Vagy Mahavishnu, vagy már csak Billy Cobham. Nem nehéz zene, jó, nem annyira lájtos, mint Dave Brubeck, de nem is Miles Davis. Őt is szeretem, meg Garbareket is, de az, ami elindította ezt az írást, az Billy Cobham volt. Nem dobszóló, még csak nem is gitár- vagy szaxofonszóló, hanem valami, amikor mindenki játszott. Jó, de mi? Fogalmam sincs. És a többiről sincs fogalmam. Pont ez a lényeg. Nem a fogalom, hanem az érzés. Még gimnazista koromban beszélgettem egy barátommal arról, hogy ezt vagy azt a cselekedetet el tudjuk-e képzelni erről vagy arról az emberről. Meg kell ismerni őt, és pontosan meg kell mindent fogalmazni, mondta a barátom. És akkor kiderül. Semmit nem kell megfogalmazni, mondtam én. Ha az illetőre gondolok, az egy érzés. Nem ilyen vagy olyan, hanem összetett. Semmi mást nem kell tennem, mint a cselekedet kiváltotta érzést rávetíteni erre. Ha fedésben vannak, akkor el tudom képzelni, ha nem, akkor nem. Ma már nem volnék ennyire biztos a dolgomban, de fiatalság, magabiztosság. Aztán persze jönnek a fekete levesek, de az most nem ide tartozik.
A jazzben a lényeg az, amit nem tudok megfogalmazni. Jó, minden művészi műben, de minden mű másról szól. Ez is, ingatja a fejét a kedves Olvasó. Ez is, csak. És nem is az összes válfaj. Például a dixielandet én kifejezetten nem szeretem. Nem azt mondom ezzel - soha nem azt mondom -, hogy "rossz", hanem azt, hogy nem nekem való. A tóparti naplementében való versfelolvasás sem nekem való, doktor Fritz Kahn szerelmeskedési ideálja sem ("én felteszem az olasz dalokat, ő leheveredik a kandalló elé terített jegesmedvebőrre, széttárja combjait, és elbűvölően édes hangon súgja: "gyere" - A szerelem iskolája, fejből, negyven éve olvastam, tehát megbocsátható, ha nem tökéletesen pontos, bár gyanítom, nincs messze tőle, csak az elejét tettem egyes szám első személybe és vontam össze a többivel). Sok minden nem nekem való. Mi bakkok, mondta egyik lányom anyukája, tehát mi, Bak csillagképűek nem vagyunk romantikusak, állítólag. Én biztosan nem.
Nos hát, a Benkó Dixieland Band-ről mondta egyszer egy zenekritikus, hogy jó, jó, de dixielandet hitelesen mégis csak egy öreg néger rabszolga tudna játszani az ezernyolcszáz-hatvanas évek előtti New Orleansban, de ilyen nálunk elég kevés van. A mai magyar népléleknek persze, úgy tűnik, mindegy. Esztike-tike-tike, Esztikelány, kék a szeme, arca csupa derű. Lófaszt, csak arra a kis időre, ameddig vedel és hallgatja. Nem gondol, nem gondol. Micimackó fényévekkel volt előrébb és okosabb. Szóval a mai magyar néplélek a moslékot szereti, úgy vegyesen, táp-kukorica-egyhetes leves-csont-süteménymaradék, jöjjön, csak le lehessen öblíteni. Ha műanyag kannából, akkor műanyag kannából. És ezt tessék mindenféle értelemben érteni, nem csak testiben. Hogy a többi néplélek mit szeret, nem tudom, gyanítom, az se sokkal van előrébb, de ebben vagyok otthonosabb.
Nem nekünk való, mondta régen valaki. A jazz néger zene. Jé, tényleg, gúnyolódik most az Olvasó, félig-meddig jogosan. Nekünk gregorián való, esetleg Palestrina. Reneszánsz egyházi zene, Bach és a barokk még belefér. Ha tovább megyünk időben, Haydn, Mozart, a bécsi klasszicizmus, de Beethoven már túl kiegyensúlyozatlan. Öregkorában (mi is volt az? egy évvel kevesebbet élt, mint én eddig) pedig..."az abszolút süket zene". Ezt se én mondtam, ne vegye a lelkére, kedves, rajongó Olvasó. A jazztől elapad a tehenek teje, a növények pedig nem fejlődnek, tette hozzá az illető. Még el is tudom képzelni, ezen az égövön. Amikor még ilyeneken gondolkodtam, azt gondoltam, hogy az emberi szervezet másként működik a trópusokon, másként a mi klímánkon, és megint másként a sarkvidéken. Más a testhőmérséklet (a meleg égövön kicsit magasabb), más a szívverés. És ez a lényeg. Az első hang, amit az ember meghall, az anya szívverése. Az első ritmus. Nem csak első, hanem az ALAPRITMUS. Ami minden további, számára megfelelő ritmus alapja. És a tehenek? Meg a gabona? A lucerna? A kelkáposzta? Azt nem tudom, de ha a környezet szerves egységet alkot, akkor azokra is vonatkozhat. Az a valami, aminek a szívverés is kifejezője. Tudja kedves Olvasó, az analógiák.
Való, vagy nem való, van a jazzben valami, ami mindnyájunk tragédiáját fejezi ki. Az ember tragédiáját, írhatnám, ha Madách nem írta volna már le. Ehhez persze a feketék tragédiája kellett. És az a csoda, hogy ez a tragédia mégsem szomorú. Fáj, de édesen fáj. Teljesen reménytelen, semmi megváltás nincs benne, semmi ígéret, és mégis. Nincs benne happy end, nincs benne "ha ezt teszem, akkor". Bármit teszek. Leírom nagybetűkkel: BÁRMIT TESZEK. Tudja, kedves Olvasó, mi jut ilyenkor az eszembe? Otthagyott a szerelmem, kirúgtak a munkahelyemről, nincs hova lehajtani a fejemet éjszakára, beteg vagyok. És akkor nem gyökerezek bele a betonba a szerelmem háza előtt, nem perlekedek az állásomért, nem verem lakásért az asztalt a polgármesteri hivatalban, nem ülök naphosszat a rendelőben. Végzem azt a munkát, amit találok, alszom, ahol tudok, amikor pedig süt a nap, kimegyek a parkba, leülök egy padra és hagyom, hogy a sugarak átjárjanak, ameddig átjárnak. Tod, wo ist dein Stachel? Hölle, wo ist dein Sieg? Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad? Német requiem, hatodik tétel. Brahms, aki Hamburg bordély negyedében született, fent Északon, és soha nem vetette meg a prostituáltakat, semmiféle értelemben, ugyanúgy érezte, mint a gyapotföldek robotosai, csak másként fejezte ki. Az sem véletlen, hogy zenei pályafutását Görgey (Görgei) Artúr bolyongó hegedűse, Reményi Ede zongorakísérőjeként kezdte. Similis simili gaudet. Liszt h-moll szonátája alatt viszont elaludt. Liszt nem is vette jó néven. Az ellentétek, ha vonzzák is egymást, ritkán férnek meg sokáig.
Tegyél velem, Isten, amit akarsz. Ha vagy, ha nem vagy.
2014. 10. 29.