Mert régóta rájárt a rúd,
a lányka sűrű gazba bújt.
Kutatta férfi, leste nő,
soha többé nem jött elő.
Ki vitte el? A zöld manó?
Hahó! Hahó! Hahó! Hahó!
Nagyapó fázott, fogta hát
kabátját és az ostorát.
Szekérre szállt, ó, jaj be kár:
nem látta onnét senki már.
Elvitte tán a zöld manó?
Hahó! Hahó! Hahó! Hahó!
Megállt a Hold a templomon,
az öregasszony félt nagyon.
S hogy rázörgettek, szót se szólt,
még a visszhang se válaszolt.
Ki volt vele? A zöld manó?
Hahó! Hahó! Hahó! Hahó!
A dőre hitt s bizakodott,
nem zárt ajtót, se ablakot.
És egyszer, mikor este lett,
kiment a házból, s kint rekedt.
Ki várta ott? A zöld manó?
Hahó! Hahó! Hahó! Hahó!
Sose halunk, mondta a rest,
és felhajtott még egy felest.
Ebcsont, dorong és kákaszár,
ott jár most, hol senki se jár.
Kézen fogta a zöld manó?
Hahó! Hahó! Hahó! Hahó!
Folyó partján, hol fűzfa állt,
szerelmesek vertek tanyát.
Szívem szívedre, számra szád,
béka brekeg, susog a nád.
Ki volt a fán? A zöld manó?
Hahó! Hahó! Hahó! Hahó!
Egy nyári nap forró delén,
az asszony vízért kútra mén.
Férje, mikor már szomjazott,
kereste itt, kereste ott.
Ki hoz neki? A zöld manó?
Hahó! Hahó! Hahó! Hahó!
A bölcs csak ült és hallgatott,
nem akart már semmi nagyot.
Elfelejtett teret s időt,
azt is, ki egykor vágyta őt.
Hol késik már a zöld manó?
Hahó! Hahó! Hahó! Hahó!
2016. 04. 27.
A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!
Powered by Drupal and Drupal Theme created with Artisteer.