Érdekes dolog, hogy mire és hogyan emlékszünk, mire és hogyan nem. Most egy új magyar tévéfilm is készült erről, konkrétan az amnéziáról és a hipermnéziáról, mindenre emlékezésről (Memo). Utóbbi eredménye egy pontos adathalmaz, rendszeresség nélkül, úgy, ahogy jött, előbbié a tudatvesztés. Mármost az erről írt cikkben is szerepel, hogy mind az emlékezésnek, mind a felejtésnek EGYFORMÁN fontos szerepe van. Másként tanul a gyerek (ez már nem a cikk), és másként a felnőtt, minél idősebb, annál inkább. A gyereknél a befogadáson van a hangsúly, a felnőttnél (öregnél) a rendszerezésen. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az öregedő ember nehezebben sajátít el új ismereteket, gyorsabban felejt - a közelmúlttal kedve, aztán ez a határ mind távolabbi múltba tolódik -, hanem arról is, hogy mindennek megvan a maga funkciója. "Aki bújt, aki nem" - ha az ember húsz éves korában nem szép, harmincéves korában nem erős, negyven éves korában nem gazdag, ötvenéves korában nem bölcs, semmi reménye az üdvözülésre, mondhatnánk Luther után szabadon (erről össze is vesztem valakivel pár éve, hogy tudniillik Luther nem mondhatott hasonlót, hát dehogynem, mondott ő még cifrábbakat is).
A felejtés elsődleges funkciója a szemét kiszórása. Nem azért, mintha az agyunk nem tudna megbirkózni vele, hanem azért, mert összezavar. Hogy csak a saját házam tájékán sepregessek (bár memóriában, ha rövid-, ha hosszú távú, ezt minden nagyképűség nélkül ki merem jelenteni, némileg az átlag fölött állok), ameddig valaki vagy valami (belőle/a mondókájából) nem érdekel, vagy - nem tudatosan - lényegtelennek gondolom, addig el fogom felejteni. Azt is, amit nem használok. Hiszen valószínűleg azért nem használom, mert nincs rá szükségem. Nem biztos, hogy egy idős ember elsődlegesen azért birkózik meg nehezebben egy memorizálandó anyaggal, mert csökkent az agyi kapacitása. Memorizálandó és memorizálandó között is van különbség, például az, hogy könnyebben, avagy nehezebben rendszerezhető-e. Hozzákapcsolható-e egyéb ismeretekhez, vagy bármihez. Kiszűrhető-e belőle a lényeg, amely aztán, mint egy vezérfonál, végighúzódik az egészen. Milyen a tematika? Amikor (egy évig) Államigazgatásira jártam, a filozófiával egész jól elboldogultam, a politológiába viszont behaltam. Ugyanúgy behaltam, mint a teológián a diakóniába. Szavakat láttam egymás után, jó sokat, teljesen értelmetlenül. Egy nagy blabla volt az egész. Pár sor után meg se kíséreltem elolvasni. Aztán a vizsgán a húzott tételre elmondtam, amit én arról gondoltam. - Elolvasta a tankönyvet? - kérdezte a tanár. - Nem - válaszoltam. - Nem voltam rá képes. Legyek politológus, javasolta (nem leszek). Egyezzünk ki, folytatta. A kötelező tananyag tudása egyes. Amit elmondtam neki, az ötös. Ha megelégszem a hármassal, nem kell elolvasnom a tananyagot. Megelégedtem. (Más megfontolásból haltam bele az alkotmányjogba. Semmi értelmét nem láttam olyan dolgot megtanulni, ami csak le van írva, ugyanakkor nap mint nap tapasztalom az ellenkezőjét.)
Van egy kor, amikor még úgy is illik elég tapasztalatnak összegyűlni, ha valaki egy Isten háta mögötti faluban él. Össze is gyűlik. Gondoljanak az ifjúsági irodalom Matula bácsijára, az egyszeri bölcs parasztember prototípusára. Itt is létezik egy (személyenként különböző, de) ideális arány. Aminél több már sok, aminél kevesebb már kevés. Ezt az arányt szolgálja a felejtés. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy MIBŐL felejt az ember? Abból, válaszolják Önök, amit befogad. Hát nem abból. Az ember abból felejt, AMI BENNE KELETKEZIK. Nem egy az egyben képezi le a világot, még csak nem is szelektálva, hanem ÁTALAKÍTVA. Egy mesét mond saját magának. Nagyon egyszerű és pontatlan példával, ha egy számára unszimpatikus emberrel fut össze, akkor ez az unszimpátia lesz a szelekciós alap. Mindent, amit tapasztal, erre kódol át. Ugyanez vonatkozik a világnézetre és sok egyébre. Előítéletnek hívják. Pro és kontra is működik. Ha találkozott valaha egy számára kívánatos, de elérhetetlen nővel (férfival), majd találkozik valakivel, aki valamiben emlékezteti rá, vonzani fogja. Mintha a hajdani illető állna előtte. Őt fogja benne szeretni. S hogy őt miért szerette? Ugyanazért. Valamiért, ami nem benne, hanem SAJÁT MAGÁBAN volt. És a többi? A többi lényegtelen számára. Szemét. Akkor hát szemétbe vele, mondja az emlékezet.
Mondok az emlékezetre egy saját példát, a mából. Nagyon ritkán javíttatom ki a portálunkat (nem vagyok admin), és csak adatok tekintetében. Ma volt talán a harmadik ilyen alkalom. Úgy emlékeztem, hogy a Zyklon-B cianid gázt az IG Farben német vegyi üzem gyártotta. Nem így volt, a Zyklon-B-t (eredetileg Zyklon) a Degesch konszern állította elő (ma is forgalmazzák, más néven, licencként is), mint rovarirtószert. A hasonló profilú IG Farben se ártatlan kisbárány persze, ő működtette a második világháborúban a Monowitz-i (Auchwitz III) táborban az egyik német rabszolgatelepet. Ezért aztán ez maradt meg bennem, és szépen összekapcsoltam magamban a szintén Auschwitzban kikísérletezett gázkamrák rovarok helyett embereket ölő kristályaival, anélkül, hogy utánanéztem volna. Német, német, vegyi gyár, vegyi gyár, Auschwitz, Auschwitz.
Ha megkérdezik tőlem, hol jártam a nagyvilágban, inkább azt sorolom fel, hogy hol nem. Sokkal könnyebb. Ha mostantól soha nem utazhatnék sehova, de lehetne, nem nagyon hiányozna, ha igen, legfeljebb a változatosság miatt. - Nem akarsz új csodákat megtapasztalni? - kérdezik Önök közül a lelkesebbek értetlenkedve. Ugyan milyen új csodát tapasztalhatnék meg? Ugyanazt, pepitában. Kis változtatásokkal. Háborút még nem láttam élőben. Lefejezést sem, csak videón. Jó, bálnákkal sem úszkáltam. És? Annyi mindent nem szerettem még, énekelte szegény Somló Tamás. Már nem is fog. Ha hiányozna neki, akkor az eddigiek is feleslegesek voltak. Hiszen hatvannyolc évesen halt meg. Remélem, hogy az élettel betelve, mint a bibliai Jób. Mindenének meg kellett lennie hozzá.
Tudják, mi az, hogy "kerek világ"? Az a világ, ami már csak ismétli önmagát. Az a tanítás, mert a világ egyben tanítás is. Példa. Ráébresztő saját magunkra. Egy idő után ismétléssé válik. Meddig kell Önöknek ismételgetni? A végtelenségig? Van egy pont, amitől már nem válik a hasznukra. Inkább a kárukra, ha szenvedélyükké lesz. A bulimia nem korlátozódik az ételre.
A tudatos felejtés egyfajta aszkézis. A lényeges dolgokra való redukálás. Az aszkézis NEM önsanyargatás. De a felejtés közönségesen és általában nem tudatos. Nem csináljuk, hanem - hagyjuk. Rábízzuk magunkat a testünkre. A testünk szervezőjére, aki/ami aktuálisan nem mi vagyunk. Más szóval és a mi pozíciónkból a SZERENCSÉRE. Egy szeszélyes úrra (inkább úrnőre), aki egyszer csak megunja. "Nem tudok mit kezdeni veled." Vagy az történik, mint amikor bebiflázunk egy - számunkra - összefüggés nélküli tankönyvet, ötöst kapunk a vizsgán, aztán kitörölhetjük az egésszel a fenekünket, vagy az, hogy nem értjük, nem értjük, elolvassuk ötször, elolvassuk tízszer, még mindig nem értjük, és minél többször olvassuk el, annál többet felejtünk belőle, végül megbuktatnak.
Ne akarjanak mindenre emlékezni. ÚGY különösen ne, ahogy Önökkel megtörtént. Az már egy betegség, a hipermnézia. És amire emlékeznek...az, mint látták, SAJÁT MAGUK. A teljes amnézia a teljes megsemmisüléssel ekvivalens. Már saját maguk sincsenek. De a hipermnézia is a megsemmisüléssel ekvivalens. MAGAM helyett MÁS van. Auton helyett heteron. Önök helyett VALAMI. Így, ahogy leírtam, tárgyiasítva. Önök nincsenek.
Ez az igazi emlékmás.
2016. 07. 21.