The summer of our discontent
Rosszkedvünk nyara
„York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.” (William Shakespeare: III. Richárd)
„Jobb a szomorúság, mint a nevetés; ha komoly az arc, rendben a szív. A bölcsek szíve abban a házban van, amelyben gyászolnak; hanem a balgák szíve a vígasság házában. Jobb a bölcsek feddését hallgatni, mint a balgák dicshimnuszára figyelni. Mert olyan a balga nevetése, mint az égő tövis ropogása a fazék alatt. Ez is hiábavalóság! Mert a nevetés bolonddá teszi a bölcset és az öröm megrontja a szívet.” (A Prédikátor könyve 7:1-7)
„Korántsem vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
„Aki álmában mondja, ’álmodom’, még ha közben hangosan beszél is, annak éppoly kevéssé van igaza, mintha álmában azt mondaná, ’esik’, mialatt tényleg esik az eső. Még akkor sincs igaza, ha álma valóban összefügg az eső neszével.” (Ludwig Josef Johann Wittgenstein)
A The Winter of Our Discontent, vagyis a Rosszkedvünk tele John Steinbeck 1961-ben (egy évvel azelőtt, hogy szerzője megkapta az irodalmi Nobel-díjat) megjelent utolsó nagy munkája. Nem véletlen a cím, nem véletlen a könyv fent idézett mottója, nem véletlen az utalás a királydrámára. És természetesen nem véletlenül írtam le Shakespeare után a Prédikátor néhány sorát sem.
Egy győzelemtől a győzőnek jókedve lesz. Rosszkedve telét jókedve nyara követi. Ezzel kész is, mondja. Nincs több dolgom, mint itt lehorgonyozni. Nem telik bele sok idő, és csak a tele fazekak emlékeztetnek a diadalra meg az égő tövisek ropogása alattuk.
Elég az, veti közbe a realista Olvasó. Mi másról szólna az élet, mint teli fazekakról és üres fazekakról? Ma két levélpárbajt vívtam. Az elsőt azok után, hogy kiegészítettem egy szabadkőműves jelmondatot. „Ez volt a tízforintos kérdés” – írta a levelezőtárs. „Jöhet a húszforintos is?” „Jöhet” – válaszoltam. „Mi a fontos?” „Az,” – írtam vissza – „hogy az ember közelebb kerüljön önmagához.” Nem távolabb, drága Olvasó, hanem közelebb. Éppen ellenkezőleg, mint Steinbeck és Shakespeare hősei. Nem kell hozzá sokat megérteni, csak annyit, hogy az „önmagam” nem valami. A fazék, vagyis a valami lehet ugyan segítség a valamik között botorkálva, de mást, mint időt nem lehet nyerni vele. Az összes tevékenységet, amikor ezt az időt az ember valaminek alárendeli, lopott szóval időstrukturálásnak, sajáttal időelbaszásnak szoktam nevezni. „Nem azért adják az áldást, hogy jutalmat nyerjenek érte, nem azért öntözik a virágot, hogy behajoljon az ablakon, nem azért tisztelik a véneket, mert a vének is tisztelik őket, nem azért osztják az alamizsnát, mert valamit várnak a kéregetőtől: ne a koldus lelkéért reszkess, férfiú, hanem a sajátodért.”
A Defensor könyve éppen századik versét idéztem, csak, hogy ne kelljen végeérhetetlen vitákba bonyolódnom jótékonykodásról, rákkutatásról, környezetvédelemről vagy a ma Magyarországon oly divatos nemzetmentésről. Az ember ökölbeszorított kézzel jön a világra, és nyitott tenyérrel hagyja el azt, mondják a zsidók: nem visz magával semmit. A valamik szépen itt maradnak azoknak, akik élnek velük: értük ugyanis csak meghalni lehet. Szegény Fidesz, gondolom most, szegény Orbán Viktor, szegény Vona Gábor és szegény Gyurcsány Ferenc. Szegény zöldek, szegény liberálisok, a világ összes szegény gazdája és megmentője.
Előbbiek belátásához semmi mást nem kell tenni, mint a lehető legmesszebbről szemlélni mindent magunk körül. Ez vonatkozik a távolságra is, de legfőképp az időre. Ugyan miért kell, kérdezi onnét a vándor, megőrizni bármely alkotást, szokást, hagyományt, nyelvet, népcsoportot, népet, bármely tájat, növényt, állatot, sőt akár magát az embert? Mi maradt abból a mérhetetlen sok szépségből, amit elpusztítottak a természeti csapások, háborúk, forrongások, hol az a rengeteg egyiptomi, asszír, babilóniai, görög, római szobor, kép, irodalmi mű, ami megsemmisült a lerombolt, vízzel, lávával, hamuval elöntött városokban, vagy például Alexandriában, az ókor legnagyobb könyvtárában? (A könyvtár római források szerint hétszázezer tekercsének nagy része már Julius Caesar háborúiban, Kr. e. 48-47-ben elégett. A maradék, az Antonius által kompenzációként adományozott kétszázezer tekerccsel valószínűleg több részletben pusztult el, az utolsó darabokat a hagyomány szerint a Koránon kívül minden könyvet feleslegesnek tartó arab hódító, Omár kalifa vettette tűzre a Krisztus utáni hetedik század első felébben.) Ki fogja tudni a jövő században néhány régészen kívül, hogy Kabultól kétszázharminc kilométerre, az afganisztáni Bamiján-völgyben ezerötszáz éven keresztül, ameddig a tálibok 2001-ben fel nem robbantották, két óriási Buddha-szobor állt?
Aminek kezdete van, annak vége is van, mondta éppen Ő, akiről a szobrokat faragták. Ha mindezek a tárgyak, amelyekről az előbb beszéltünk, akkor nem pusztultak volna el, elpusztulnak később. De addig még sokan gyönyörködhetnének bennük, szólhat közbe az okvetetlenkedő Olvasó. És aztán elfelejtik, a képeiket elvesztik, vagy lomtalanításkor kidobják, ha nem ők, akkor az örököseik, majd atyáikhoz térnek maguk is – a világ és idő pereméről nem tökéletesen mindegy? A széthullás benne lakozik minden összetett dologban, juthat most ismét Buddha az Olvasó eszébe. Nade akkor, vakarhatja meg a fejét, miért tette hozzá, hogy folytassátok buzgalommal? Pontosan ugyanazért, amiért Madách a fent idézett hat sort leírta. Mert – és ez minden emberi alkotásra vonatkozik, szobroktól a drámákig, templomoktól a lakóházakig, törvénykönyvektől a társadalmi rendig – a lényeg nem a befogadásban, hanem az önkifejezésben van. Egy műremek szemlélete ízelítő a halhatatlanságból, elkészítése egy lépés a halhatatlanság felé. Nem maga a műremek, hanem az elkészítése. Az alkotás, ami visszamarad, alkotójának már a tegnapi nap, olyan, mint a kígyónak saját levedlett bőre, vagy a lepkének az elhagyott rovarbáb, még ha selyemfonálból szőtte is.
Ezért aztán nem az a jó törvénykönyv, vagy társadalmi rend, amely örök időkre szól. Az a jó törvénykönyv, vagy társadalmi rend, amely az állampolgárok felé az önkifejezésre az elérhető legtöbb lehetőséget igyekszik nyújtani. Nem csak azzal, hogy pályákat megnyit, hanem azzal is, hogy pályákat elzár. Hogy milyen alapon, abba most nem érdemes belemenni. Ha feltételezzük az emberiség túlélését, átmeneti, ha nem feltételezzük, végső időket élünk. Akármelyiket fogadjuk is el, azt, hogy a társadalom régi tagolódása, vagy ha úgy tetszik, kasztjai értelmüket vesztették, aligha lehet vitatni. Elméletileg (és mindinkább gyakorlatilag is) korlátlan az átjárás ember és ember között, ezért az a szelekció, ami a múltban működött, ma már nem működik. Mindez nem azt jelenti, hogy a kasztok megszűntek volna, még csak azt sem, hogy esszenciálisan mások lennének, mint azelőtt, csak azt, hogy nehéz rájuk ismerni. Sem a leszármazás, sem a társadalmi státus nem nyújt támpontot. Mindaddig, ameddig le nem rakjuk egy kapcsolatok helyett adottságokon alapuló társadalmi rend alapjait, erre semmi remény nem is lesz.
És itt elérkeztünk a második levélpárbajhoz. Egy huszonhat éves, filozófia szakot végzett fiatalemberrel folytattam, sőt – mivel még nincs vége – folytatom. Régi ismerősöm ajánlotta megszólításra, mint a fia barátját. A megszólítást nem nehezményezte, viszont már az első mondatok után elküldött a gecibe. Ilyenkor mindig eszembe jut egy vicc: sétál az apuka az utcán, maga után vonszolva ordító gyerekét. A gyerek minden neki tetsző kirakatnál leblokkol, és követel valamit. Az apuka továbbhúzza, közben pedig türelmesen mondogatja: „Higgadj le, Gyuri. Erőszakkal semmit nem lehet megoldani, Gyuri.” Végül egy járókelő, aki már régóta figyeli őket, nem állja meg, és odamegy hozzájuk. „Gratulálok, uram. Én már rég lekevertem volna egy akkorát Gyurinak, hogy két hétig csengene a füle utána.” „Gyurinak?” – néz rá csodálkozva az apa. „A gyereket Sanyinak hívják. Gyuri én vagyok.” Lehet, hogy nálam finomabb lelkek nehezebben bírnák, különösen egy kevesebb, mint feleannyi idős taknyostól – a fiam lehetne, dohog ilyenkor a polgár, és különben is – de hát aki erre szerződött az ördöggel, ne kényeskedjék. A disputa – faszságokról is, bazdmeg – folytatódott, mígnem megjelent a szerintem és az egyetértek. Távolról sem mindennel, mert én is a magam nyelvén beszélek, de már akadt egy-két szó és kifejezés, ami olyan ismerősen hangzott. Tulajdonképpen már Ludwig Wittgenstein megemlítésekor gyanút kellett volna fognom: híresen udvariatlan ember volt, Cambridge-ben még filozófiaprofesszorként sem vacsorázott soha a tanári asztalnál, saját metafizikáját pedig olyan értelmetlenségnek tartotta, mely azért hasznos és fontos, mert hozzásegíti az embert ahhoz, hogy felismerje ezt és a többi értelmetlenséget. Mindenki a maga mesterét igyekszik követni, írtam régebben és gondolom most is. És mindenki azt pécézi ki a másik mondókájából először, amire érzékeny. Ha pedig felületes, vagyis ha (anélkül, hogy erről meggyőződne) feltételezi, hogy egyes szavak mindkettejük, sőt mindenki számára ugyanazt jelentik, illetve, ha valami emlékezteti valamire, amit már ismerni vél, akkor hajlamos előre minősíteni és vitába szállni…önmagával. Wittgenstein sokat foglalkozott a nyelvvel. Hasonlít ebben Gilbert Ryle-ra, az ún. oxfordi filozófia legismertebb képviselőjére, akit elég gyakran szoktam emlegetni, különösen A szellem fogalma című, magyarul a hetvenes években megjelent munkáját. Ha valaki kicsit is figyelmesen belelapoz a HMP portálján levő írásokba, vagy a Naplóba, láthatja, tele van olyanokkal, hogy gyűjtőfogalmakat nem lehet konkrét létezőknek tekinteni (Magna Hungaria 3., Kommentár 10.), hogy sem magyar népről, sem liberálisokról, kommunistákról, zsidókról, cigányokról, konzervatívakról nem lehet úgy beszélni, mint Feri bácsiról, Stefi néniről, Zolikáról, Évikéről, és még folytathatnám. Wittgenstein az első világháború végén, olasz hadifogságában még úgy gondolta (Logikai-filozófiai értekezés), hogy a világ egymástól független ún. elemi tényekből áll, s a nyelv célja ezek leképezése, más megfogalmazással az (értelmes) nyelvnek struktúrájában hasonlítani kell ahhoz, amit leír. A tökéletes nyelv megalkotását tizenöt évvel később már elvetette, és a nyelvet különféle társadalmi tevékenységek olyan halmazának tekintette, amelyben mindegyik tevékenység más és más célt szolgál. Ezeket a nyelvhasználati módokat nevezte Wittgenstein nyelvjátékoknak. Késői munkássága elsősorban arra irányult, hogy kiküszöbölje azt a (filozófiai) zavart, melynek forrása az embernek az a hajlama, hogy megkísérli hasonlóvá tenni az eltérőt. (Wittgenstein volt azon kevés filozófusok egyike – bár Berkeley, Hume, Fichte, Krause, Schopenhauer sem járt messze ettől -, aki eljutott a szolipszizmushoz - a solus ipse, egyedül önmagam kifejezésből -, bár tagadta, hogy erről beszélni lehetne vagy kellene. Hogy miről lehet és miről nem lehet beszélni, ld. még a Napló Kommentár 5. – A szellem leépülése című bejegyzését.)
A komolyabb nézeteltérés a hétfejű sárkánnyal kezdődött. Ami éppúgy nincs, jelentette ki ex chatedra a levelezőtárs, mint például az Isten. A csizmás kandúr már csak ráadás volt: igazán nem szeretnék senkit bosszantani vele, de nekem tetszik, így hát nekem van. Ha néha elgyengülnék és meginognék, csak egy ceruzát kellene kerítenem, lerajzolnom és ott lesz. Ami persze nem azt jelenti, hogy addig ne lett volna: volt az, nagyon is volt, de nem úgy, mint lerajzolt állapotában, és végképp nem úgy, mintha köztünk szaladgálna. És az a szép ebben, hogy másnak is van, aki tudja, miről beszélek, ha tagadja, ha nem, bár neki sem úgy, mint a többieknek. Hogy aztán különböző létformák formát tudnak-e váltani, vagyis a ház egymástól elzárt szobáiban üldögélő macskák képesek-e átjárni egymáshoz, egy másik kérdés. Az álombeli, mesebeli, regénybeli, költött, virtuális, tehát a nem anyagi és az anyagi valóság közötti hierarchia mindig önkényes. Miért is ne lenne az, hiszen…De hogy ne én tegyem meg a következő lépést, passzolok, különben – wittgensteini kifejezéssel – könnyen az a vád érhet, hogy elragadott a megbabonázott intelligencia. Döntse el tehát maga az Olvasó: lehet úgy házat építeni, hogy az a ház az első alapkő letétele előtt már valamiképpen nincs meg?
Ha pedig megvan, attól kezdve a ház tégláról téglára való felépítése melléktevékenység, sőt egy másik tevékenység. Egy másik ház készül közben, s az egyetlen dolog, ami e két házat összeköti, a gondolat. Az a gondolat, amely a pauszpapíron így, az építési telken pedig úgy jelenik meg.
Emitt cirmos, amott fehér, vörös, teknőctarka, másutt fekete. Kinek ez tetszik, kinek az, és van olyan is, aki utálja a macskákat. Pedig…ugyanaz a macska üldögél mindegyik szobában. És az sem baj, ha valaki nem szereti. Hiszen már az Olvasó is kitalálta: nem macska az, ha úgy is néz ki.
Mi most rosszkedvünk nyarát éljük. Nincs és nem is lehet a markunkban semmi, amiről azt gondolnánk, már a miénk, nincs és nem is adódhat olyan helyzet, amire rábólinthatnánk, hogy elértünk mindent, és nincs semmi, amihez görcsösen ragaszkodnánk. Semmire nem mondjuk, márpedig így van, senkit nem taszítunk el és senkit nem próbálunk erővel magunknál tartani. Egyetlen győzelemnek sem fogunk maradéktalanul örülni, mert tudjuk, hogy a harc vége a harcos halála.
Addig jó nekünk, ameddig képesek vagyunk előbbieket nem elfelejteni.
RICHARD III. Ludwig Wittgenstein
2011. 07. 21.