Amikor az ember végigcsinál egy családállítást, megtanulja tisztelni...mindenekelőtt saját érzéseit. "Megérzés"-t akartam írni, de nem: az érzéseit. Ez nem megérzés, bár a megérzés is érzés. Rakhatnék most egymás után különböző szavakat, mint a spontaneitás, empátia, intuíció, de felesleges. Nem ezekről beszélek. Ez olyan, mint a jó írás. Nem a jó végtermék, hanem a jó alkotás. A kiírás, ha úgy tetszik, bár ez sem tökéletes, mert az igazi alkotás, noha egyfajta ürítkezés, de mégsem puszta ürítkezés. Sokkal inkább szülés, amit megelőz a megtermékenyülés. Egy férfi ezen keresztül jut legközelebb az asszonyi lét csodájához. És nem, kedves Olvasó. Nem kell hozzá művésznek lenni. Alkotni kell. Kövekből piramist, szavakból piramist, mozdulatokból piramist. "...te pedig csak magad maradsz, de hol? kérdenéd, ha ugyan volna mivel kérdeni, és nem az volna-é a valóság, ami itt a hiány, és lehetne még tenned bármit, ami emitt bízvást megtehető", írja a Defensor. De hiányt is lehet építeni, és adakozással is lehet gazdagodni: átcsorgatom magam egyik állapotból a másikba, végtelenül üres leszek, mint a homokóra egyik fele, végtelenül telt, mint a másik, és mindkettő én vagyok, egyszerre és elválaszthatatlanul.
Én a hiányodat szeretem, mondta nekem tinédzser-korom egyik szerelme. Így vagyunk a halottakkal: ők a mieink igazán. Azzal, hogy meghaltak, megfosztottak ugyan minket egy illúziótól, de gazdagabbá tettek magukkal. Magunkkal, akit általuk tapasztaltunk meg, ameddig éltek. Most már aki bújt, aki nem: elmentek a modellek, letettük a ceruzát, ők pedig azok lettek, akiket addig lerajzoltunk. Őket rajzoltuk le, kedves Olvasó? Dehogy. Lelkünk egy részét, általuk. Elhagyhatók? Soha. Hiába kerülnek a raktárba. Velünk maradnak mindörökre. Hiszen ők attól kezdve mindenképp mi vagyunk, annyira, amennyit életükben megértettünk belőlük.
És az élők, akik nincsenek jelen? Ha a halott él, akkor az élő miért ne élne? Hurcolom őket, mondta az előző kapcsolataira valaki. Hurcolom magamat, mondom most én.
Mint Pompeji egykori lakosai. Elégette őket a forró hamu, de lenyomatuk üregként megmaradt benne, amit később gipsszel kiöntöttek. Mi vagyunk a hamu. Amikor bárkiről beszélünk, ha jelen van, ha nincs, ha meghalt, ha él, a bennünk levő üreget öntjük ki. Nem őt. Magunkat.
Ezért nincs a családállításban élő és holt. Hiszen az életben sincs. A természeti népeknél, amilyenek a zuluk, a családállítás inspirálói is voltak, távolról sem olyan éles a határ evilág és túlvilág között, mint mondjuk egy európainál.
Semmi nem élet nélküli. És mindennek mi adunk életet. És amikor valaki meghal? Eltávozik? Nem távozik el, csak átmegy egyik szobából a másikba. Lecsorog, mint homokórán a homok. No igen, a szobrok. Nem a bálványok: a bálvány attól bálvány, hogy önálló létet tulajdonítunk neki a helyett a lét helyett, amivel mi ruházzuk fel. Ettől a tévedéstől óvott Mózes, ettől a tévedéstől óvott Mohamed, és ettől a tévedéstől óvtak a reformátorok. A szobrok és képek, bárhol legyenek is, öntvények. Öntvény az egész világ, sőt...de nem akarok a tisztelt Olvasónak megint túl nagy falatot adni, mert megfullad tőle, vagy soha ezután nem olvas tőlem semmit.
Adam Kadmón, a héber (és muzulmán) misztikában a Kezdet Embere. Az élővilág, sőt az egész világ úgy jött létre, mondja e hagyomány, hogy a Kezdet Embere kivetette önmagából, mint ELTÉVELYEDÉSI LEHETŐSÉGET. Másképpen: mint eltévelyedési lehetőséget, fajonként MEGTAGADTA. (Az állatfajok úgynevezett csoportszelleme jelenik meg a totemben. Ami az állatban a csoportszellem, az az emberben a szellem: ebből a nézőpontból minden ember külön fajnak tekinthető.)
Egyik ismerősöm hannoveri vérebe előttem pusztult el. Szerintem hőgutát kapott, és ilyenformán én vagyok a felelős a haláláért - túl sokat mentünk víz nélkül, napon -, de lehet, hogy mástól, most mellékes. Két napig szenvedett (az állatorvosokról - emberek ők is - most szintén ne essék szó, vannak köztük csodálatosak, és vannak kritikán aluliak). A végén, mielőtt kilehelte volna lelkét, elvonult a kert legtávolabbi zugába, egy vadszilvafa alá, ahová addig sohasem. Senkire nem volt kíváncsi. Ugyanezt teszik a vadonban is. Ugyanezt tette egy nagyon régi barátom-munkatársam, mielőtt a végbélrák elvitte volna. Senkire nem kíváncsi, mondta a barátnője, aki végig kitartott mellette. Rám sem, tette hozzá.
A végére nem marad senki. És úgy, hogy nem marad senki, mégis mindenki marad. Nem tud nem maradni. Homokóra, kedves Olvasó. Csak már nincs szükség bizonyításra. Tudják: aki bújt, aki nem.
Megtagadni csak azt lehet, hogy részekkel vagyok azonos. Nem is "lehet", hanem KELL. Ha nem teszem, ÉN nem vagyok. Ezt jelenti Adam Kadmón megtagadása. Adam Kadmón...ehh. Beszéljünk még kicsit rébuszokban. Hogy milyen okosak vagyunk, és mennyi mindent olvastunk. Ki a franc is Adam Kadmón? Ugye, nem kell megmagyaráznom?
A részek ugyanúgy elvesztik bennem önálló egzisztálásukat, ahogy minden összetett dologban. Entweder-oder. Vagy-vagy. Vagy önálló részek vannak, vagy én vagyok. A fehér fény nem a szivárvány színeinek az összessége, csak AZOKRA BONTHATÓ LE. Az a sok eltávozott...halott így, vagy halott úgy. Dehogy, javít most ki az Olvasó. ÉLŐ így, és élő úgy. Lehet velük szakítani? Lehet BÁRKIVEL szakítani? Lehet MAGAMMAL szakítani? Hát hogy a túróba lehetne? Megpróbálni lehet, nézzen meg a kedves Olvasó egy "vallásos" családot. Egy "igazán vallásos" családot. Ott aztán van szakítási kísérlet. És a répa a szerencsétlen csacsi orra előtt: hogy megéri. De nem megy, az istennek se megy, és a végén már úgy se nagyon látszik. Elég hozzá egy tavaszi szellő. "Én nem ilyen vagyok, hanem amolyan." Hörcsög vagyok, mondaná Adam Kadmón, ha mondana ilyen ostobaságot, nem ló. Senkinek meg nem fordul a fejében, hogy hörcsög IS vagyok, ló IS vagyok, meg az összes többi állat EGYÜTT, de NEM VAGYOK REDUKÁLHATÓ EGYIKRE SEM. Ha meg véletlenül megfordul, gyorsabban kiveri onnét, hogysem ezt a mondatot el lehetne olvasni.
Jó, de akkor egy gyilkost...valakit, aki nagyon rosszat tett nekünk...valakit, akit a hátunk közepére nem kívánunk...velük mit tegyünk? Bennünk maradnak örökre? Amikor viszolygok valakitől...megismerkedem valakivel. A szemem enne, de a gyomrom nem bírja. Kiderül, vagy rögtön, vagy később. Az esetek jelentős hányadában megpróbálom beszuszakolni oda, ahova nem való. Mint amikor egy állatot rajzasztalon terveznek meg. Így és így majd jó lesz. Annyi példát tudnék rá mondani, hogy egy hétig mondhatnám. De elég most egy olyan, amit mindenki ismer: a német juhászkutya. Nem tartok én most kinológiai kiselőadást. Idő sincs rá, meg tér se. Már így is túl hosszú ideig igénybe vettem az Olvasó figyelmét. Nézzen meg egy klasszikus, kiállítási típusú, ívben hajlott hátvonalú német juhászkutyát, különös tekintettel a hátulsó lábaira. Aztán nézzen meg egy farkast.
Ha egy kapcsolat van, akkor az a kapcsolat van. Ha valakivel megismerkedtem, akkor az mindörökre bennem marad. A kapcsolat létrejött. Nem egyforma mélységben - ez is része a játéknak -, de létrejött. Mindegy, hogy tudomásul veszem, vagy nem veszem tudomásul. Mindegy, mennyit gondolok rá, vagy gondolok-e rá egyáltalán. Mindegy, hogy ezer kilométerre élünk egymástól, és az is mindegy, élünk-e egyáltalán. Dogma. Kimondhatjuk, hogy nincs, megtehetjük, hogy nem találkozunk, ettől az a kapcsolat még van. Nem lehet megszakítani. Higgye el, kedves Olvasó, nem is kell. Ha lehetne, se kellene. De akkor mit lehet? A HELYÉRE LEHET TENNI. Gondolja azt, kedves Olvasó, hogy egy végtelen puzzle, amelynek az összes ember a darabkái. Mindenki, aki élt, él, élni fog, és élhet. MINDEN darabkát nem tud a helyére rakni, hiszen végtelen sok van, de ami a keze ügyébe akad, azt igen. És ha jól válogat, akkor azokból is kirajzolódik a kép. Pont annyira, hogy felismerhető legyen.
És ez éppen elég.
2015. 03. 12.