Átlagembernek nehéz tudomásul venni, hogy a kozmikus idő, vagy a földtörténeti idő, sőt a történelmi idő is másképp működik, mint az emberi idő. Más léptékben mér. A hinduk régóta tisztában vannak vele, talán az Ószövetség szerzői is tisztában voltak, elég egy pillantást vetni Mózes első könyve, a Teremtés ötödik fejezetében az ősatyák életkorára. A Bibliában (is) minden jelképes (is) és valóságos (is) egyszerre. Talán az ősatyák is jelképesek voltak, nem valóságos emberek. Nehéz is elképzelni annak a Szetet százharminc éves korában nemző, további nyolcszáz évet élő Ádámot, vagy minden öregek etalonját, a kilencszázhatvankilenc évet élő Metuselachot, vagy, ahogy jobban ismerik, Matuzsálemet. Persze az is lehet, sőt ez a valószínűbb, hogy nem csak az ősatyák voltak jelképesek, hanem az életkoruk is az volt. Metuselach atyja, Hénoch kerek háromszázhatvanöt évet élt, annyit, ahány napja van egy esztendőnek, kifejezve ezzel életének teljességét. Nem is halt meg, tartja a hagyomány róla is, akárcsak Illésről, a zsidók legnagyobb prófétájáról, pedig ezt a Biblia egyetlen szóval sem állítja. Hénoch, miután napjai beteltek, "nem volt többé, mert Isten elvitte", Illés pedig, amint a 2 Királyok 2:11 írja, egy "forgószéllel fölment az égbe". A hinduk nagyobb léptékben gondolkodnak. A hindu trimurti, "szentháromság" (Brahma, Visnu, Siva) tanban Brahma élete kerek száz (Brahma-) év. Ez megfelel háromszázezer-milliárd emberi évnek, az Univerzum jelenlegi becsült kora több, mint húszezerszeresének. Minden egyes Brahma-nappal (kalpa, görögül aión) ezer nagy világkorszakra, csatur-jugára osztható, minden csatur-juga négy jugára, korszakra. Most a négy közül a legsötétebb kor (a régi ember szemlélete involutív, visszafejlődést tételező volt), a kali-juga hajnalán vagyunk. Minden Brahma-nappal után úgynevezett "világvége", majd Brahma éjszakája, ezután egy új Brahma-nappal következik. Számokat hadd ne írjak, elrémisztőek (egyedül a kali-juga négyszáz-harminckétezer emberévnek felel meg, és a négy közül még ez a legrövidebb). Mellékesen megjegyzem, hogy minden vallás alapjaiban monoteista. Az iszlám szigorúan, a többi, beleértve a kereszténységet és a judaizmust is, lényegében, bár lehet máshogyan is nézni. Hen kai pan, hen panta einai, minden EGY, mondták a görögök. A panteon úgy képzelendő el, mint ennek az Egynek a megnyilatkozása a természet ezer arcában. Ha az Egyről a tengerrel kapcsolatban beszélünk, akkor az Poszeidón, ha a bölcsességgel kapcsolatban, akkor Pallasz vagy Parthenosz (Szűz) Athéné, ha a szépséggel kapcsolatban, Aphrodité, ha a (nyugati) széllel kapcsolatban, akkor Zephürosz, és így tovább. Isten a zsidókat nappal felhőoszlop, éjjel tűzoszlop alakjában vezette a pusztában. A keresztény Szentháromságot mindenki ismeri. Egyedül az iszlám maradt szigorúan monoteista, meg néhány keresztény irányzat, például a Kálvin vezette Genfben elégetett Szervét Mihály orvos antitrinitarizmusát (Szentháromság-tagadását) követő erdélyi unitáriusok (egy-hívők). Bár a korai iszlámmal kapcsolatban is vannak bizonyos kételyek, de ezt majd A jó királyban el lehet olvasni. És persze a Khomeini által halálra ítélt indiai Salman Rushdie híres könyvében, a Sátáni versekben.
Visszatérve napjaink Magyarországára (olyan lesz ez a bejegyzés, mint egy hőlégballon: a bevezetés, mint óriási gázkupola alatt lebegő kicsiny gondola, bár talán mégsem), nem szívesen, mert a görögök, indiaiak, vagy Mohamed összehasonlíthatatlanul érdekesebb, szóval visszatérve Magyarországra: ha megoldást akarunk, nem egyik napról a másikra kell gondolkodni. Sőt, még csak nem is a mi életünkben. Hogy elejét vegyem a méltatlankodásnak: a mi életünk akkor nem elég hozzá, ha a fizikális Édenkertet kívánjuk meglátni, itt a földön (hol másutt), és minél rövidebb idő alatt. Ami után, ha lehetséges volna is ez, és ez volna a fontos, akár meg is halhatnánk, tudniillik nem volna mit elérni. Nem volna értelme az életünknek. Az értelem ugyanis célirányosság, és ha a célt elértük, ezzel kvázi megszűnik, megszűnik tehát vele a további cselekvések értelme is. A mi életünk addig tart, ameddig tart. Minden, amit egy jobbnak gondolt (tessék figyelni a fogalmazásra) világért teszünk, legyen az az életnek bármily jelentéktelennek vélt (valójában csak tőlünk függő és hozzánk viszonyított jelentőségű) területe, amennyiben minket fejez ki, a legtöbb, ami ember számára tehető. A cél az önkifejezés (Arbeit macht frei - és tényleg, hiába gondolunk a haláltáborok kapujára, hiába volt az ott tömény cinizmus), és ez által az a szabadság, amit e fizikális világ soha meg nem adhat. Ha valaki házat épít, akkor az a ház BENNE is épül. De van egy nagy különbség a materiális értelemben vett ház és a benne megépült között: az utóbbi soha össze nem dőlhet. Sőt, az építkezés befejeztével - amelynek a "valóságos" építkezés csak mintegy kísérője, lenyomata - szükség sincsen többé rá. Ürügy volt, hogy eltéphessünk egy köteléket, ami akadályozott az önmagunkhoz való visszatalálásban. Önmagunk kiteljesítésében. "Ha már a túlsó parton vagytok", mondta Buddha, "mi szükségetek tutajra? A tutaj arra való, hogy átkeljetek, nem arra, hogy ragaszkodjatok hozzá". És ezt nem akármiről, hanem SAJÁT TANÍTÁSÁRÓL mondta. A hagyományos japán íjászat bizonyos értelemben hasonló az európai íjászathoz. Akad azért egy aprócska különbség: ott a céltábla SÖTÉTBEN van. Beletalálnak ők is, de nem ezen van a hangsúly. Ez mintegy mellékes. A hangsúly az íjász és a nyilazás kapcsolatán van. Valami olyasmin, amit a szamuráj úgy mondana, hogy nem ő van, és a kardja, hanem csak ő. Vagy csak a kardja.
Nem percről percre, percemberekben kell gondolkodni. Nem Orbánban, akinek annyi az összes teljesítménye, hogy kihasználta az adandó alkalmakat, és hatalomra jutott, amivel semmit nem tud kezdeni. Nem Bajnaiban, aki a világon semmi újat nem képes mondani, legfeljebb nem piszkolódott még be annyira, mint a többiek. Nem Gyurcsányban, aki a világot idejuttató utópia és az azt felhasználó népámítás szenvedélyes képviselője. Akit és amit csak ki lehet használni, egy olyan értékrend megvalósítására, amely nem az ember - írtam már sokszor -, hanem a sertés értékrendje. És amelyben egyedül a gazda jár jól. Akkor is jól jár, ha a sertés nem lesz olyan kövér, ha meg kövér lesz, jobban jár. Az ő választása a jól és a jobban. A sertésnek nincs választása. Nem napokban kell gondolkodni. Valahogy ki kell bírni, de az az időszak, ameddig ki kell bírni, minden nappal, amit nem a lassabban elérkező, de megalapozott jövőnek szentelünk, csak hosszabb lesz.
Hogy is énekelte Menyhárt barátunk az Európa Kiadóban? "A helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától".
De változás csak akkor lehetséges, ha nem a soha ki nem javítható lyukakat foltozgatjuk, nem egyik kóklertől futkosunk a másikig és vissza, hanem egy merőben más rendszert kezdünk építeni. És közben, ahogy mondtam, saját magunkat.
És ekkor értelmét veszti az idő hagyományos kergetése is.
Bocsánatot kérek, ha nehézre sikeredett. Most így alakult, legközelebb megpróbálom másként elmondani. Újra, és újra, ameddig...hiszen fentiek rám ugyanúgy vonatkoznak. Bocsánatot kérek azért is, ha hosszú lett. Szeretek ismereteket (is) továbbadni, akár politika ürügyén. Ránk fér. És ez az én egyik gyengém.
2012.11.21.