Napszentület 2.

 

2. rész

 

 

„A hősök és királyok elvesztették dicsfényüket. A föld elsüllyed. Az istenek elenyésztek. Olyan vagyok,” – kiáltott fel valaki a Buddha előtti Indiában – „mint egy béka a kiszáradt kútban.”

 

„Hol vagy te most, nyalka kuruc,
Aki voltál, mint a szép strucc?
Már hazádba soha nem jutsz;
Ez világbul is majd kifutsz.
Nyalka kuruc!”

 

(magyar népdal)

 

„A Kárpátokban ellenünk vezették,
Hozzánk a télen így került Prokop.
Szakálla kender, a szeme tengerkék,
Ó ez a szem sok szépet álmodott,
Jogról, örömről, lányról mely övé lesz.
De ember tervez és Atyuska végez.”

 

(Juhász Gyula: A muszka)

 

 

A magyar egyházi nyelv (is) tele van olyan kifejezésekkel, melyeket a teológia terhelt kifejezéseknek nevez. Azért nevezi őket terheltnek, mert a fordítókat az eredeti szöveg és annak belső összefüggései mellett jóval későbbre datálható felekezeti-dogmatikai megfontolások is vezérelték. Ilyen már maga az egyház szó, és ilyenek a szellem-lélek, a fény-világosság, a rabszolga-szolga, a beavatás (bemerítés) - megkeresztelés, satöbbi (az eredeti jelentést írtuk előbbre). Van azonban a magyar (és nem magyar) nyelvben jó néhány olyan kifejezés, amelyet teológián kívüli értelemben is terheltnek (némelyiket többszörösen terheltnek) lehet nevezni. Ezek a kifejezések azért jelentenek mást ma, mint egykor, mert az eredeti tartalomra – azt részben vagy teljesen elfedve - egy ragacsos, emocionális - vagyis érzelmi - bevonat rakódott. Ilyen kifejezés az alázat, a hit, és ilyen a szeretet minden változata, beleértve a hazaszeretetet. A haza, mint az előző részben láttuk – nyilvánvalóan – ugyanúgy nem azonos az országgal, ahogy a nemzet sem azonos a néppel. Ha nem így volna, nem lehetne választ adni a következő két konkrét példával illusztrált kérdésre.

 

A Krisztus utáni 1680. esztendő Boldogasszony (január) hava nyolcadik napján Szoboszlón a fölkelők vagy – török szóval – khurudzsok, ahogy ma ejtjük, kurucok főgenerálisává késmárki gróf Thököly Imrét, az Árva várában ostrom közben természetes halállal elhunyt, rebellis Thököly István huszonhárom éves fiát választották. Pontosan két év múlva, 1682. januárjában az új főgenerális követeket küldött a Fényes Portához Isztambulba. Egyetlen dolgot kértek a szultántól: fejedelmi címet uruk számára. Cserébe Thököly megígérte, hogy két éven belül (a törököknek) meghódoltatja az egész Magyar Királyságot. Amikor újabb egy év múlva Kara (Fekete) Musztafa megindította Bécs elleni hadjáratát, Eszéken felkereste a nagyvezírt. A részvételért cserébe kieszközölte, hogy a hozzá átálló főurak jószágát megkímélik. Rövid ideig még Pozsonyt is birtokba vehette, de a morvaországi Angernnél vereséget szenvedett a Bécs megsegítésére induló lengyelektől. Ezután megtagadta az engedelmességet a nagyvezírnek, és egyezkedni kezdett I. Lipót császárral. Szembefordul a törökökkel, ígérte, mindössze néhány apróságot szeretne viszonzásul: Pozsonyt és a bányavárosokat. Kérését elutasították. Két év labancokkal való csatározás után a váradi pasa elfogatta, és felajánlotta a császárnak, de Lipót nem tartott rá igényt. Buda ostromát már menekülés közben érte meg. Török-tatár-román szövetségben néhány győzelem után először Moldvába, majd Havasalföldre szorult, végül az Al-Dunánál már csak török seregnek parancsnokolhatott. A karlócai béke után Kis-Ázsiába száműzték, ott is halt meg 1705. Szent Mihály vagy Őszelő (szeptember) hava 13-án.

 

Illés Béla író, a magyar Vörös Hadsereg komisszárja (politikai tisztje), két és fél évtizeddel később a szovjet Vörös Hadsereg őrnagya, leszerelésekor alezredese 1895-ben, Kassán született, asszimilálódott polgári zsidó családban. Kassát az első és második világháború után Csehszlovákiához, Kárpátalját - ahol Illés gyermekkorát töltötte - az első világháború után Csehszlovákiához, a második világháború után a Szovjetunióhoz csatolták. Ma Kassa Szlovákia, Kárpátalja Ukrajna része. A Tanácsköztársaság bukása után először Bécsbe, majd Csehszlovákiába, kiutasítása után ismét Bécsbe ment, végül a Szovjetunióban kötött ki. Sok magyar kommunistával (köztük Kohn-Kun Bélával) ellentétben túlélte a sztálini terrort, és szovjet katonaként tért vissza Magyarországra. (Kun Béla 133 napos ámokfutása után maga vezette repülőgépen, rekvirált ékszerekkel megrakodva először szintén Bécsbe menekült, majd – három évvel Illés előtt – a Szovjetunióba emigrált. A bolsevik kormány a Krímbe küldte azzal a feladattal, amelyben már bizonyította jártasságát: tisztogatni. Később Németországban, Csehszlovákiában és Ausztriában próbált zavargásokat kelteni, végül 1928-ban Bécsben letartóztatták, majd visszatoloncolták a Szovjetunióba. Kilenc év múlva, Trockijjal való kapcsolata miatt letartóztatták. Haláláról több verzió terjedt el: egyesek szerint 1938-ban gőzmozdony kazánjába vetették, mások szerint agyonlőtték, megint mások szerint egy évvel később valamelyik moszkvai börtönben egyszerűen meghalt.)

Illés Béla őrnagy Rogyion Malinovszkij marsall 2. Ukrán Frontjával vett részt Budapest ostromában. A lakossággal való bánásmód tekintetében kiváló tanítói voltak: Ilja Ehrenburg és – mindenekelőtt – Joszif Visszarionovics Sztálin. Amikor a szövetséges Jugoszlávia területén elkövetett nemi erőszaktételek miatt Milovan Gyilasz (véletlenül ő is író), Tito harcostársa tiltakozott, a Vozsgy leintette: „Maga író létére nem érti meg, hogy a katona, aki vértócsákon, tűzön-vízen át több ezer kilométert tett meg, elcicázik egy fehérnéppel vagy elvesz valami apróságot? És mi van abban olyan szörnyű, ha a borzalmak után megkíván egy asszonyt?” Egy harmadik író, Boldizsár Iván kedélyes anekdotává szelídítette az ostromot követő borzalmakat: „Grisa előveszi tárcáját és megmutatja felesége fényképét. Nagy, fekete szemű, igazi kaukázusi típus. Nem csinos, de szép. El akarja tenni a tárcáját, de a többiek kórusban kiáltozva követelik, hogy mutassa meg a többi fényképet is. Grisa kissé kéreti magát, de aztán előveszi. – Ez Ilonka, ez Marianna, ez Sári, ez Amália, ez megint Ilonka, ez Magda, ez Márta, ez megint Ilonka…Már valamennyien nevetünk. A képeken minden kor és társadalmi osztály képviselve van. Mutatom, hogy pisztollyal szerezte-e őket? Újabb nevetéshullám. Grisa nem tud felelni, mert Vaszilij megelőzi és megmagyarázza: - Kicsi klebuska, kicsi muka (liszt), kicsi zsír, kicsi-kicsi szaher.” (Ungváry Krisztián gyűjtése)

A magyar Illés Béla nem bizonyult méltatlannak oktatóihoz. Természetesen „a magyar nők is a szabad zsákmány körébe tartoznak”, mosolygott szovjet elvtársaira.

A háború után előbb a Szovjet Hadsereg magyar nyelvű lapja, az Új Szó főszerkesztője, majd az új (szocialista) magyar irodalom vezéralakja lett. Szóban kiváló elbeszélő volt, írásban már kevésbé. Akár Sztálin, ő is nyakló nélkül habzsolta az életet. Rengeteget evett, még többet ivott, és a végzete is Sztálinéhoz lett hasonló: hetvenéves korában megütötte a guta. Még tíz évet vegetált élőhalottként, végül 1975-ben mondott búcsút a szenvedéseknek.

 

A kérdés ezek után az, hogy ki tekinthető (szintén terhelt kifejezéssel élve) hazafinak? Hazafinaktekinthető-e az országot a törököknek kiszolgáltatni igyekvő, ugyanakkor lázadó magyar imázsánál fogva a ma hazára percenkénthivatkozó körökben népszerű Thököly, és/vagy a szovjetek oldalán harcoló, kommunista, ezért ugyane körökben népszerűtlen Illés Béla? Thököly feltétlenül, vágja rá most gyorsan a népmeséken nevelkedett Olvasó. A nagyságos fejedelem mostohaapja volt, akiről még utcát is neveztek el! De Thököly vajmi keveset találkozott Rákóczival, aki gyermek- és ifjúkorát nagyrészt Bécsben és Prágában töltötte, és akit a Bécs alatti török vereség után a szultán megrendült bizalma helyreállítására túszként (ezt feleségének, Zrínyi Ilonának sikerült megakadályozni) Isztambulba kívánt küldeni. Krisztus, tanították a teológián, nem egy megdicsőült, fennakadt szemű jelenség volt a kereszten, ahogy ábrázolják, hanem maga a bűn. Maga a gyarló ember, fogalmazhatnék másképp. A főgenerális egész élete, csakúgy, mint mindannyiunk egész élete, személyes motivációjú cselekedetek egymásutánjából állt. A Napszentület első részében már idézett László András egyik régi előadásában hangzott el: ha valaki nem törődik magával, azt mondják rá, szegény ember. Ha nem törődik a családjával, azt mondják, ejnye, no. Ha nem törődik szűkebb pátriájával (például a faluval-várossal, ahol lakik), nem történik semmi. Ha nem törődik az országgal, felakasztják. Ha nem törődik a világgal, ismét nem történik semmi. Thököly korában az emberek még nem ugrották át azokat a lépcsőfokokat, amelyeket a hazaszeretetre hivatkozó vérengző szentimentalizmus kétszáz éve át akar ugratni velük. (Hozzá kell tenni ugyanakkor, bár ennek az írásnak nem témája, hogy az anyagelvűséghez képest még ez az érzelmi szintre süllyedt, összezavarodott világkép is elérhetetlen magaslat. Igazán veszélyessé a kettejük nászából született basztard, korcs válik: a bukott angyal, a hétköznapok nemzeti szocializmusa.) A főgenerális sem tartotta egzisztenciája megszilárdítását és (amikor az elfogott Heissler császári tábornokot kicserélte a Munkácsot 1688-ban feladó, házi őrizetbe helyezett Zrínyi Ilonára) családi élete helyreállítását csakúgy, mint a világpolitikai lehetőségekhez való alkalmazkodást  összeegyeztethetetlennek a kuruc lázadás – felettébb bizonytalan – céljaival. Ezen a vonalon tehát nem jutunk közelebb a Thökölyre vonatkozó kérdés megválaszolásához. (A Thökölynél összehasonlíthatatlanul jobb esélyekkel harcoló Joszif Visszarionovics Sztálin már másképp gondolkodott. Jakov nevű fia egy tüzérüteg parancsnokaként a szovjet-német háború első évében fogságba esett. Amikor a sztálingrádi csata végén a 6. német hadsereg parancsnoka, Friedrich Paulus megadta magát, a Vozsgy visszautasította a vöröskeresztes Bernadotte gróf cserére vonatkozó ajánlatát: „tábornagyot nem cserélek közkatonára”, mondotta.)

 

Amint sokszor elmondtuk, a Thököly- majd a II. Rákóczi Ferenc-féle felkelés ugyanúgy nem tekinthető szabadságharcnak, mint az 1848-as forradalom és az azt követő belháború. Egyetlen nép sem vívhat szabadságharcot a királya ellen. Ezek végső kimenetelükben (miután az uralkodóval szemben támasztott követelések nem teljesültek) a Habsburgok trónfosztását célzó erőfeszítések voltak, olyan vezetők irányításával, akiknek a cselekedeteit fiatalkori bevésődések és személyes ambíciók éppúgy befolyásolták, mint politikai megfontolások. De más okból sem lehet szabadságharcoknak tartani őket.

Thököly Imre Magyarországot – hasonlóan mostohafiához és Kossuth Lajoshoz – egy bizonytalan kimenetelű kalandba taszította, amelynek az ő esetében semmiképp nem a nemzeti függetlenség (hisz legjobb esetben is csak egy török vazallus állam fejedelme lehetett volna), hanem (némileg emlékeztetve ebben napjaink magyar miniszterelnökére) saját pozíciója volt a tétje. Amennyiben minden a tervei szerint alakul, az Oszmán Birodalom árnyékában létrejön a török bábállam Magyar Királyság vagy Fejedelemség (hogy ez valójában mekkora lett volna és mely területekre terjedt volna ki, már eleve erősen kérdéses, az pedig, hogy a törökök lemondtak volna-e javára az addig csellel-vérrel megszerzett úgynevezett Hódoltságról, még kérdésesebb). Minél tovább tart Közép-Európában a török hegemónia, annál tovább tart Közép-Európa elszigetelődése. Nincsenek ugyan „szabadságharcok”, de nincs kiegyezés sem: Magyarországra százötven évvel Kossuth, kétszázötven évvel a szovjet megszállás előtt az a balkáni, illetve ázsiai sötétség várt volna, amibe az (akkor már ex-) kormányzó-elnök tervezte kényszeríteni, és amit végül a szovjet csapatok realizáltak.

A Rákóczi-felkelés ötödik évében, 1707. május 31-én az Ónod mezőváros melletti körömi mezőn szentmisével megnyitották a véres közjátékkal kísért ónodi országgyűlést. Ez az országgyűlés arról volt nevezetes, hogy a kuruc rendek itt mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását. Csakhogy a kuruc rendek korántsem az egész országot képviselték. Tartottak ugyanis (nagyjából egy évvel az ónodi előtt) egy másik országgyűlést is, mégpedig Segesváron. Itt azonban nem a Habsburgok, hanem II. Rákóczi Ferenc trónfosztását mondták ki a császárhű rendek. 1707 már a vég kezdete volt, az 1708-ban elvesztett trencséni csata után pedig megindult a kuruc főtisztek (például Bezerédi Imre és Ocskay László brigadérosok) átpártolása is. A mottóban idézett dal első versszaka így hangzik: „Szaladj, kuruc, jön a német! / Ládd, mely lompos, kerget téged! / Hidd el, megdöf, ha elérhet; / Érdemed szerint megfizet. / Nyalka kuruc!” Még a nép – amelyet akkor nem tekintettek a nemzet részének – se sajnálta őket osztatlanul.

Ahogy a Rákóczi-felkelés, úgy az 1848-as forradalom sem a Habsburgok fennhatóságának formális megtagadásával kezdődött. Több mint fél éve folytak a harcok, amikor az I. Ferenc József által kiadott ún. oktrojált (ráerőszakolt) olmützi (birodalmi) alkotmányra válaszul 1849. április 14-én a debreceni nemzetgyűlés elfogadta a Függetlenségi Nyilatkozatot. De ez a testület ugyanúgy nem volt egységes, ahogy – hasonlóan a kuruc időkhöz – az ország maga sem e kérdésben. Széchenyi István gróf és Kossuth Lajos szembenállását mindenki ismeri. Széchenyi és Kossuth nézetei között a dinasztiával való szakítás kérdésén kívül volt még egy, nem eleget hangsúlyozott különbség is, mégpedig a nemzetiségeket illetően. Széchenyi már 1842-ben a toleranciát hangsúlyozta. A francia forradalom (lásd első rész harmadik bekezdését) szellemi hatása alatt álló Kossuth válasza ez volt: „Én soha, de soha a magyar szent korona alatt, más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart elismerni nem fogok.” Kossuth Lajos nacionalista volt, Széchenyi hazafi. Sok tragédiától menekült volna meg Magyarország, ha az ő álláspontja győzedelmeskedik.

Miután miniszterelnökével, Szemere Bertalannal is összekülönbözött, 1849. augusztus 11-én a kormányzó-elnök Görgei (Görgey) Artúr tábornokra ruházta a teljhatalmat. Az aradi haditanács nélküle hozott döntésének (a határozathozatalig kiment a teremből) megfelelően a tábornok két nap múlva Világosnál beszüntette az értelmetlenné vált küzdelmet és letette a fegyvert. (A tanulmányait véletlenül épp Thököly szülővárosában és végső nyughelyén, Késmárkon kezdő Görgeiről kevesen tudják, hogy katonai képzettsége mellett vegyész volt. Műegyetemi professzori kinevezését az 1848-as forradalom hiúsította meg: június 9-én századosi rangban a győri 5. honvédzászlóaljhoz osztották be.)

 

Térjünk most akkor vissza a hazára.  Thököly Imrét, akinek tevékenységét a kora újkori magyar történelem mélypontjaként is szokták jellemezni, ma a hatályos magyar (és gyaníthatóan nem csak magyar) Büntető Törvénykönyv alapján hazaárulóként elítélnék. Hazaárulást az a magyar állampolgár követ el, „aki abból a célból, hogy Magyarország függetlenségét, területi épségét, vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn.” Illés Bélával némileg más a jogi helyzet, ő tudniillik nem magyar állampolgárként lépett (huszonöt év után) ismét magyar földre. Már itt álljunk meg egy pillanatra. Ha a haza és az ország, amelynek polgára, azonos, akkor minden hazaszerető embernek, aki emigráció, kiutasítás, határmódosítás következtében idegen állam alattvalójává vált, a szeretetét is revideálnia kellene. Azoknak az embereknek pedig, akiket szülőföldjük megtagadott, sőt a halálba küldött – nem kell messzebb menni Kertész Imrénél –, aztán később anélkül, hogy hozzáállásában lényeges változás következett volna be, nagy kegyesen visszafogadott, mindennek ellenére legalábbis lojalitást kellene éreznie irányában.

A haza mindenütt ott van, ahol az embert befogadják, és otthon érzi magát, és sehol nincs, ahol idegennek tekintik: a haza a lélekhez kötött, nem a térképhez. Hazaárulást akkor követ el valaki, ha azoknak az érdekeit, akik között otthon van, tudatosan alárendeli más érdekeknek.(A hazaárulás de facto elkövetéséhez tehát nincs szükség külföldi kormányra vagy szervezetre. Hazaárulás a közpénzek szándékos lenullázása éppúgy, mint a deviza-spekulációs célból tett hivatalos kijelentések, a lakosság megosztása vagy a határon túli magyarok státusáról szóló, kizárólag pártérdekeket szolgáló népszavazás kezdeményezése. Nem hazaárulás viszont egy despotikus alkotmány visszavonatására irányuló külföldi segítség kérése.)

A meggyőződésből Magyarország felszabadításáért harcoló internacionalista szovjet őrnagyot, aki a lakosság szenvedéseit természetes áldozatnak tekintette, ez a meghatározás is felmenti, a kuruc főgenerálist azonban ez sem.

 

A következő és fontosabb kérdés a „miért” kérdése. Thökölyvel nem az a baj, hogy rossz oldalra állt. Ez önmagában legfeljebb politikai szűklátókörűség vagy hiba lenne. Az a baj vele, hogy nem ismerte fel, hogy a László András által is felállított sorban nincsenek prioritások. A család szeretete, haza szeretete, világ szeretete azért egyenértékű, mert mindegyiket csak saját magam szereteteként lehet értelmezni.

 

A hazával szemben elkövetett árulás– mint minden árulás - voltaképpen önmagam elárulása, amit semmi mással nem lehet ellensúlyozni.

 

Befejezése következik.

 

 

 

 

2011. 08. 17.