"A fényes nap immár lenyugoda,
a föld színye sötétben marada,
nappali fény éjjelre változa,
fáradtaknak nyugodalmat hoza.
Vessünk számot, hát, édes Istenem,
hadd lelkemet ne kelljen féltenem,
hadd lehessen bátrabban szólanom,
midőn meg kell előtted állanom.
Ne szólíts ki, Uram, készületlen,
ne szólíts ki, Uram, készületlen,
vezess elébb az enyhítő kútra,
s úgy bocsáss el minket e nagy útra! " (erdélyi népdal)
Vessünk akkor számot, én édes Istenem. Itt vagyunk Európa közepén, még mindig idegenek. Keleten már nincs mit keresnünk, a Nyugat pedig soha nem értett minket. Még nem ért, a Kelet már nem ért. Magyaroknak hívjuk magunkat, pedig nem vagyunk magyarok. Ez ma már csak egy áruvédjegy, József Attilával szólva. Nem egy kapós árué, és erről is mi tehetünk. Kevert nép vagyunk. Van bennünk magyar, besenyő, mongol, török, kun, jász, német, tót, román, szerb, horvát, lengyel, ruszin, zsidó, cigány, hogy csak azokat soroljam, akik hirtelen az eszembe jutottak. Sem árják nem vagyunk, sem finnek, sem ugorok, sem türkök, ugyanúgy, ahogy soha nem voltunk hunok, sem szkíták, legfeljebb úgy, ahogy minden azonos élettérben mindenki keveredett mindenkivel. Mik vagyunk akkor? Ez a legelső kérdés. Most: egy egymásra acsarkodó disznócsorda egy düledező ólban. Ne szépítsük. Ugyanazt csináljuk, mint amit több, összezárt kutya egy kerítés mögött, ha meglátnak a túloldalon egy idegen kutyát. Eleinte rá acsarkodnak, aztán, amikor tudatosul bennük, hogy nem érhetik el, egymásnak esnek. Szinte megváltásnak fogják érezni, amikor azok az idegen kutyák mégis bejutnak valahogy. Kard ki kard. Csak nem biztos, hogy a vége fényes győzelem lesz. Ha addigra már mindegyik több sebből vérzik, egészen biztosan nem lesz az. Hogy miért kellene az idegen kutyákkal verekedni, annak fényében, hogy egymással is csak arra képesek, fel sem merül.
Elfelejtettük a kunokat. Elfelejtettük IV. Bélát. Elfelejtettük Rákosmezőt, elfelejtettük Kötöny kun vezér lemészárlását. Elfelejtettük a mongolokat. Elfelejtettük Muhi mezejét. Elfelejtettük a Mátyás halála utáni megkönnyebbülést, és azt is elfelejtettük, mi lett belőle. Elfelejtettük Mohácsot is. Minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy legyen egy új Muhi és egy új Mohács. - De most van Mátyásunk! - kiált fel az ország fele. Nem. Nem Mátyásunk van, csak egy cezaromán miniszterelnökünk, aki a hatalmi taktikázáson kívül semmihez nem ért. Egy uborkafára felkapaszkodott senkink van. Egy ravasz parasztunk, aki elszökött az eke mellől. Egy hétfülü szamarunk, aki a bergengóciai Satyamajorban még a juhász hátasa, de elérte, hogy később már a juhász vigye őt. Végül a királyságot is megpályázta. Paulini Béla meséje a mai Magyarország görbe tükre. És vannak előkelőségeink. A többi eke mellől elszökött paraszt, akik szintén ravaszak, és csak azért nem miniszterelnökök, mert időhátrányban vannak. Nem kapták meg azt a történelmi lehetőséget, mint a mostani miniszterelnök. Nem fényezte be őket öt perc beszéd kétszázezer ember előtt. Nem szerezhették meg azt a tekintélyt, ami elfedte az összes további tettüket. Bennük már nem akarnak hinni. Ők már csak a miniszterelnök holdjai. Nincs saját fényük. Mindezt ők is tudták, de kezdik elfelejteni. És egyre mohóbbak. Ők is egykori parasztok, de ezt is igyekeznek elfelejteni. És mélységesen lenéznek minden parasztot. Mindenkit, aki gyenge. Mindenkit, aki kiszolgáltatott. Pedig ők is azok lesznek. Még nem hiszik, de lesznek. Legkésőbb a halálos ágyukon. És azokat a dolgokat, amiket gyűjtöttek, itt kell hagyniuk. Az utolsó úton már csak lélekbe öltözve lehet végigmenni. Abba az állapotba, amit az életükben megvalósítottak. Ott már nincs sem protekció, sem szóvivő, sem pályáztatás.
Ilyenkor jusson eszünkbe Hamvas Béla. Jusson eszünkbe, amit ezekről az emberekről írt: az ökör a maga helyén szent állat, de ha felemelik, sárkány lesz belőle.
Elfelejtjük a régi kínai bölcsességet is: hatalmat csak annak szabad adni, akinek az TEHER. Sem a maiaknak nem teher, sem a tegnapiaknak nem volt az. Nem voltak jobbak azok sem. Más volt a stílusuk, de mindent, ami most szökken szárba, ők vetettek. Ők neveltek ki mindenkit, aki ott üldögél a mai Parlamentben. Közvetve vagy közvetlenül, mindegy. Ők, és azok az emberek, akik huszonhat éve együtt üldögéltek egy asztal körül. És senki nem mondta nekik, hogy túl sokáig üldögéltetek itt ahhoz, hogy bármi jót tehessetek. Távozzatok, Isten hírével! Senki nem mondta nekik. És ma sem mondja senki. Te még nem rúgtál belém, néz arra a választó, aki nem rúgott még belé. Olyan szépen beszélsz. Elhiteted velem, hogy anélkül is lehetek valaki, hogy meg kelljen szenvednem érte. Elhiteted velem, hogy én vagyok a világon a legkülönb. Elhiteted velem, hogy meg fogsz védeni. Elhiteted velem, hogy az ólam palota lesz, és a világ közepe. Én pedig nem disznó vagyok, aki minden maradékra hálásan röffent egyet, hanem csodaszarvas.
Nem. Nem vagyunk csodaszarvasok. Európa szemétlerakója vagyunk, nem a világ közepe, hanem a világ pereme. Sőt, szeméttermelője, amit szintén magunknál rakunk le. Nem szívcsakra, legfeljebb gyökércsakra. Nincs Dobogókőn sziklákon és almáslepényen kívül semmi. És az a szikla sem dobog. Madarak vagyunk, mint Farid du-Din Attar szúfi régi perzsa meséjében. Ady óta keressük a megváltónkat, lehet, hogy mindig is kerestük, és közben nem vesszük észre, hogy csak mi lehetünk a saját megváltónk. Mi, magyarok? Mi, emberek. Mi, emberek fiai. Mi, akik túl tudunk nézni a saját korlátainkon. Van, aki határnak mondja. De a határ is korlát. A legnagyobb korlát nem a szerb határnál van és nem katonák építik. A legnagyobb korlát bennünk van. És nem építeni kellene, hanem rombolni.
Olyanok vagyunk, mint a bika az arénában. De mégsem: a bika az arénán kívül soha nem találkozott a matadorral. Mi nem vagyunk már harcosok. Lassan emberek sem leszünk. De áldozati állatok sem. Az áldozati állat tiszta. Mi nem vagyunk tiszták. Nem az őseink bűnei miatt, hanem a sajátjaink miatt. És ami még rosszabb, a saját ostobaságunk miatt. Az ember gondolkodik. Az állat reflektál. Egyetlen dologra nem reflektál: a halálra. Ahogy, úgy tűnik, mi sem.
Lehetne a "magyar" márkanév is. Prémium áru védjegye. De ezt nem adják ingyen. Alanyi jogon különösen nem adják. Aki vicsorgást vet, marást fog aratni. A történelem egyetlen nagyja sem attól lett nagy, hogy véres harcokba bonyolódott, hanem attól, hogy alkotott. Épített. Nem feltétlenül palotát, hanem valamit. Valamit, ami valamiképp maradandó. Mi mit építünk? Kerítést, drótból. Magunkban és az országunk körül. Amint bent, úgy kint. Amikor minden emberre szükségünk lenne, aki legalább lassítani tudná a rohanást, egyenesen a pokolba. És nem. Nem azokra az emberekre van szükségünk, akik magyarok. Azokra az emberekre van szükségünk, akik emberek. Legyen menekült vagy bennszülött. És ember az, aki a norma szerint ember. Ezt a normát pedig nem a sertésól szintjén húzta meg az Isten. Induljon ki innét. Induljon ki innét az a kezdeményezés, ami visszaadja az embernek az ember nevet. Ha küzdeni már nem is taníthatja meg szamuráj módjára, de legalább meghalni még megtaníthatja. Az éppen elég. Magyarország így és csak így lehet nagy.
Én nem lágyszívűséget várok. Sem puhaságot. Senkivel sem. Még pacifista sem vagyok. Én pacifikus vagyok. Legyen béke, de ne folyamatos engedmények árán. Emlékezzünk Münchenre. Én nem finomkodom azokkal, akik nem finomak. És van olyan pont, amikor már nem lehet béke, csak a rossz legyőzése után. Akkor ne legyen béke. Ha ezt el lehet kerülni, jó. Ha nem lehet elkerülni, akkor biztosan úgy a jó. De az ellenség nem mi vagyunk. Nem mi vagyunk egymás ellenségei. Nem kellene nekünk lenni. Ez csak a disznócsordán belül lehetséges. Vagy a kerítésen belül ugató kutyák között. Akkor ki? Meg fogjuk tudni időben. Az ellenséget nem kell gyártani. Pedig ez történik jó ideje. A gyártott ellenség nem ellenség, csak az ellenséggyáros villámhárítója. Übü király szemfényvesztése.
Lehet ezt tudomásul venni, és lehet nem tudomásul venni. Ha valaki nem veszi tudomásul, akkor, hivatkozzon bármire, beáll Magyarország ellenségei táborába. Akár az egész testét teletetováltathatja Árpád-sávokkal, akkor is. De akkor ellenségként kell vele bánni. Nem udvariaskodva, nem személyiségi jogokat emlegetve, nem szemlesütve, nem mindig visszakozva, nem kompromisszumokat emlegetve. Nem Magyarország sorsa a tét. Nem is Európáé. Az egész emberiségé.
Egyetlen hadsereg. Mindegy, ki honnét érkezett. Mindegy, kinek milyen ideológia tetszik. Mindegy, ki kit szeret. Ha. Egyetlen dolog nem mindegy: az Istentől kapott szabadság. Vagy bárkitől/bármitől, akit/amit a legmagasabbnak gondolunk. Nem a szabadosság, hanem a szabadság. Semmi nem mindegy, ami ettől a szabadságtól, ember mivoltom szabadságától akar megfosztani. Ez a világ a szabadságtól foszt meg. Attól, hogy az legyek, akinek születtem. És azok az emberek, akik most uralkodnak felettünk, maguk ez a világ. Akik őket kiszolgálják, az ő számadóik. Az ő szintjükön nincs jobb- és bal oldal. Az csak kenyőcs, ahogy Hamvas mondaná.
Ez a világ nem az emberek világa. Ez a világ a sertések világa. És a böllér sem fog sokáig késni.
Most nem vitákra van szükség. Nem udvariasságra. Nem kedveskedésre. Most keménységre van szükség. Nem brutalitásra, hanem keménységre.
A keménység életet menthet. Megment az aggódástól, a félelemtől, a bánattól. Nem írom le, ki mondta. Beszéljen magáért.
Most egyetlen, kemény hadseregre van szükség. A többi maradjon a baráti asztaltársaságokban.
Ne szólíts ki, Uram, készületlen.
2015. 07. 31.