"Három Gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.
Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején." (John Ronald Reuel Tolkien)
Egyetlen kulcs. Egyetlen kulcs nyit minden embert. Minden állatot. Minden növényt. Mindent egyenként. Nem ugyanaz a kulcs, hanem egyetlen kulcs, külön-külön mindenkit és mindent. Elég régóta tudom, ha az utóbbi negyven évet annak lehet nevezni.
És egyetlen kulcsunk van nekünk is, saját magunkhoz. E pillanatban itt tartok. Lehet, hogy Tolkien is tudott erről, amikor megírta A gyűrűk urát, csak ő gyűrűkről beszélt. Lehet, hogy csak sejtette. Egy gyűrű mind fölött. De a gyűrű és a kulcs között van valami különbség. A gyűrű örökre fogva tart, a kulcs ugyan be is zár, de ki is nyit. Bezárhat és kinyithat.
Hogy mi az? Kinek mi. Lehet, hogy egy szó. Lehet, hogy egy mondat. Lehet, hogy valaminek a tudása, ami felszabadít. Baptizatus sum. Meg vagyok keresztelve, mondta Luther. Az ő kulcsa ez volt. Az ördöggel való vitájában mondta először, de végigkísérte egész életében. Mit tett vele? Felszabadította. Számít, hogy van ördög vagy nincs ördög, hozzávágta-e a tintatartóját, vagy nem vágta hozzá? Az számít, hogy ami addig visszafogta, ha visszafogta, azontúl nem fogta vissza. Nem hit. A hit más. Egyetlen mondat, kép, zene, bármi. Odaillő sem kell, hogy legyen. Valami, ami felszabadít. Egy illúzió, EGYETLEN, ami mind fölött van. Olyan, mint a jogi fikció. Egy tényállásról azt mondjuk ki, hogy azonos egy másik tényállással, holott tudjuk, hogy ez nem így van, azért, hogy valamely következményt alkalmazni lehessen. A következmény a lényeg.
Zen? - kérdezi a kedves Olvasó. Nem zen. A zen más. A zen nem tesz kísérletet az azonosságra. A zen másképp működik. Nem kapaszkodó. A zenben nincs olyan, hogy - például - úgy forduljunk Istenhez, mint saját édesapánkhoz. Ez csak a kereszténységben van. Nekünk ez jutott. Ennek van itt hagyománya. Nem Krisztushoz - ezt a badarságot egy református lelkésztől olvastam -, hanem Istenhez. Valahogy úgy, ahogy Pál a császárra apellált.
De az efféle miért lehet kulcs saját magunkhoz? Azért, mert megszabadíthat az egótól, ahogy ma divatosan mondják. Megszabadíthat attól az idegentől, akinek egész addigi életünkben spájzolunk, és aki voltaképpen nem más, mint "ez az ember, itt". Átteheti a súlypontot valahova máshova, ahol nem lehet, azért, hogy úgy viselkedjünk, mintha ott se lenne, ahol addig gondoltuk, és ahol szintén nincs. De ez csak a kívülálló megállapítása. Aki él vele, annak nemhogy van, hanem CSAK EZ VAN. Egy kulcs mind felett. És az egyben az összes többit is helyettesítheti.
Ha nem lettem volna érthető, bocsánatot kérek. Lehet, hogy még én sem értem egészen. És nem kell feltétlenül Istenre gondolni. Bármi/bárki másra lehet, AMI/AKI ELÉGSÉGES AHHOZ, HOGY MINDENT ALÁRENDELJÜNK. Ami ekvivalens az ABSZOLÚTTAL. Más nem. Egy kulcs mind felett. Még egy ateistának is lehet istene. És az a vicces az egészben, hogy ez az isten, ha isten, pontosan ugyanaz az isten, mint a keresztények és a többiek istene.
2015. 06. 30.