Egy hetes éhségsztrájk...az, ha csak vizet iszik közben az ember, öt-hat, talán hét kiló mínusz. A meteorológia meg kifejezetten szép időt mond. Ha meg nem csak vizet iszik...hiszen az éhségsztrájk az éhségsztrájk, a mézes teára, gyümölcslevekre (alkoholt nem merek írni) nem vonatkozik. És közben lehet annyit beszélni, amennyit akar a tiltakozó. Az első huszonnégy óra nem jó, de a többit meg lehet szokni, csak a szédelgés lesz veszélyes a végén (tapasztalat). A beszédnél a második-harmadik naptól azért vigyázni kell. Ilyenkor ugyanis az egész előzetes regisztráció, Orbánostól eltörpül, majd teljesen jelentéktelenné válik egy adag tejfölös csirkepaprikás gondolata mellett. Márpedig a tejfölös csirkepaprikás, az kivédhetetlenül megjelenik majd, társaival, az aranygaluskával, puha, fehér, foszlós mazsolás kaláccsal, kacsacombbal és párolt káposztával, somlói galuskával, sőt, csontvelővel pirítóson, középerős zöldpaprikával és most sült, ropogós kenyérrel szelt húsos szalonnakatonákkal, saját keverésű, fokhagymás-hagymás-borsos-mustáros-vajas-sós-pirospaprikás-ketchupos tatárbifsztekkel, óriás, kicsit megcitromozott borjúbécsivel, filézett, hófehér fogassal, tartármártással és krumplipürével. Nem a francia konyha, nem a friss osztriga Brüsszel utcáin, a fűszervajas csiga házában (pedig az is finom, de még mennyire!), nem a tofu és nem a szójafasírt csicseriborsópürével. Minden, ami MAGVAS, ahogy Faludy Gyuri bácsi mondaná, lehet akár meleg, tejfölös túróscsusza is, sok sült szalonnával, de lehet a végén akár liba-, sőt közönséges sertéstepertő is, zacskóból, az Almássy téren egy padon elfogyasztva. Szóval a beszéddel vigyázni kell majd, nehogy ilyesmi szaladjon ki az ember száján. A hallucinációkról nem is beszélek, emlékezzünk csak Chaplin Aranyásók-jára, tehát csak óvatosan az éhségsztrájkoló kollégákkal is.
Ha én most Orbán lennék, pontosan a sátorral szemben megterítenék egy terülj-terülj asztalkámat, csupa olyasmivel, amiről az előbb írtam. Óránként leülne elé néhány fideszes képviselő, nyakába akkurátusan szalvétát kötne, és nekilátna. Ha ez túl macerás, elég lenne egy vetítővászon, amin sötétedéstől hajnalig non-stop a Szindbád című filmet vetítik.
De Orbánnak sem humorérzéke, sem fantáziája, ezt látjuk és tapasztaljuk. Viszont valami praktikum még maradhatott benne a régi énjéből. Ő is felállíthatna egy sátrat, szemben a régi, drága-rossz ellenféllel, aki nélkül most maximum a felcsúti futballcsapatról merenghetne. Beköltözhetne Semjénnel, Kövérrel, a karcsúságát és fiatalos báját egyre inkább nélkülözni kénytelen Deutsch Tamással, később csatlakozhatna hozzá Tarlós is, és néhány túlsúlyos szépkorúval, a bensőséges disputa ürügyén mondjuk Schmuck Andor. Mindjárt három haszonnal is járna. Hogy az egykori, udvarló báró szavaival fejezzem ki magam: én megszabadulok kínzó szükségemtől (mi megszabadulunk tőle egy hétre), kegyed (ő) felfrissül tőle, az emberiségnek (az országnak) hasznára leend.
Miért is? Mert lassan oda jutunk, ahová a viccbéli kereskedő, aki azt mondja a barátjának, hogy abból él, hogy vasárnap zárva tart.
2012.09.10.