"És itt, ezen a helyen veszem le a kalapomat azok előtt a konzervatív világnézetű, ámde európai kultúremberként viselkedő ismerőseim előtt, akik csatlakoztak az Esterházy Péter gyógyulását kívánó oldalhoz. Mert vannak, és nem is ketten. Hölgyeim, uraim: köszönöm" - írta tegnap - megnéztem az órát: tegnap - Szele Tamás barátom. Még soha nem találkoztunk, rengeteg dologtól a hideg futkosna a hátán, ha ELŐSZÖR meghallaná tőlem - tán szokatlan volna még, én is így voltam ezzel egykor -, de úgy vélem, hogy barátom. "Valahogy mégis" mondanák a reformátusok. "Igaz, Krisztus ezt és ezt tanította, de mi valahogy mégis -" Igaz, hogy az egyház láthatatlan, de mi valahogy mégis azt mondjuk, hogy látható, és ez a református egyház."
Hát, kérem szépem, itt kezdődik, amit én nem értek. Itt, ennél a kalaplevételnél. Nem mondom, hogy itt is végződik, de mindenképpen itt kezdődik. És, ahogy figyelmesen és ismét elolvastam az idézetet, nem is egy dolog van, amit nem értek, hanem szám szerint három. Ebből egy Tamásra vonatkozik, de csak nem veszi a szívére. Ezzel is fogom kezdeni: hátha a végére elfeledi. Kritika, kritika, de csak nem fogja félreérteni. Hogy ismét a reformátusoktól merítsek, csak nem fogja azt gondolni rólam, mint az egykori kirúgott teológus, aki megkapta a dékántól az erről szóló elbocsátó, szép üzenetet ezzel a kezdő félmondattal: "Szeretettel értesítem, ...".
Nos. A "konzervatív világnézetű" és az "európai kultúrember" között alapból semmiféle ellentétnek nem kellene feszülnie. Nem is feszül. Nincs semmiféle "ámde". Most nem megyek bele, hogy maga a "konzervatív" is csak egy olyan kifejezés, amit használunk, de értelmezés nélkül, mert ha értelmezéssel használnánk, rájönnénk, hogy fából vaskarika. Valami olyasmi, mint az "úgy, mint régen". Nagyapám öreg fejszéje, amihez annak ellenére ragaszkodik, hogy többször ki kellett cserélnie a fejét is, a nyelét is. Túl hosszú lenne erre külön kitérni, maradjon tehát minden úgy, ahogy általában (félre)értik. Legyen konzervatív világnézetű az, aki egy olyan értékrendhez ragaszkodik, amiről azt állítja, hogy nem a mai világ terméke. Ez se pontos, mert nagyon sok minden belefér (voltaképpen minden, amin már túl vagyunk), Epikurosz disznaitól Mrs. Emmeline Pankhurstig, de tudjuk, mire gondolok. Ilyen volt a tulajdon nagypapám, maga sem a mai világ terméke, már csak azért sem, mert 1891-ben született. Ha már egy íróról fogunk beszélni, egykori orvos mivolta ellenére hasonlítsuk őt is össze egy íróval, mondjuk, Thomas Mann-nal. Mindig úgy gondoltam rá, hogy ha írói pályát választott volna, ő is valami hasonló lett volna. Ha másban nem, gondolkodásban biztosan. Soha nem hódolt be egyetlen diktatúrának sem. Amióta ismertem, soha nem politizált. A modern diktatúrákat gunyoros megvetéssel kezelte. Elejtett megjegyzéseken kívül még arra se méltatta őket, hogy bármit is mondjon róluk. A magyaron kívül öt nyelvet (német, angol, olasz, francia, szerb) beszélő, velejéig konzervatív, européer úriember volt. Egyszer Tamás azt írta nekem, hogy ha annyi sajtóperem lett volna, mint neki, akkor én is óvatosabban fogalmaznék. Még nem volt - ami késik, nem múlik, gondolom -, tehát ráérek óvatosan fogalmazni. És akkor a "konzervatív" jelzőt is betudom most neki egy (több) másik jelző szalonképes (nem perképes) jelző helyettesítésének, a mai magyar "jobboldalra" vonatkozóan. De finnyogva, mert -
az európai kultúremberségnek semmi köze a konzervativizmushoz. Ha ez akár csak felmerül, nem vagyunk különbek, mint azok, akiket valójában kritizálunk. AMIT kritizálunk. Akkor ugyanúgy magunknak vindikáljuk a... nade mindjárt. Ez volt tehát az első észrevételem. A másik a kalaplevétel lesz, a harmadik maga Esterházy Péter, mint író. Mint ember. Ha sokszor ütközök bele ilyesmibe, mint jelen esetben, lassan én is keverni fogom. "Ez nem kutya, kérem, ez puli", mondta Bagóra, a pulijára Latinovits. Ha német lett volna, fentebbi kijelentés úgy módosul, hogy "ez tacskó". "Ez nem ember, hanem író." Nein, nein, nein. Ez nem ember, hanem ... tetszés szerinti világnézet behelyettesítendő. Hogy aztán MÉG micsoda, író, vasöntőmunkás, vagy keretlegény, az szinte mindegy.
Már gimnazistaként volt egynehány vitánk a kalaplevételről. "Nem tisztelsz." Don Corleone mondata, rengeteg szájba adva, hölgyektől az idősebbekig, bármilyen náció képviselőjétől magáig az emberig. Ezeket akkor kell tisztelni, ha olyasvalami van mögöttük, ami tiszteletreméltó. Nem egy születési adottság vagy az eltelt idő, hanem az ezekkel való jó sáfárkodás. Azoknak a tulajdonságoknak a beteljesítése, melyeket e fogalmakhoz társítunk. A norma meghaladása.
A norma meghaladása nem az, hogy valaki nem ócsárol egy beteg embert, legyen bár a halálos ellenségünk, nem egy író, aki valamiért nem szimpatikus nekünk. AZ MAGA A NORMA. Ha már ezt sem érjük el, az nem világnézeti probléma. Az már egzisztenciális probléma. Akkor már nem az merül fel, hogy valaki kicsoda, hanem az, hogy micsoda.
És akkor Esterházy Péter. Teljesen mellékes, hogy én szeretem-e vagy nem. Szeretem, de mondjuk most azt, hogy nem. Még a betegsége is mellékes. Orvos családból származom három generációra felmenően, van némi sejtésem róla, hogy mi az a hasnyálmirigyrák. Mint NEM orvosnak is van. Nem, kedves Olvasó, nem. Nem a tragédia, legfeljebb a megrázkódtatás. A LEHETŐSÉG. Ugyanaz a lehetőség, mint amikor az ember addigi élete egyik pillanatról a másikra szétfoszlik. A legerősebb lehetőség a felismerésre és megvalósításra. És igen, alkalmasint a bukásra. Amikor az író azzal szembesül, hogy ő maga a könyv. Ez vár rám is. Jó, ha már most tudom, tehetném hozzá feleslegesen. Mert tudom. Erre gondolok minden napom minden percében. Szó szerint, pedig nekem talán nincs hasnyálmirigyrákom. És ez vár Önre is, aki ezt olvassa, csak Önnél a könyvet - talán - valami más helyettesíti. De ezt is hagyjuk.
Úgy gondolom, hogy a művészet örök és világnézeten kívüli. Azt fejezi ki, ami örök és világnézeten kívüli. Az benne a művészet. Mintha már le is írtam volna. E tekintetben a téma mellékes. A téma tényanyaga mellékes. Az csak egy apropó. Egy tetemről is lehet csodálatos verset írni. Az anyagcseréről is. Charles Baudelaire-nek és József Attilának sikerült. A náci pártkongresszusról és olimpiáról is lehetett jó filmet csinálni. Leni Riefenstahl-nak sikerült. A létező világ, a fizika és az ideák létező világa az anyag. Fizikai anyag vagy szellemi anyag. A kiindulás. A művész pedig az, aki az anyagból anyag felettit varázsol. A szarkupacból Buddhát. Hogy pedig ez a szarkupac kinek szarkupac, kinek illatos rózsacsokor, itt már egyáltalán nem számít. Az ember - többek között - azzal emelkedik ki az állatvilágból, hogy erre fogékony. Egy - például - kutya - bármennyire is "szőrös gyerek"-nek tartja az általam különben igen nagyra becsült Csányi Vilmos professzor úr - ugyanúgy nem tud mit kezdeni a művészettel, mint bármely más állat sem. A múlhatatlanra való fogékonyság ugyanúgy az emberi norma része, mint a mulandóra való fogékonyság. Nem kötött sem konzervativizmushoz, sem liberalizmushoz. Egyedül az emberhez kötött.
Ha most azt írnám, hogy szeretném, ha Esterházy Péter felépülne, önző volnék. Saját magamra gondolnék, egy nekem tetsző emberre, esetleg könyvekre, amelyeket még írhatna, és én elolvashatnám. Nem rá. Én - most tessék JÓL érteni - nem azt szeretném, ha felépülne. Azt se szeretném, ha nem épülne fel. Nem az én kompetenciám.
Én azt szeretném, ha azt a könyvet, amit (most) úgy ír, hogy nem is ír semmit, úgy írná meg, ahogy eddig soha egyetlen művét sem. Ami mellett az összes többi csak szerény előtanulmány.
Ez a világ elvárja a szirupot. Ez nem szirup. Ezt kívánom neki. És innentől sem a hasnyálmirigyrák, sem az ócsárlók nem egyebek, mint lépcsők. Lépcsők, nem a mennybe. Azon is túl.
2015. 10. 04.