Az iszlám hagyomány egyik ábrázolásában a Föld egy angyal hátán nyugszik. Az angyal egy sziklára támaszkodik, melyet egy bika tart, a bika pedig egy úszó halon áll. Ugyane hagyomány szerint a Paradicsomon a Szirát-híd vezet át, mely keskeny, mint egy hajszál, és éles, mint egy kard. A híd alatt van a Pokol.
Hát körülbelül így érzem magam egy ideje. Minden mozog, minden bizonytalan, és semmi nem rajtam múlik. Ott araszolok a Szirát-hídon, és minden pillanatban lezuhanhatok. Zuhantam le már párszor, de soha nem értem a végére. Még soha nem voltam a Pokolban, de néha úgy érzem, most majd leszek.
A nyarak különösen rosszak. Nagyon sok rossz nyaram volt, több, mint jó. Talán több, mint jó. A verőfény párosulva az egyedülléttel - nem a fizikai egyedülléttel - a legrosszabb. Az az állapot, amit a török nyelv a "jávúz", "éles" szóval illet. A kilátástalanság párosulva az Isten által felkínált csodákkal. Azt hiszem, ez az, amikor az ember tökéletesen átérzi, hogy Istennel szembe van dobva. A saját szerencsétlenségéből érzi át. Abból, hogy különböző emberekhez futkos, akik egy ideig meghallgatják. Néha kifejezetten úgy tűnik, nyüzsögnek körülötte. Aztán egy szép napon, egyetlen pillantás alatt... huss, mint a füst. Ez a mája, az elvarázsoltság. A szétfoszló délibáb.
Minden rám osztott szerepet eljátszom. Kicsi korom óta. Ezért vagyok bohóc. Ha valaki fullad a buszon, én is fulladni kezdek. Ha az önző csábítót kell eljátszanom, aki szét akar szakítani egy családot, kihasznál egy feleséget, beleugrasztva egy bizonytalan jövőbe, megalázza és megkínozza a férjét, önnön pillanatnyi szeszélye oltárán föláldozná a gyerekeket, akik ugyan vér szerint az övéi, de akik soha nem érdekelték, lenézi a feleség mástól való gyerekeit, a feleség hitét, akkor ezt játszom el. Addig éreztetik vagy mondják, ameddig eljátszom. Beleélem magam. Mint ahogy Jutka mondta a fiáról: ha sokáig mondom neki, hogy hülye...csak én élethűbben tudok játszani. Ha a nő után futó, szerencsétlen balfaszt kell eljátszanom, azt is eljátszom. Ha azt éreztetik velem, hogy alul vagyok, és bármit csinálok, tudatlanságból, vélelemből, önhittségből, a másik teljes félreismeréséből származik, akkor alul leszek és ilyen.
Nincsenek mintáim, mondtam valakinek két napja. Én egyedül voltam egész kicsi koromban, tehát bennem nem ösztönös, ami másban az. És amikor azt látom, hogy ez a játék valósággá kezd válni a másikban, ez esetben benne, akkor pánikba esem. Le is írtam.
Én bármilyen tudok lenni. Szandra barátnőm és köztem annyi a különbség, hogy bár én is gátlástalan vagyok - ő talán nálam is jobban, mondjuk képes lefeküdni a forgalmas országút közepére -, de ő úgy gátlástalan, hogy nem bújik ki a bőréből, én meg úgy, hogy kibújok. Nekem egy nőből, akit szeretek (ez fontos), hogy én lehessek én, csak annyi kell, hogy tudhassam, velem vagy. Ezért mondtam Jutkának, hogy beérem azzal, ha együtt alszunk és felveszi a telefont. Más beérné? Be is értem, mindaddig, ameddig nem éreztem úgy, hogy még ezt a keveset is veszélyeztetik. Hogy mindvégig ott a bizonytalanság. És még hány meg hány stáción kell keresztülmennünk, ameddig nem lesz ott. Akár a kardok damasztolásánál (mindig felizzítják, és újrahajtogatják, a hagyományos japán kardokat akár egymilliószor, a szó szoros értelmében). Nekem elég a tudat, hogy felhívhatom. Nem élek ezzel, ha lehet. Nem is éltem. A potenciális mindig magasabb rendű, mint a manifeszt. A lehetőség, mint a megnyilvánulás. Nekem elég a tudat, hogy valamit megtehetek. A dolgaimban nem vagyok ilyen, sajnos, de az életben már igen. (Az igazi író a fióknak ír, vagy még annak sem. Az igazán erős ember még azt is hagyja, hogy megverjék. Krisztus sem szállt le a keresztről. Ha valaki megtesz valamit, akkor azzal bizonyítani akar. Akkor már kényszernek van alávetve. Ezért mondta Krisztus, hogy "aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel". Nem azért, mert így vagyunk "jók". Nem azért, mert ez a szeretetnek valamiféle kifejezése. Azért, mert ezzel azt nyilvánítom ki, hogy nem a te, hanem a saját játékomat játszom. Nincs is ennél bosszantóbb.)
Nem oldottunk meg semmit. Nem oldódott meg semmi. Közelebb jutott, de nem úgy, ahogy sokszor - mindig? - gondoljuk. Azért jutott közelebb, mert három dolog megtörtént: az elmenése, az itt levése és a visszamenése. A tartalmak nem érdekesek. Csak ezek a tények. Mint három keret. Akármivel meg lehet őket tölteni, és fel is lehet őket cserélni. De ezek maradnak, mert már megvoltak. Már nem lehet bármelyikre is azt mondani, hogy nem lehetséges. Minden más - minden más - lényegtelen. Mint ahogy az is lényegtelen, hogy egy patak hol bújik elő a föld alól, ha előbújik. Még az is, hogy mikor. Csak megérezni lehet, de néha azt sem.
Ha a vastag, évszázados fában csak egy icipici szú kezd el működni... és ez tényleg nem az én lázálmom. Tudja, hogy nem az én lázálmom. Hiszen ezért tiltakozik ellene.
Nem akarom elszakítani semmitől és senkitől. Soha nem is akartam. Nade a férjétől? Őtőle sem. Őtőle csak úgy, mint attól a szereptől, ami jó ideje hazugság. Legalább magunkat ne áltassuk: hazugság. Bármit fogadtunk meg bárkinek bárhol. Nem attól lesz nem hazugság, hogy nem csináljuk. Attól végképp nem, hogy elhatározzuk. Ezek elemi igazságok. Nem szorulnak magyarázatra. Evidenciák. Nem. Nem tisztulunk meg azzal, hogy megtagadjuk azt, ami bennünk van. Az attól még ott marad. Nem tisztulunk meg egy te deummal. Már csak azért sem, mert... mert minden alól van feloldozás. Nem a megtagadás az út. A felvállalás. A felvállalás és utána a megvallása, ha úgy érezzük, hogy ezzel valami ellen vétkeztünk. "Gyenge vagyok, de ilyen vagyok. Itt csak így tudok szeretni, ott meg csak úgy. Ha itt úgy szeretnék, ott meg emígy, az nem volna igaz. Kérlek, nézd ezt el nekem. Engedd, hogy ne hazugságban kelljen élnem, mert az még nagyobb hazugságokat szül. Halált szül élet helyett. Te magad is ettél a kalászból szombaton. Te magad emeltél ki a törvény alól, ha másképp nem maradtam volna életben. Nem mindenkor, csak akkor, ha másképp nem maradtam volna életben. Testileg vagy lelkileg. Ha másképp megtagadnám önmagamat. Ha másképp nagyobbat vétkeznék, mint ha megszegem az előírásokat. Te tudod, hogy így csak szenvedést zúdítanék mindenkire, akkor is, ha nem mutatja. Akkor is, ha örül neki. Te mindent megtehetsz. Nézd el nekem, és mutasd meg a kivezető utat, mert egyedül nincs hozzá sem erőm, se bátorságom."
Nem írtam le még soha imát. Nem kell elimádkoznia, ha nem akarja. De valahogy így érzem helyénvalónak, hogy leírtam.
Mert van segítség. "És ha az én szolgáim kérdeznének felőlem, úgy én közel vagyok." Korán, ha már a muszlim hagyománnyal kezdtem, de egy az Isten. De legyünk, így a végére kevésbé fennköltek. Legyen, mondjuk.. legyen Stephen King. Egy horror-szerző. Akit Capote "kismester"-nek nevezett. Egy bestseller-író felé tőle ez kurva nagy dicséret volt.
"- Isten - mondta - segítségre van szükségem. Be vagyok zárva egy szobába, amelyik tele van többnyire mérges csúszómászókkal, és halálra rémültem. Ha ott vagy, méltányolom, bármit is teszel értem. Á... Áment akart mondani, de elharapta, mielőtt befejezte volna, a szeme nagyra tágult. Tisztán hallotta, hogy egy hang szólal meg a fejében, és abban is biztos volt, hogy nem az ő hangja. Mintha valaki arra várt volna, nem is nagyon türelmesen, hogy Mary szólítsa meg. Nincs itt semmi, ami bánthatna téged, mondta a hang."
Rémület a sivatagban. Ez volt a címe.
2014. 05. 28.