maradjunk csak a feledésnél. Két okból nincs ellene orvosság. Az első, hogy az emberek jelentékeny hányadának nincs mit felejtenie. Nem jegyez meg ugyanis semmit. Félig öntudatlanul éli az életét. Ha most megüti valaki, ordít, ha holnap ugyanaz megsimogatja, mosolyog. Ha a hatalmon levő Péter ma megszorongatja, és az ellenzéki Pál, aki tegnap szorongatta meg, melléáll, Pált fogja imádni. Amikor Péter bukása után ismét Pál szorongatja meg, ugyanúgy fogja utálni, ahogy Pétert utálta, akit viszont mostantól megmentőjének tart. A második, hogy teljesen közömbösek neki a személyek. - Na és a karizma? - ingatja a fejét az Olvasó. A karizma kisugárzás. Olyan, mint a fülbemászó dallam. Hordozó. Azon a viccen, amin szegény megboldogult Bajor Imre előadásában jobbra-balra dőlt volna mindenki, még csak nem is nevetnének, ha én mondanám el. A jó viccen sem, hát még a rosszon. De a vicc, és a való élet, az kettő. Annyiban nem, hogy a vicc egy görbe tükör. SAJÁT esendőségünkről. Abban a pillanatban, hogy elvesszük a tükröt, megszűnik viccnek lenni. In flagranti érni-éretni csak a viccben vicces, tanúsíthatom.
Ha Hitler a Versailles-i békeszerződés és a weimari köztársaság mellett áll ki, soha nem lesz belőle Führer, lett légyen akármilyen kiváló szónok és karizmatikus egyéniség. Orbán Viktor se volna ma Magyarország kvázi teljhatalmú ura, ha 1989-ben konszenzusról és türelemről beszél. Ha Churchill 1940-ben békülékeny húrokat penget, úgy leváltották volna, mint a pinty. Ki se nevezték volna. A karizma önmagában nulla. Vicc kell hozzá. Hangulat. A jó szónok megérzi az emberek hangulatát, és ezt adja vissza sokszoros erővel. Hitler csak pár szavas vázlatokat készített. Beszéd közben a tömeget figyelte. A tömeg olyan, mint a nő, mondta. Úgy kell szólni hozzá. Ha észrevette, hogy valami hat, a továbbiakban azt ismételgette. A jó beszéd nem egyoldalú. Játék, szónok és hallgató között. Majdnem olyan, mint a szeretkezés. Nem is majdnem.
Egészen olyan.
A tömeg narcisztikus. Nem a szónokot imádja, hanem önmagát. Önmagát akarja visszahallani, úgy, ahogy önmaga soha nem tudná elmondani. Önmagát akarja igazolni. A jó szónokot is azért imádja, mert önmagát látja benne. A slágereket is azért imádja. Önmaga érzelgős lényét kapja vissza belőlük. Azt az embert, akit senki más nem lát, csak ő maga. A karizmatikus személy ő maga, amilyen álmaiban. Hogy egyébként milyen, nem érdekli. Nem is akarja tudni. És ha véletlenül megtudja, nem veszi tudomásul. Az okos vezető tisztában van ezzel. Sztálin elvtárs nem én vagyok, mondta nemegyszer a Vozsgy (Vezér), szűkebb környezetének.
Atya. Ha cár, ha főtitkár, ha első titkár, ha miniszterelnök. A jó apa példakép. Amilyenné én szeretnék válni. AMILYEN ÉN VAGYOK, HA ÁLMAIMBAN IS.
Ó, de érdekes pszichológiai értekezést lehetne ebből írni. Biztosan írtak is. Én soha nem foglalkoztam pszichológiával.
A feledékeny tömeg a mában él. Mindig a mában, és mindig bedől mindenkinek, aki a holnappal áltatja. Soha nem a tegnappal, mindig a holnappal. Ami nincs, éppen ezért bármit lehet róla mondani. Ma nincs fácán, de holnap lesz fácán. A tömeg embere a Holnap Embere. Lehet, hogy ma közutálat tárgya. Lehet, hogy politikai halott. De nem biztos, hogy holnap is az lesz. Ha nem lincselik meg, mindig esélyes a feltámadásra.
A tömeg HOLNAP mindig megbocsát. Előbb vagy utóbb, de megbocsát. Bárkinek. Jól jegyezze meg, kedves Olvasó. Bárkinek. Lehet pszichopata alkoholista, mint a "Nagy" melléknévvel megtisztelt I. Péter cár, lehet nagyzási hóbortban szenvedő törpe, mint akit ma a Napkirályként emlegetnek, lehet tömeggyilkos, mint Adolf Hitler, akinek a mosdatása jószerivel már öngyilkossága pillanatában elkezdődött. Az "ein" végtelenül könnyen ismét "heil" lesz. Csak ígérni kell hozzá. A tömeg mohó, hát sokat kell ígérni. A vajat, a vaj árát és a tejesasszony picsáját. Ahogy a francia közmondás tartja, ha hihetünk ismét Nádas Péternek.
A többit meg elfelejti.
2014. 11. 22.