Sztálin képét nézegettem a cukiságok között, karján egy sarló-kalapácsos zászlót tartó, puttószerű aprósággal. Volt ott Vona vizslával, majd gyerekekkel, Hitler Goebbels kislányával, Lenin egy karácsonyfa mellett, szintén gyerekekkel, kislánnyal, Rákosi gyerekekkel - a gyerek és állat mindig hatásos. Hitlert gyakran fényképezték Blondie-val, a kutyájával (Eva Braun skót terrierjei nemigen kaptak publicitást, tekintve, hogy Eva a végső időkig hivatalosan - mint Hitler szeretője - nem létezett), egyszer őzgidával. Az őzike valahogy ütősebbnek tűnt, már csak azért is, mert az ráadásul gyermek - őzgyermek - volt. De nekem mégis Sztálin az igazi, máig nem jöttem rá, miért. Ismerek számos egyéb sztálini cukiságot, a hátterükkel együtt, például amikor az 1934-es Győztesek Kongresszusa idején (ami után a jelenlévők körülbelül 90 százaléka nem érte meg a következő év végét) egy masnis kislánnyal pózol, akinek a szüleit pár hét múlva örökre elnyelte a Ljubljanka. Itt Jezsov, a vérengző törpe külön kivégzőszobát alakíttatott ki Blohin ezredesnek, a főhóhérnak, amikor még nem tudta, hogy rövidesen ő is odakerül, lejtős padlóval, többek között, hogy a tarkólövés ne szennyezze be a kivégzőt, vércsatornával, vagyis ideális munkakörülményekkel.
Egy szó, mint száz, ma jöttem rá, hogy miért Sztálin nálam a favorit. Hogy a diktátorok családi háttere gyakran hasonlít, nem újdonság. Hitler brutális, alkoholista, proletársorból vámtisztviselő-státuszig kapaszkodott atyja, Alois, Sztálin szintén brutális, szintén alkoholista, jobbágy eredetű cserzővarga atyja, Beszo, Orbán Viktor atyja, Győző (az alkoholfogyasztásáról nincsenek adataim, a fiaival, különösen Viktorral való bánásmódjáról viszont maga is nyilatkozott) nagyjából ugyanazt a pályaindítást nyújtotta. Ilyenkor az ember vagy elsüllyed, maga is - mondjuk - alkoholista lesz, és - mondjuk - a családján vezeti le az összes frusztrációját, vagy nagyokra vágyik. És ha van hozzá tehetsége, akkor már nagyban (is) csinálja azt, amit az apja kicsiben. Nem csak bizonyítási vágy, nem csak reváns, hanem ismétlés. A minta adott. Hogy idősebb Szálasi Ferenc miként viszonyult a fiához, nem tudom - a "lágy", szerető, mélyen vallásos anya ellensúlyként, mint a kitartó hit példája ott is adva volt -, ő egy katonai árvaházból kikerülve katonai tisztviselőként fejezte be pályáját, századosi rangban. A keménységet azért fel lehet róla is tételezni. De Szálasi nem volt sem Hitler, sem Sztálin, sem Orbán Viktor. Ideje sem adatott meg erre. Karizmával viszont ő is rendelkezett: már csapattisztként, később vezérkari őrnagyként rajongtak érte a beosztottai.
Sokáig nézegettem a puttós Sztálin-képet. Itt van egy ember, mondtam magamban, aki nulláról indult. Szociálforradalmár lett - kezdeti bűnözői pályafutása ennek a következménye volt, a tbiliszi Nemzeti Bankot is a pártkassza feltöltése céljából rabolta ki "Kamo" elvtárssal, Szemjon Ter-Petroszjannal, aki a szovjethatalom első éveiben vesztette életét. Véletlenül elgázolta egy autó, gyanítom, az egyetlen, ami Tbilisziben akkor az utakat rótta. Nos, Sztálinban akkor még bizonyosan volt szociális érzék, társadalmi igazságérzet, és forradalmi tűz. Katonai tehetséggel nem rendelkezett, és a nagy eseményeknek is csak a perifériáján mozgott mindaddig... mindaddig, ameddig egy Lenin, Trockij, Zinovjev és Kamenyev alkotta testület rá nem ruházta - épp az esküvője környékén - a legmegvetettebb és leghálátlanabb, kizárólag adminisztratívnak gondolt posztot, a főtitkári tisztséget. Trockij azt mondta, hogy ez az öszvér - így nevezte Sztálint - épp erre való. És innentől az öszvér elkezdte átalakítani először a pártot, majd az országot, a maga képére. Pontosabban a maga kényére. A húszas években még voltak viták, a harmincasokban már csak elvétve. Az az ember, aki Trockij mellett még másodhegedűs se lehetett, teljhatalmú basává nőtte ki magát. Ellenpropaganda nem lévén, úgy alakította a róla szóló médiát, ahogy akarta. A másodhegedűsből prímás lett. Temetésén tíz- (ha nem száz-) milliók zokogtak, őszintén. "Lenin örököse" egy ideig Lenin mellett is pihenhetett.
És akkor eszembe jutott "Antall József örököse". Ugyanaz a pálya. És ugyanazok a hazugságok. Persze, a korszellemnek megfelelően. Most nem kivégzések vannak, csak lecserélések és börtönbüntetések.
Egy kedves ismerősömtől kaptam pár könyvet. Ami nem kell, dobjam ki, mondta. Volt egy, amit majdnem kidobtam, de aztán mégsem. "Budapest szabad" a címe, Máté György munkája, 1980-as kiadás. Ha már itt van, belelapoztam. Budapest ostromát van szerencsém ismerni, nem csak Ungváry Krisztiántól. Több oldalról. A huszadik század, különösen az első fele a római köztársaság után az egyik lieblingem (minden mai problémánk közvetlenül itt gyökerezik), tehát azt is ismerem. A haditechnikát is, a politikát is, az eseményeket is. Viszonylag jól. Elámultam a nyilvánvaló kitalációknak és hazugságoknak ekkora tömkelegén. Én 1956-ban születtem, ugyanúgy csak könyvekből értesültem az azelőtti eseményekről, ahogy a mai gyerekek az én gyerekkoromról. Mindennek ellenére ismét előjött belőlem, amit AKKOR gondoltam, amikor ezekről - nagyjából így - tanulnom kellett. Két érzés tusakodott bennem akkor. Az egyik a kételkedés. Ugyanaz a kételkedés, ami sok embert el kellene, hogy fogjon, amikor tükörbe néz. "Te szép vagy." "Nem", kellene mondania magában. "Ez nem lehet igaz. Ez az ember hazudik." A másik érzés viszont meglepett. EL AKARTAM HINNI. Az emberek alapvetően konfliktuskerülők. Milyen jó volna, ha igaz volna. Ugyanezt gondoltam, amikor megláttam a rengeteg tetszésnyilvánítást a telefonfülkéről szóló cikkem alatt. (Ételt szoktam kitenni oda rászorulóknak, és minap megpillantottam egy cigány nagymamát, aki... nem kivett onnét, hanem - szintén - BELERAKOTT.) ANNYIRA JÓ VOLNA, HA EZ ÍGY VOLNA. Ha ez volna az általános. Ha igazolhatnám, hogy a pozitív diszkrimináció az egyetlen járható út.
A többség addig ragaszkodik egy álomvilághoz, ameddig a fejére nem omlik. Sőt még azután is, lásd éppen az 1945-ös év elejét. To the death, baby. Vagy lásd a koncepciós pereket. Az ember ilyenkor már nem cserél világnézetet, mondta Kádár János, nem sokkal halála előtt. Én is hallottam, saját fülemmel. Annyira jó volna, ha Magyarország tényleg jobban teljesítene. Ha a vezetők tényleg azok a gáncs nélküli hazafiak volnának, akiknek hinni akarjuk őket. Már, akik annak akarják. Sokkal könnyebb az ellentmondásokat lesöpörni, mint elölről kezdeni az egész vizsgálódást. Egyszer már eldöntöttem. Vagy el se döntöttem, eldöntötték helyettem. Nekem elég visszaböfögni, és békén hagynak. Sokkal könnyebb a hazáról és hősi pátoszról szóló meséket recitálni, mint például elgondolkodni, hogyan lehet egy iskolapadból való kikerülése óta kizárólag politikusként tevékenykedő embernek messze a fizetését meghaladó vagyona. Nem egyszerűen messze, hanem nagyon messze. Beláthatatlanul messze. Könyveket írt, mondja komolyan a hívő. És a birtokszomszédja Tokaj-Hegyalján Esterházy Péter, teszem hozzá, ugyanolyan komolyan.
Bármit be lehet adni, ha valaki be akarja venni. Bármit. Az öreg sas (Lenin vagy Antall) átadja a fiatal sasnak (Sztálinnak vagy Orbánnak) a stafétabotot. Nem igaz? Hiszen nála van. Akár a viccben az egyszeri cigány palotája. Miből vette, Kolompár úr, kérdezi az adóellenőr. Hát, kérem alássan, elmentem horgászni, azt' kifogtam egy aranyhalat. Azt mondta, ha visszadobom, kérhetek tőle valamit, és ő teljesíti. Én meg ezt kértem. Na de, Kolompár úr, mosolyog az adóellenőr, valami konrkétabbat, ha lehetne. Valami kézzel foghatót. Kézzel foghatót? Há' itt a ház!
Budapest szabad. Most is szabad, hetven éve is ezt mondták. És a szovjet katonák csupa jót hoztak, a németek ellenben csupa rosszat. Jó német nem is volt. Rossz orosz sem. "A barikád tövében két német katona hullája. ... Egyikük, egy csontos arcú, sötét tekintetű, nyurga legény, a végzet baglya volt; habzó szájjal beszélt, rikácsolt és rázta az öklét: azt hihette volna az ember, hogy dühöng és átkozódik, pedig csak nyomorult, szűkölő siránkozás volt minden szava. Elmondta naponta tízszer, hogy ... ott volt Sztálingrádnál, majd lent a Krímben, harmadszor van most bekerítve, de érzi, innen nem szabadul élve..." A hatodik német hadseregből, ami Sztálingrádban harcolt, kilencvenezren maradtak életben a csata után. Közülük, jóval a háborút követően, hatezren térhettek haza. Onnét nem menekült meg még egy légy sem. A sebesültek is csak nagy protekcióval, a katlancsata elején.
Hitler "halállal fenyegette annak a tisztnek vagy katonának a szülőjét, feleségét, gyermekét, aki megadja magát az ellenségnek." Hitler ilyet soha nem mondott. Mondott (és csinált) viszont SZTÁLIN. "Egyben parancsot adott: a foglyul ejtett szovjet tisztet, katonát azonnal ki kell végezni." Ez már a Budapest német felmentésére irányuló Konrad III fedőnevű hadművelet előtt hangzott volna el. (A valóságban a háború végén, amikor már küszöbön volt a vereség és megtorlás, a németek sokkal kevesebbet kegyetlenkedtek, mint amikor még győztek.) Elhangzott ilyen, de egy kicsit előbb, 1941-ben. Az úgynevezett komisszár-parancs volt ez, a politikai biztosokra vonatkozott, nem a tisztekre és főleg nem a közkatonákra. Egyébként magukat megadó ellenséges katonákat mindenki végzett ki: az amerikaiak is, a japánok is, a németek is, az oroszok is.
"Hitler Tigrisét... azért hozták létre, hogy eltapossa, lövegével, géppuskájával megsemmisítse azt, aki az útjában áll. ... Évente 19 000 (sic!) darab készült a német üzemekben. ... A háború elején micsoda félelmetes eszköz volt ez a Tigris; végigszáguldozta Nyugat-Európa hadszíntereit. Széttiporta a francia gyalogság elitjét. Elsöpörte legénységével együtt a holland és belga páncéltörő tüzérséget. Átgázolt a védtelen lengyel és norvég falvakon; mindenütt rémület és fájdalom járt a nyomában; Hitler hisztérikusan rikácsoló beszédének a Tigrisek hernyótalpainak fülsiketítő csikorgása adott férfias nyomatékot..."
Nos, kérem szépen. A Tigris - Panzerkampfwagen VI Tiger - első változata 1942 őszén jelent meg, a második a kurszki csatában, 1943 nyarán. Szó nem volt sem franciákról, sem hollandokról, sem belgákról, norvégokról, lengyelekről. Még a második világháború egyik legjobb (német) közepes harckocsija (a Tigris nehéz harckocsi volt), a Panzerkampfwagen V Panther, azaz Párduc is csak ugyanakkor debütált. De hát az Olvasó nem haditechnikai szakértő. Bármit be lehet neki adni.
Az ostrom alatt a Vár alatti katakombákban hadikórház működött. Egy szovjet tiszt, bizonyos Pavel Luknyickij látogatást tett az - állítólag a szovjetek alatt is működő - intézményben. "Jobbra egy barlanghoz hasonló, boltíves hodály. Egyetlen kis lámpa világít csak; egy priccsen zilált hajú, riadt tekintetű nő fekszik. Váratlanul oroszul szólít meg. Halkan beszél; alig akarja elhinni, hogy valóban oroszok érkeztek. Megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy szovjet katona vagyok, a felszabadító sereg tisztje. Aztán elmondja kalandos történetét. Kárpát-Ukrajnában élt, zsidó származása miatt a hitleristák egy lengyelországi koncentrációs táborba szállították. Mindent kockára tett, szerzett magyar papírokat (gondolom, a táborban működő illegális nyomdából - kiegészítések tőlem), és megszökött (illa berek, nádak erek). A fasiszták kutyával eredtek a nyomába, de egérutat nyert. Gyalog, erdőkön, hegyeken át, éhesen, félig megfagyva vergődött át a megszállt Szlovákián; A VÖRÖS HADSEREG MÁR BUDAPEST KÜLVÁROSÁBAN KÜZDÖTT, amikor a magyar fővárosba ért. ... Egy belövésnél megsebesült; a behavazott járdán tért magához. Körülötte halottak hevertek. Nagy nehezen feltápászkodott és körülnézett. Az egyik halott nő mellett német útlevél hevert. Kicserélte a maga irataira, németül beszélt, magyarul nem. ... Aztán itt ébredt fel a német kórházban."
Tetszenek érteni? Adva van egy leborotvált fejű, tetovált lágerlakó, akitől már a kivagonírozásnál elvették mindenét. Egy szót nem tud magyarul. Ennek ellenére ott a táborban MAGYAR papírokat akar és képes szerezni. Átmászik az áram alatt levő kerítésen (Sztálin fogságba esett fia, Jakov így lett öngyilkos), és eljut... eljut... a Budapestet bekerítő Vörös Hadseregig, AMIT KERES. Innét útja mégis az ostromlott, német és nyilas kézen levő városba vezet, ahol megsebesül. Éppen egy német nő hullája mellett tér magához, akinek a zsebéből véletlenül kiesett az útlevele, amelynek a képére (ezt azért ellenőrizték) tökéletesen hasonlít. Ezek után elájul. Miközben ájultan fekszik, német katonák, meglátva a - gondolom, kezében szorongatott - német útlevelet, megszánják, és egyedüli nőként a katonai kórházba viszik. Ahonnét... "Intézkedtem" - meséli a szovjet tiszt -, "hogy a beteg, agyonrémített lányt egy szovjet kórházba szállítsák át." Ott aztán... az ostrom történetét és a szovjet mentalitást csak kicsit is ismerő Olvasó el tudja képzelni a folytatást. Szerencse, hogy ebből egy szó sem igaz. Ha van az Olvasónak némi humorérzéke, még megjegyzi, hogy Máté Györgyöt kellett volna inkább oda szállítani.
Az igazi tragédia az, hogy semmi nem változott. Budapest szabad. Szabad, nyájas Olvasó. És soha nem látott, fényes jövő van kibontakozóban.
2015. 06. 25.