"Még a gyerekekre is többnyire úgy tekintünk, mint félkész, hiányos felnőttekre, akikből majd mi embert faragunk" - írja valaki egy nem nekem szóló kommentben. Nem, a gyerekekre nem úgy tekintünk, mint félkész, hiányos felnőttekre. Úgy tekintünk rájuk, mint KIS FELNŐTTEKRE.
Sőt.
Nagyon sőt. Kezdjük a logikus végén: a gyermek nem rendelkezik annyi ismerettel (szándékosan nem tapasztalatot írok), mint egy felnőtt. Nem is rendelkezhet. Nem zavarja meg annyi minden a fejét. Mi is a "kész" felnőtt? EGY ZAVAROS HIEDELEMHALMAZ. Tapasztalatok, vélekedések és átvett információk kusza elegye, ahol a kiválasztás módja szintén a (tekintélyen nyugvó) vélekedés. "Ha ez a nagy tudós állítja", "benne van a lexikonban", "a rádióban is bemondták", "a Biblia írja", "utánanéztem az interneten". Ezzel szemben a gyerek mindezeket nem olvasta és nem hallotta. És ez csak javára válik. "Aki mindent möglát, mind fúr az oldali" - mondja a nép. A "möglát" helyett néha "möghall"-ot mond, a kettő együtt és külön-külön is érvényes.
Volt nekem régen egy barátom. Életében egyetlen könyvet olvasott végig, egy francia regényt. "De az nagyon szép könyv volt" - emlékezett vissza mindig meghatódva. "El is fogom olvasni még egyszer."
És valahányszor véleményt kellett mondania, szinte mindannyiszor fején találta a szöget. Semmiféle ismerettel nem rendelkezett, így maradt az első benyomás. Leninről például azt mondta, hogy ő a "felesleges egzisztencia". "Egész életében gyötörték. Rengeteget dolgozott, méterekkel lehet mérni a művei vastagságát. Senki nem olvasta, most sem olvassák. Nem szerették, most sem szeretik, noha jót akart. Ráadásul a pokolban van." De minek is olvasni? - kérdezte. - Más se teszi, ha nem muszáj. Még az irodalomtörténészek sem. Itt van például a Toldi-trilógia. A Toldi-t még csak ismerik. De láttam véletlenül egy idézetet a Toldi estéjéből, egy kritikus tollából. Valamiért utánanéztem, és HIBÁS VOLT. Ez a kritikus soha nem olvasta, amiről írt. VALAKI MÁSTÓL VETTE ÁT. Aki szintén nem olvasta. És a sort lehet folytatni az elsőig, akit meg nem érdekelt, és így elnézte.
Ilyenek a gyerekek is. Elfogulatlanok és a lényeget látják. Minél kevésbé keverték meg őket a felnőttek, annál inkább.
Már egészen kicsi kortól. Amikor a baba elkezd beszélni, nem azt mondja, hogy "én". Azt mondja a saját testére, hogy "a baba keze", "a baba lába". Mint az úgynevezett primitív népek, például az észak-amerikai indiánok és az eszkimók. (Az indián nyelvek a konkrétumokat szeretik. Mindent úgy, ahogy van. Nem törekszenek az absztrahálásra. "Az én dárdám" egy szó, "a te dárdád" egy MÁSIK szó, "az ő dárdája" egy harmadik, és így tovább.) ÚGY KELL BELESZUSZAKOLNI, HOGY MINDEZ Ő MAGA. Nem megy könnyen. A gyerekek nehezen fogadják el a tévutakat.
- Na de a mesék? - teszi fel a kérdést az Olvasó. - Azok csak... mesék. Nem valóságosak. Akkor hogy van ez? Minden gyerek szereti a mesét.
Már itt el kellene gondolkodni. Nem abból kiindulva, hogy amiket fentebb leírtam, nem igaz, hanem abból, hogy hátha igaz. Hátha A GYEREKEK LÁTJÁK A VALÓSÁGOT, olyannak, amilyen. Hátha a mi valóságunk a mese. Ráadásul NEM IS A MI MESÉNK.
Hátha a gyerekek látnak jól. Helyesen. "Elhiszik", hogy a mesealakok léteznek? Nem, drága Olvasó. Nem hiszik el, hogy léteznek, csak azt, hogy LÉTEZHETNEK. Kiléphetnek a meséből. Még az "elhiszik" sem megfelelő.
HISZIK. És a hit, ezeregyedszerre leírva, teremtő aktus. Kilépés a világ "elszenvedéséből". AZ EGYEDÜLI KILÉPÉS.
A gyerek ugyanis eredendően elfogulatlan. Nem hierarchizálja a valóság - a lét - különböző megjelenési formáit. Nem is kellene. Nem célszerű. Tíz éve egy estémbe tellett a Mammut körül sétálva, ameddig ezt el tudtam magyarázni valakinek. Most sem vagyok benne biztos, hogy sikerült. De hát ő FELNŐTT volt.
"Ott áll valaki" - meredt az egyik kislányom egyszer a hátam mögé. Nem állt ott senki, fizikai valóságában. Voltak állatai is, noha "nem voltak". Ugyanezeket írta le az édesanyám az ő gyerekkori naplójában. Voltak testvérei, neki is voltak állatai, noha egyik sem volt. Sőt, Ő MAGA IS MÁS VOLT. Marad ebből valami? Maradt. Azt gondolom, hogy mindenkinél maradt. Beszélgetünk magunkban nem ott lévő emberekkel. "Ez bolond" - rökönyödünk meg ugyanakkor, ha MÁST rajtakapunk. Pedig mi is. EZÉRT NEM ÉREZZÜK MAGUNKAT EGYEDÜL, amikor fizikálisan egyedül vagyunk. Mindig van velünk valaki. Mi magunk? Mi magunk vagyunk azok? És ha TÉNYLEG velünk vannak? ÉS HA MI VALAMILYEN ÉRTELEMBEN EGYEK VAGYUNK ÉS MINDIG IS EGYEK VOLTUNK? Melyik létforma az "igazi"? Ez? Az?
VAN MÁS KÜLÖNBSÉG, MINT AZ ÖNKÉNYES RANGSOROLÁS?
A mi világunk. MINDEN a mi világunk, csak az nem mindegy, TEREMTÜNK-E VAGY ELSZENVEDÜNK?
Ugye, érdemes volna gyereknek maradni, nyájas Olvasó?
2014. 08. 06.