A félelem
„Mit gondol,” – kérdezte egyszer Hans Frank, a Lengyel Főkormányzóság Gauleitere Curzio Malaparte olasz író-publicistától – „vajon az oroszok homoszexuálisok?” „Meg fogják tudni hamarosan” – vont vállat Malaparte.
A Malaparte a Bonaparte kifordítása, olyan, mint Boris Viannál Jean-Paul Sartre helyett a Jean-Saul Partre. Curzio Malapartét eredetileg Kurt Suckertnek hívták. Firenzétől nem messze, Prato városában született egy évvel a búr háború kitörése előtt, és ötvenkilenc esztendővel később, a magyar forradalom leverését követő évben halt meg Rómában. Az első világháborúban Giuseppe Garibaldi fia, Ricciotti Garibaldi tábornok alatt harcolt önkéntesként. A háború után belépett a fasiszta pártba, mint haditudósító megjárta a keleti frontot, de még előtte villát építtetett magának Capri szigetén, ugyanott, ahol Tiberius császár palotája, a Villa Jovis állott. A ház tervrajzait saját maga készítette. A „Casa come me”, „A ház, mint én” nevet adta neki. Magára haragított mindenkit: fasisztákat, katolikusokat, kommunistákat. Párttagságától még a Duce alatt megfosztották. Mussolini bukása után az amerikai főparancsnokság tanácsadója lett. Hét évvel később, Tiltott Krisztus címmel filmet rendezett, de még előtte megírta Az átkozott toszkánok-at. Újságíróként éveket töltött a kommunista Pekingben, az egyik ránk maradt fényképen még a Sierra Maestrában harcoló Fidel Castro is az ő könyvét olvassa. Malaparte a halálában sem tagadta meg életét: villáját, amelynek elődjében egykor a hetvenéves Tiberius spintriái, kéjfiúi- és lányai próbálták felcsiholni az öreg császár kihunyóban levő vágyait, a Kínai Népköztársaságra hagyta. Mao elnök végül mégsem vehette birtokba, a filmtörténetbe viszont bevonult: Jean-Luc Godard benne forgatta Alberto Moravia regényéből készített filmjét. A film (és könyv) címe tökéletes szinkronban áll Malapartéval: A megvetés.
Egyedül az állatokból nem ábrándult ki. „Amíg meg nem tapasztaltuk,” – írja – „milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik.” „Az állat Krisztus” – mondja másutt. „Az állati szenvedés a krisztusi szenvedés.”
Malaparte írt a felgyújtott Leningrád melletti erdőből a Ladoga-tóba menekülő szovjet tüzérlovakról, arról, hogy amint az utolsó ló a vízbe ugrott, egyetlen csendüléssel befagyott a tó, írt a jégből kiálló rengeteg megfagyott lófejről, írt az Ante Pavelic horvát poglavnyik dolgozószobájában látott, eleinte osztrigának gondolt kosárnyi emberszemről, írt a iasi-i pogromról és a német katonai bordélyokba hurcolt zsidó lányokról. Írt arról, hogy ezek a lányok pontosan tudták, amint pár száz katona kielégítése után már nem lesznek alkalmasak a munkára, lecserélik őket. Írt a lábon hajtott orosz hadifoglyoknak vizet hozó ukrán öregasszonyokról, írt a főkormányzó báljairól a krakkói Wawelben, írt az Einsatzgruppékról és a hegyivadászokról, legyekről, kutyákról és rénszarvasokról. „Ősszel a rénszarvascsordák” – a Kaputt-ból, leghíresebb művéből ragadom ki találomra – „–engedelmesen követve az ösztönt és valami sötét hívást – felmérhetetlen távolságokat rohannak át, hogy eljussanak golgotáikhoz a vadonba, ahol guggolva várják őket a lapp pásztorok: már tarkójukra tolták a ’”négy szél kalapját”, a nelyantuulen lakkit, és apró kezükbe szorították a rövid, fénylő puukkót. (Csodálatosan kicsi és finom a lappok keze. Nincsenek még ilyen kicsiny, finom kezek a világon. Acélkemény, csodálatos, igen finom szerkezet. Az ujjak vékonyak, türelmesek, pontosak, mint Chaux-de-Fonds órásainak vagy Amszterdam gyémántköszörűseinek csipeszei.) A rénszarvasok engedelmesen, szelíden nyújtják oda nyakuk ütőerét a puukko halált hozó pengéjének: magasztosan, reménytelenül kedvesen halnak meg, kiáltás nem hagyja el torkukat.”
És írt a német félelemről. Eduard Dietl tábornok Gebirgsjagereiről, akik elszökve a csapatuktól napokig bolyongtak a magas Észak erdeiben, hogy aztán végezzenek magukkal, a megsemmisítő osztagok embereiről, akik a sokadik tarkólövés után készek lettek, készek, mondta a parancsnokuk, soha ember nem lesz többé belőlük. A német invázió első hónapjaiban az oroszok kutyákkal próbálták az előrenyomuló páncélosokat feltartóztatni. Harckocsik alatt etették, majd amikor a németek támadtak, a hátukra robbanóanyagot erősítettek, és elengedték őket. A Wehrmacht először a kutyáktól kezdett félni. Negyvenegy telétől, amikor a közkatonák Heil Hitler helyett ein Liter-t kezdtek mondani, már a foglyoktól is.
1934 szilveszterén a szovjet birodalom lakói úgy érezték, minden okuk megvan a bizakodásra. A három éve, épp a Politbüro vakációja idején szörnyű éhínségbe csapott éhezés véget érni látszott. Az éhező milliók falvait ledózerolták, lakóikat eltemették. A termés egyre bőségesebb volt: volt mit ünnepelni. Januárban Moszkva szakállas kozákokkal, selyembe öltözött grúzokkal és kazahokkal telt meg. Megjelentek Szibéria, Ukrajna, a Transzkaukázus alkirályai, helytartók a földrésznyi ország összes szegletéből: megkezdődött a Szovjetunió Kommunista Pártja XVII. Kongresszusa, melyet természetesen maga a Vozsgy, Vezér, Joszif Visszarionovics Sztálin nyitott meg. Sztálint, aki még kicsit a Berija és szőke felesége, Nyina társaságában nem sokkal azelőtt megnézett rajzfilm, a Három kismalac hatása alatt állt, éljenzés és véget nem érő „Hurrá!” kiáltások fogadták.
A kongresszusnak még megnyitása előtt a Győztesek Kongresszusa nevet adták. A hallgatóság soraiban ült a Párt kedvence, a balerinák nagy tisztelője, Szergej Mironovics Kirov leningrádi főtitkár, Sztálin egyetlen lehetséges vetélytársa is. Nem telt bele egy év, és Kirovot a Szmolnij Intézetben nyakon lőtte egy sötét hajú fiatalember, bizonyos Leonyid Nyikolajev. De néhány éven belül halott volt az 1966 kongresszusi küldöttből 1105, a Központi Bizottság 139 tagjából 110 is. Sztálint automatikusan újraválasztották, bár majdnem háromszáz ellenszavazatot kapott. Soha nem felejtette el. Kirov halála után négy hónappal az NKVD, Belügyi Népbiztosság felügyeletét a százötven centiméter magas Nyikolaj Ivanovics Jezsovra bízták, másfél év múlva pedig ő lett a ma miniszternek megfelelő népbiztos. Bár kicsit sántított, kellemes bariton hangja volt, tudott gitározni és Nyikita Hruscsovhoz hasonlóan kiválóan táncolta az ukrán nemzeti táncot, a hopákot. Sztálin Jezsevikának, Földiszedernek hívta, a nép vérengző törpének. Földiszeder uralmával, a jezsovscsinával kezdetét vette az igazi sztálini terror, amelynek csak a második világháború vetett – ideiglenesen – véget.
„Hallottad, mi történt Berlinben?” – nézett örmény bizalmasára, Anasztasz Ivanovics Mikojanra a Vozsgy július első reggelén. Még mindig az 1934-es esztendőben járunk, Kirov még él, és minden mintha a legnagyobb rendben lenne. „Ez a Hitler! Bámulatos! Ez ám a valami!” Ernst Röhm, Hitler régi barátja, a Sturmabteilung, Rohamosztag parancsnoka, akit a Führer nem is olyan rég kedves törzsfőnökének nevezett, ekkor már a müncheni Stadelheim börtön egyik cellájában nézett merengve egy pisztolyt, mely egyetlen golyóval volt megtöltve. Bajtársai, akiket vele együtt tartóztattak le, már halottak voltak. Kisvártatva kinyílt a cella ajtaja, és egy börtönőr kivitte a pisztolyt. A börtönőrt két másik férfi követte, Theodor Eicke, a koncentrációs táborok hálózatának megszervezője és Michael Lippert SS-Hauptsturmführer. Röhm a cella közepén állt, mellén feltépett inggel. Eicke papa, ahogy beosztottjai nevezték, egyetlen szó nélkül lelőtte.
Sztálinról Hitler soha nem nyilatkozott lekicsinylően, és ez jó ideig kölcsönös volt. „Mindent, amit gyűlölt,” – írja visszaemlékezéseiben egykori főépítésze és fegyverkezési minisztere, Albert Speer – „egyben csodált is.” Lejegyzett asztal melletti monológjaiból kiderül, hogy ez alól még a zsidók sem voltak kivételek. Ha pedig ez így van, akkor ennek a gyűlöletnek egyetlen oka lehetett csak: félt tőlük. Ugyanúgy, ahogy Röhmtől is félt, aki katonai besúgó korában a főnöke volt, és mindenkinél jobban ismerte, és ugyanúgy, ahogy Sztálin is félt Kirovtól, a régi bolsevikoktól és közös háborújuk első évének végéig tőle is. Mindketten merőben másként viselkedtek viszont akkor, amikor úgy érezték, hogy már elkéstek a félelemmel.
1940. november 11-én Vjacseszláv Molotov szovjet külügyi népbiztos (külügyminiszter) Berlinbe érkezett. Német kollégájával, Joachim von Ribbentroppal és Hitlerrel folytatott kellemetlen és meddő tárgyalásokat Finnországról, Romániáról, Bulgáriáról, a Boszporuszról és a Dardanellákról. A látogatást a szovjet nagykövetség épületében tartott fogadás zárta le. Az eseményt felülről érkező hívatlan vendégek szakították meg: a Royal Air Force éjszakai bombázói. A nagykövetségnek nem lévén óvóhelye, Molotov Hitlerrel Ribbentrop privát bunkerében kötött ki. „Ez egy élethalálharc Nagy-Britannia ellen” – jelentette ki Hitler. „Önök, tudjuk, az életért küzdenek” – bólogatott Molotov. „Akkor pedig az angolok…bizonyára a halálért.” „Nagy-Britannia sorsa bevégeztetett” – vágott közbe Ribbentrop. Molotov szelíden elmosolyodott: „Ha ez igaz, akkor miért vagyunk az óvóhelyen, és kik dobálják a bombákat?” Visszatérve Moszkvába már korántsem volt ilyen magabiztos. Jakovlev repülőgép-tervező, akivel együtt utazott Berlinbe, néhány nappal később Sztálin irodájának előszobájában találkozott vele. „Mindkettőnknek megbánást kell tanúsítanunk” – súgta Jakovlevnek Molotov. „De miért?” – kérdezte Jakovlev idegesen. „Ebédeltünk Hitlerrel? Igen. Kezet fogtunk Göbbelsszel? Igen. Ezt most mind meg kell bánnunk.”
1941. június 16-a ismét Sztálinnál találta a külügyi népbiztost. Ezúttal nem csak ő, hanem a Vezér, vagy ahogyan másképp nevezték, Hozjájin, Gazda is ideges volt. A sokadik kémjelentést kapta a küszöbönálló német támadásról, most közvetlenül a Luftwaffe parancsnokságáról. „Mondd meg a német légierőben szolgáló forrásodnak, hogy bassza meg az anyját!” – ordította Sztálin az állambiztonság külügyi osztályvezetőjének, Merkulovnak a telefonba. Még Molotov is győzködte magát: „Bolondok lennének minket megtámadni!”
Hitler egészen 1945. április 30-án elkövetett öngyilkosságáig Linz átépítését tervezte Speerrel, nem létező hadseregeket mozgatott, és amikor ellentmondtak neki, dührohamot kapott. A berlini bunkerban „mindenki szinte fizikailag is fuldoklott a szolgalelkűségnek, a hisztériának és a hazugságnak ebben a légkörében. Az ember betegnek érezte magát tőle. A félelmen kívül itt minden hazugság volt” – vallotta az utolsó napokról egy jelenlévő német tábornok Nürnbergben.
A „félelem”, „Angst” a németben nőnemű. Soren Kierkegaard „Der Begriff Angst”, „A szorongás fogalma” – az „Angst” „szorongás”-t is jelent – művének német címében a hímnem – „der” – a fogalomra vonatkozik. A fogalom határozott, szemben a határozatlan félelemmel. „Hitler nem a német nép atyja, hanem anyja. Hitler asszony”- mondta Lengyelország főkormányzójának Malaparte.
Churchill Hitler, Hitler a kommunizmus engesztelhetetlen ellensége volt. Röhm azonban nem tervezett puccsot Hitler, ahogy Kirov és a régi bolsevikok sem Sztálin ellen. A német hadseregnek sem a foglyoktól volt félnivalója. A Wehrmacht, Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlóan a saját gyengeségétől félt. Wir siegen unsern Tod, mondták már a megállíthatatlannak tűnő nyugati és keleti offenzívák idején is a német Landserek (gyalogos katonák). Magyarul, bár a németnél sokkal kevésbé kifejezően, ez valahogy így hangzik: halálra győzzük magunkat.
„Álom, álom, édes álom, / jöttödet már alig várom. / Mikor szememet lezárom, / álmom élet, éltem: álom” – dünnyögte Latinovits Zoltán a Szindbádban. A Hitlerhez és Sztálinhoz hasonló diktátorok félelme a felébredéstől való félelem. A valósággal való vesztes konfrontálódáskor ezért a valóság elutasítását választják. Saját álmukba menekülnek, akár Alfred Hitchcock Pszicho-jának Anthony Perkins által oly zseniálisan alakított Norman Batese. A baj csak az, hogy ezt az álmot, Normannal ellentétben, nem egyedül kell végigálmodniuk.
A félelem első jele, ha egy hatalom túlbiztosítja magát. Először abban kezd kételkedni, sikerül-e legközelebb is győznie, később abban is, hogy győzött-e valaha? Ekkor kezdődik az, amiről Weöres Sándor „A teljesség felé” második részében (Fekete trilógia, III.) így ír:
„Korunk találmánya a kötelező lelkesedés, a hatóságilag intézményesített forradalom és az elnyomók lázadása az elnyomottak ellen. A mai uralmi rendszereket az jellemzi, hogy hazugságaikat nem is akarják feltétlenül elhitetni, csak feltétlenül elfogadtatni. Minden katonai fegyvernemnek azt kell énekelnie magáról, hogy ő a legkülönb, anélkül, hogy bárki elhinné; minden állampolgárnak azt kell vallani az államfőről, hogy bölcs, hős, jótevő, anélkül, hogy bárki elhinné; és így tovább. Immár egy hihető hazugság is elérhetetlen magaslat. Gödörben vagyunk, lejjebb a béka ülepénél.” Hogy aztán ez a gödör végül milyen mély lesz, az mindaddig, ameddig a beletörődők vannak többségben, csak a hatalom paranoiájától függ, semmi mástól.
„Az embernek sem sikerülhet minden, még az Istennek is csak két dolog sikerült: a tavasz meg a ló” – áltathatja magát az állampolgár, miközben megfüröszti arcát az áprilisi napfényben.
Ki más vetette volna ezt a sort is papírra, bő hetven éve, mint Curzio Malaparte. Ő még túl tudott lépni minden konvención, képmutatáson és rögeszmén.
Talán ezért is utálták annyian.

2011. 04. 27.