"Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött."
(József Attila)
Inkább egy orosz rajtam, mondták a német nők 1945-ben, mint egy amerikai a fejem felett. A magyarok azt is hozzátehették, hogy az a bizonyos amerikai nem saját úri kedvéből repült oda, hanem Hitlernek és az 1945. április 4. (attól függően, hogy a teljes német kivonulást Nemesmedveshez és ehhez a naphoz, vagy Pinkamindszenthez és április 13-hoz kötjük, de most az egyszerűség kedvéért maradjunk április 4-nél) előtti magyar kormányoknak köszönhetően. Hogy ez felszabadulás volt-e, vagy sem? A világon senkinek nem okozna problémát a válasz, ha nem EGYETLEN állapotként kezelnék az 1944. március 19-től kezdődő német megszállást és az azt követő, 1991. június 19-ig tartó szovjet katonai jelenlétet. KÉT különböző állapotról van szó ugyanis. Egykutya, legyint honfitársaink jó része. Hát, nem egykutya.
"Miért sántítasz?", kérdi a székelyt a komája. "Kő van a csizmámban." "Vedd le és rázd ki!" Székely leveszi, kirázza, de még mindig sántít. "Akkor a másikban van" - mormolja maga elé. Katonailag valahogy így áll a dolog a szovjet megszállással is. Magyarország soha nem tartozott a Szovjetunió vagy Oroszország közvetlen érdekszférájába. 1849-ben, a magyar oroszellenes érzelmek keletkezésekor I. Miklós cár csak segítséget nyújtott osztrák (ezt is csak az egyszerűség kedvéért írom így, mert a Habsburgok, hasonlóan a többi nagy uralkodócsaládhoz, Árpádoktól - Turuloktól - a Hohenzollernekig, Romanovoktól és Babenbergektől a Capet-Anjou-Valois-Bourbonokig NEMZETEK FELETTIEK voltak, vér szerint is, saját szemükben is, népeik szemében is, és ténylegesen is) kollégájának. Oroszország-Szovjetunió rögeszméje északi és keleti hódításai után a DÉL volt, konkrétan a Boszporusz és a Dardanellák. A szovjet csapatok ittlétének egyetlen oka, mondta Kádár János, a külpolitikai helyzet. És nem hazudott. Magyarország elsősorban nem birodalmi tartománynak számított, hanem előretolt helyőrségnek, katonai felvonulási területnek és ütközőzónának. A csatlósi viszony biztosításához semmi szükség nem lett volna megszállásra, ugyanúgy, ahogy Lengyelország, sokáig Csehszlovákia, vagy Románia esetében sem volt. Node Románia mégiscsak valamelyest önálló külpolitikát folytatott, csóválja fejét most a szkeptikus Olvasó. Folytatott a fenét. Még Titónak is meglehetősen szűkre volt szabva a mozgástere. Sztálinnak annyi erőfeszítésébe sem került volna Jugoszlávia megszállása, mint annak előtte Hitlernek. A hagyományosan oroszbarát szerbek tárt karokkal várták volna. Különösen, ha kicsit megpiszkálja Tito HORVÁT származását. Ezekre a szocialista, mégis kvázi "független" államokra azért volt szükség, amiért nálunk a Beszélőre. Milyen kormány az, kérdezte úgyszintén Kádár egy pártértekezleten, amelynek még ellenzéke sincs?
Katonailag Magyarországot a németek 1944. március 19-ig nem szállták meg. A kormányzó felé legelfogultabb ember se jelentheti ki azonban, hogy Horthy a németektől független külpolitikát folytatott. Nem így indult, persze, de "történelmileg" így alakult. Horthy eredetileg, már csak tengerésztiszti múltja miatt is, angolbarát volt. Az antant és a kisantant szövetsége miatt viszont ez a revíziós politikával nem fért össze. Így lett olaszbarát, majd sodródott megállíthatatlanul Hitler oldalára. Semmiféle megszállásra nem volt szükség hozzá, egyedül MEGSZÁLLOTTSÁGRA. A következmények pedig mindenki számára ismeretesek.
Volt a német és a szovjet megszállás között egy óriási különbség. Nem, nem elsősorban az, hogy mi nem támadtuk meg Németországot, a Szovjetuniót viszont igen. Az, hogy minden közvetlen és közvetett kegyetlenségével együtt sem volt az orosz kommunizmus NÉPIRTÓ. Másképpen fogalmazva, még mielőtt valaki belekötne a kifejezésbe, NÉPKIIRTÓ. Már megint a zsidók, húzza fel a szemöldökét az antiszemita (ő úgy mondja, anti-cionista) Olvasó. Nem, nem CSAK a zsidók. Ha figyelmesen végigböngészi valaki a Mein Kampfot, és összeveti azzal, ami végülis megvalósult, hamar látni fogja, hogy a cigányok (őértük sem kár, mondja ugyanez az Olvasó, de nézzük tovább), szlávok csehektől, szlovákoktól, délszlávoktól az ukránokig és oroszokig, és igen, kedves Olvasó, előbb-utóbb a MAGYAROK. Ha nekem nem hisz, vessen egy futó pillantást Göbbels doktor naplójára. Hogy nem jutott minderre idő, az a szándékon nem változtat. Viszont az érzésen igen. Amit úgy hívnak, hogy FELSZABADULÁS.
És ezen nem változtatnak a későbbiek sem. Már csak azért sem, mert azok KÉSŐBBIEK. Hogy továbbra is maradjunk a kőnél és cipőnél, amikor az ember megszabadul a lábát gyötrő kavicstól, akkor, ha átmenetileg is, felszabadul valami alól. Hogy UTÁNA a vízhólyagokkal lesz-e problémája, vagy valami mással, már MÁSIK kérdés.
Magyarország most sem független. Egyetlen pillanatig sem volt az hosszú történelme során, a világ többi országához hasonlóan. Legfeljebb VALAMILYEN MEGELŐZŐ/KÖVETŐ ÁLLAPOTHOZ KÉPEST volt nagyobb mozgástere. De olyan dolog (élőlény, ország), ami ne állna kényszer alatt, nincs. Az Eszmélettel kezdtük, fejezzük is azzal be:
"Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra."
Az ember a jótól teljességgel meg van fosztva, mondja Kálvin János. Meg van fosztva a szabadságtól is. Csöbörből vödörbe vezet az útja. De amikor a csöbörből kikerült, fellélegzik. Aztán küzd tovább, hogy kikerüljön a vödörből is. Hiszen az ember célja, Madách örökbecsű megfogalmazásával, a küzdés maga. Még akkor is, ha...ne maradjon ki Vörösmarty sem: "elérhetetlen vágy az emberé, / elérhetetlen tündér, csalfa cél".
De mi mozgatná, ha ez nem így volna?
2013. 04. 04.