Orbán Viktortól szeretettel, az itt töltött feledhetetlen napok emlékére. Négyszáz millió forint értékű felszerelést hagyunk Afganisztánban. Részint többe kerülne a hazaszállításuk, mint az afgán kormányhadseregnek történő ingyenes átadásuk, részint további rendeltetésszerű használatra nem alkalmasak, mondja a hivatalos indoklás. Autók, egy komplett tábor fürdőkkel, vécékkel, mosó- mosogatógépekkel, edzőteremmel, számítógépekkel, némi ruházat, és néhány zsebszámológép.
Hogy ez pazarlás? Ahogy vesszük. Bizonyos szempontból - ha drágább a hazaszállítás, mint a maradványérték - nem az. Vagyis nem ez a pazarlás. A pazarlás az volt, hogy ezek a holmik - katonákkal együtt - egyáltalán odakerültek. De ez nem Orbán hibája, miként az sem az ő érdeme, hogy most kivonulunk. Ez a magyar külpolitika hibája. Nem rövid távú hibája, mert AKKOR lehetséges, hogy egy ilyen döntés elkerülhetetlen volt, MOST (most) jobb nem kihúzni a gyufát jelszóval, de hosszú távon mindenképpen az. És azt a bizonyos "most" szót egy ideig még egyetlen kormány sem fogja, legalábbis gondolatban, hozzátenni. Az indoklással viszont nem nagyon foglalkoztak. Ha a kint lévő gépjárművek és egyebek "rendeltetésszerű használatra nem alkalmasak", akkor mit csinálnak velük azóta, amióta olyanná lettek? Nézegették őket? Az ÖSSZESET? Az összes olyanná lett? Esetleg már ELEVE OLYAN VOLT? Merthogy mindent otthagyunk, csapot és papot, azaz csak a csapot, mert a papokat azért hazahozzuk. Bár maradhatnának is, mint misszionáriusok, rövid ideig, ameddig a tálibok vissza nem jönnek, biztosan. Aztán persze tovább nagy valószínűséggel már ők sem lesznek rendeltetésszerű használatra alkalmasak, és így az ő hazahozatalukkal se kell bajlódni. Olyat egyébként én is láttam, hogy az - igen gyengén, mondhatni, jelzésszerűen - páncélozott harcjárművek oldalára még PLUSZBAN homokzsákokat kellett erősíteni. Festői látvány volt, valahol don Quijote és a röhögőgörcs között. Ha tálib lettem volna, tátva maradt volna a szám, legalább addig, ameddig a magyar konvojnak elég ideje van szépen eliszkolni. De ha mégse maradt volna tátva a szám...kis hadsereg, kis veszteség. Ne már, hogy csak IV. Béla, II. Lajos vagy Horthy előjoga legyen a katonák értelmetlen feláldozása.
Hát igen, a tálibok. Akik olyan biztosan vissza fognak térni, mint az ősz után a tél. Gondoljon a kedves Olvasó Vietnamra. Hogy akkor mire volt jó ez az egész? Nekünk az égvilágon semmire. Hacsak arra nem, hogy néhány katona emberi fizetéshez jusson élete kockáztatásával. Adtunk a táliboknak néhány célpontot, majd azt, ami ezekből megmaradt, egy tábort, és, igen, pár zsebszámológépet, amelyek gazdaságosan nem voltak hazaszállíthatók.
Elképzelem Omár mollát a fürdőkádban. Tányérját a Globus zölbabgulyás maradékával már öblögeti a mosogatógép, sokat próbált burnusza, turbánja és kendője forog a mosógépben. Túl van a fekvenyomáson, guggoláson, vállig húzáson, bicepszgyakorlatokon, kiszarta magát valahol a sivatagban, mert a vécékonténer mibenlétét azért nem tudta megfejteni, és most fürdik. Zubog a langyos víz, a nosztalgikus kék-vörös habfürdő soha nem látott csoda élményét varázsolja köré. A hazaszállításra alkalmatlannak ítélt cédélejátszóból - véletlenül megnyomott egy gombot rajta - pezsdítő muzsika árad, eredeti Cirmos Kormos: "Élet, élet, kanászélet, ez aztán az élet! Ha megunom magamat, én magam is úgy élek!"
És közben, ajkán révült mosollyal, számol.
2013. 03. 14.