Minden ismerősöm végtelen megkönnyebbülésére mára - gondolom, átmenetileg - elment a hangom. Az a helyzet, hogy nekem nem a betegségeket, hanem saját magamat kell valahogy túlélnem (minden szempontból, de nem akarok egy ilyen könnyed írást elrontani). Végigcsacsogtam a szerda estét, aztán a tegnapi egész napot, késő éjjelig bezáróan, plusz a megfázás, plusz a mittudoménmi. Előfordult ilyen párszor az életemben, akkor is megkönnyebbültek. Adódhatnak persze ebből némi bajok, például egy süket pénztáros, vagy éppen nem süket grilles eladónő, akitől az ember suttogva megkérdi, hogy "meleg a combja?". Ha nem suttogva kérdené, talán még nevetne is. Mindig zavart kelt, ha a megszokott forma nem a hozzá megszokott tartalommal párosul. Képzeljen el a kedves Olvasó egy forgalmas úton áthaladó vakot, fekete bottal és fehér szemüvegben.
Marcaliba vittem valakit, aki eladta a telkét Hosszúvízen, és ott kellett aláírnia a papírokat. Rossz a kocsija, és megkért, hogy segítsek. A vevő egy házaspár volt, a feleség Hosszúvíz polgármesterasszonya. Azért hasznosak az efféle beszélgetések, mert sokszor előjön az érem elhallgatott másik oldala. Jelen esetben ez a közmunkaprogram másik olvasata volt, amelyet eddig nagyrészt Németh István - tudja, kedves Olvasó, ő a lemondott gyöngyfai polgármester, Gyöngyfa egyébként nincs túl messze Hosszúvíztől - nézetei szerint ítéltem meg én is. Sem Fideszről, sem ellenzékről nem esett szó. A polgármesterasszony nem párttag, nem szimpatizáns, szerződéses katona volt, szült egy gyereket, most pedig a megvett telken saját költségükön játszóteret fognak építeni a férjével, aki egyébként méhészkedik. Magánjátszóteret mindenkinek.
Este úgy jöttünk vissza, hogy érintsük azokat a helyeket, ahol gyerek-fiatalkorom nagy részét töltöttem. Jó ideje a Balatonnak csak az északi részére járok, ha járok - és milyen igazam van, derült ki most is -, szerettem volna kicsit nosztalgiázni. Megkaptam. Pedig csak két helyen álltunk meg, Szemesen és Őszödön. Földvár, ahol érettségi után több nyáron át csöveztem, és Siófok, a nyolcvanas évek nyarainak színhelye, most kimaradt.
Tíz éves koromtól öt teljes nyarat töltöttem Balatonőszödön, egy református papbácsinál. Már meghalt. Most hét évvel vagyok idősebb, mint ő volt, amikor megismertem. Jó, hogy bácsizom. Balatonszemesre minden nap bejártam, ahogy nemrég megírtam, a Kis Tücsök volt az a hely, ahol életemben először megittam egymás után több sört, jelen esetben négyet. Úgy berúgtam tőle, mint az albán szamár, dehát tizenhárom éves voltam csak. Előtte segítettem hagymát kapálni, ez volt a jutalom. A levitel fejében kaptam egy vacsorameghívást. Legyen a Kis Tücsök, mondtam, de azért nézzük meg előtte az étlapot. Megnéztük, el lehetett viselni az árakat, bementünk.
Hát, ez nem az a Kis Tücsök, amit én ismertem. Ez önmagában véve nem volna baj, csakhogy. Lehetne ettől még jó, sőt, sokkal jobb is. A gasztronómia azon ritka területek egyike, mondta nemrég Iványi Gyuri barátom, aminek kifejezetten jót tett a rendszerváltás. Az utolsó szót az ő kedvéért nem teszem most idézőjelbe. Én nem a kockás, étel- kávé- bor- sörfoltos abroszokat hiányolom, háttérben a cigányzenekarral, a "tessék kérni" felszólítást, és a szakadt étlapot a pöri-ubi-noki, csem. ser. sült. burg. pár. káp. választékkal. Én egyetlen dolgot hiányolok, de ez az egész Balatonról elmondható: az ízlést. A harmóniát. Hogy amit látok, eszem, az valahogy passzoljon a környezethez. A környezet passzoljon önmagához. Ez nem passzol. Már régen nem passzol. Egyetlen szót nem szólhatunk ezután a Lakatos Dzseniferre, vagy Orsós Armandóra, Tasnádi Péter - igen, AZ a Tasnádi Péter - (volt) rózsadombi várkastélyára, a kis tornyocskákkal, a Ciprusról hozott Aphroditékra, egyetlen kurva (drága) giccsre sem. A "görög" falutól a Loch Ness-i vendéglőig, az összes "ír" kocsmától az "amerikai" hot dogig, minden echte angol feliratig bazi nagy égés az egész. Ezek általában giccsek, de ha eredetiségre törekszenek, vagy éppen eredetiek, akkor még szembetűnőbb a kontraszt. Képzeljen el az Olvasó a Hortobágy közepén egy Kentucky Fried Chickent.
A Kis Tücsök egy modern étterem lett. Ez tehát nem volna baj. Még a külalakja is elmegy, bár már nehezen. Az árai olyanok, mint a hasonló kategóriáé Budapesten. Úgy is tálalnak, de ezt majd mindjárt. Belül a következőket láttam: két egybenyíló hodályt. Az egyikben nem jártam, a másikban költöttük el estebédünket. A régi bejárat lezárva, mellette belül egy nagy filodendron. A lámpák olyan félmodern konyhai lámpák, fordított, hullámos szélű bádogedények, középen pőrén lelógó energiatakarékos égővel. Az ablakokban karácsonyi kaktusz, egyéb virágok, legutoljára Földes Józsi vendéglője ablakaiban láttam ilyet, kívülről, tudja, kedves Olvasó, ott a Frankel Leó út-Margit körút kereszteződésénél. Az egész olyan, mintha egy raktár volna. Kerek asztalok, hogy sehogy se lehessen egymással kényelmesen érintkezni, félköríves ülőkék, lyukacsos műbőr bevonattal, elképzeltem, milyen lehet ez nyáron, az izzadt combok alatt. A sarokban festőállvány, a tetején egy halászkalappal. Mellette három állófogas egymás hegyén-hátán, még a színük se egyforma. A falnál fehér kredenc, a bárpult felőli falnál üvegezett fehér szekrény, különféle kacatokkal, engem a gimnáziumi folyosó szekrényeire emlékeztetett, bár azokban kitömött állatkák voltak, vagy az Uzsoki utcai kórház urológiájára, ahol kioperált veseköveket állítottak ki bennük. A választék nem nagy, de az a színvonal, amit a Kis Tücsök megcélzott, ezt írja elő. Nem baj, ha egy ilyen helyen kevés étel van, azok viszont valamiben legyenek különlegesek. Ettünk egy szarvascombot vadasan, és egy borjúpaprikást. Utóbbi teljesen semmitmondó volt, előbbiből a szarvas finom, a többi ízetlen. Került mindez nyolcezer forintba egy vízzel és egy narancslével, ezzel teljesen ki lehetne békülni, ha. Örültünk, amikor kimehettünk a szabadba. A pár, aki mellettünk végigette az étlapot (ennyien voltunk), maradt. A férfi helybéli ügyvédnek nézett ki, öltönyben, aki épp a titkárnőjét szédíti, mielőtt megdugná. Jól illettek a hangulathoz.
Minden eladó, de minden elfogyott, énekelte Menyhárt Jenő és az Európa Kiadó harminc éve. Hát itt nem fogyott el minden. Az "eladó" tábla még a nagy ABC-n is ott lóg, a központban. Az embernek sírni támad kedve, ha azzal a giccsel egybekombinált, pusztuló, jellegtelen torzszüleménnyel kénytelen beszennyezni a szemeit, amivé ez a község lett.
Egyedül a móló volt jó. Az se a régi, az odavezető út mellé nem hiányzik a téli álmát alvó vurstli, meg a szintén eladó üres placcok, de ha rajta vagyunk, éjszaka, amikor csak a nádas látszik, mintha erdő lenne, és nem a Balaton, meg a távolban a feketeség, mintha vihar közeledne, az fenséges. Milyen szép ország lenne is ez, sóhajtottam fel Amerikában, amerikaiak nélkül. Milyen szép ország lenne ez is...
Balatonőszöd. Még a parókia is megvan, persze sajátos állapotban. Az omladozó régi ház az utcafronton áll, ablakai bezsaluzva, de belül az udvart gyakorlatilag ledózerolták. Valaha ott voltak a baromfik, nyulak, malacok, utánuk pedig a gyerekszemnek végtelen gyümölcsös- zöldséges kert. Most mindezekből még egy ház látszik, amit valaki a másik mellé húzott fel. Vadiúj, vagy legalábbis úgy tűnt. A templomajtón ott az új pap neve. Hát, ehhez már nincs sok közöm.
A falu közepe viszont a régi. Posta, vegyesbolt, ahol annak idején a pult mögött még Kovács úr állt, füle mögött kihegyezett csehszlovák Koh-i-noor ceruzával. És ott a mérleg. Lehet, hogy nem AZ a mérleg, de hadd higgyem. Az árukészlet ugyan mai, de tegye kezét a szívére, kedves Olvasó, ha arra veti útja, és benéz: nem lehetne AKKORI is? Színeiben és hangulatában legalább. A bolttal egybenőve a kocsma, két árválkodó részeggel. Az egyik épp akkor jött ki, sötét tekintetet vetett ránk, felült a biciklijére (váltó nélkül), és elkarikázott. Beleolvadt a magyar éjszakába, úgy, ahogy volt, medveöltönyben, kivilágítatlanul. Elmentek vele az emlékeim is, írhatnám most, befejezhetném, és mehetnék azokra a dolgaimra, amiket reggel óta nem végeztem el. De nem, nem mentek el.
Amikor még a móló felé baktattunk, kiszaladt valahonnan két macska. Egy fekete elöl, egy fehér hátul. A fehér üldözte a feketét.
Hadd higgyem, drága Olvasó, hogy ez jelent valamit.
2015. 01. 23.