Minden helyek közül a világon a kedvencem. Még a Larnaka melletti olajtartályokat is szeretem. Amikor egyszer eltávozom az árnyékvilágból, ott szeretnék beszóratni a tengerbe (ha fizetem jó előre az utat, szállást és egyéb költségeket, mondta a megbízott). Előbbi mondatot azért írtam le, mert mostanában divatos lett a halálról való polemizálás (hja, kérem, a tavaszi tél, nyomorúság, kilátástalanság, adósságok, kutyák, cigányok, Orbán, már csak Seres Rezső mai megfelelője hiányzik egy újabb Szomorú vasárnappal, pedig micsoda jó zene és film volt), gondoltam, én se maradjak ki belőle. A koporsós temetés drága, és más bajok is vannak vele. Mondjuk, temetéskor megváltják a sírhelyet, aztán a gyermekek, már, ha vannak, hosszabbítgatják. Az unokák már rizikósabbak, a dédunokák reménytelenek. Jön a kihantolás és a közös gödörbe szóratás, kivéve, ha Kossuth Lajos, a munkásmozgalom mártírja, híres költő-tudós, vagy cigányvajda az illető. Bár cigány, ha teheti, nem temetkezik földbe, legfeljebb kriptába, amit - természetesen szintén, ha teheti - be is rendez, minden földi jóval, étellel-itallal, mobillal, lapostelevízióval, költőpénzzel. Mint egy modern fáraó, a modern sírrablók nagy örömére. A spórolós vagy szegény ember hamvasztat. Sokan visszaosonnak az urnával a temetőbe, és elássák, mások hazaviszik, de a szóratás is egyre divatosabb. Vagy a szórás, maszekban, bár nem Cipruson a tengerbe, hanem a vécébe, jobb esetben a Dunába. Csak ne kelljen sírhelyet megváltani, amit előbbiek alapján mélységesen meg is értenék, de nem az előbbiek döntenek, hanem a szegénység.
Cipruson most adót vetnek ki a nagybetétekre. Selmeczi Gabriella se fogalmazhatta volna meg szebben, na jó, ő talán azt mondta volna, hogy a bizonyos összeghatáron túli bankbetéteket meg kell védeni. Szóval, az állam fogja, és egyszerűen elveszi a húsz, de lehet, hogy negyven százalékukat. Kicsiben ez már szeretett kormányunk fejében is megfordult - ők, ugye, a nagytőkések jóindulatából élnek, és maguk is nagytőkések, ilyen intézkedést tehát csak akkor hoznának, ha személy szerint már kivonultak a magyar bankrendszerből, de ez momentán kissé macerás, már csak Csányi miatt is -, csekkadónak, készpénzfelvételi-, átutalási- és kártyás vásárlási díjnak hívják.
És akkor az ember - sokadszor - elgondolkodik. Nem bonyolódik bele a bankrendszer rejtelmeibe, sem annak a gazdaságban betöltött szerepébe. Nem akar tovább látni a saját orránál, addig viszont feltétlenül. Apáink-nagyapáink azért tartották bankban a megtakarításaikat - miközben készpénzzel fizettek -, hogy biztonságban tudják, és hogy kamatozzon. Rendelkezési állományban évi kettő, rövid lejáratra három, hosszabb lejáratra fix öt százalékot. Igaz, ez a szocialista bankrendszer volt. Azt gondolták - amúgy helyesen -, hogy a pénzüket a bank használja, sőt, a BANK használja, ezért jár érte kamat, és ezért nem méltányos, hogy ők viseljék a kockázatot. Aztán változni kezdtek az idők, s vele az erkölcsök. Mára ott tartunk, hogy nekünk kell fizetni, hogy a bank használhassa a pénzünket, és ha az inflációt meghaladó vagy akár kiegyenlítő nyereségre akarunk szert tenni, mi viseljük a kockázatot. "Játsszunk bankost! Te odaadod nekem a labdád", mondja egyik kisgyerek a másiknak, "ezentúl nálam lesz. Te pedig mindig fizetsz nekem érte, ha játszani akarsz vele."
Hogy a bankkártya kényelmes? Hogyne, mint minden kártya (egészen addig, ameddig el nem veszik, el nem lopják, le nem másolják, vissza nem élnek vele, be nem ragad az automatába). Kártyaországban élünk. Sőt, kártyavilágban. Elgondolkodott valaha a kedves Olvasó, mire kell ez a rengeteg kártya? Egyrészt beetetésnek. Minden ezer forint után kapsz egy pontot, ha nálunk vásárolsz. Ha összegyűlt x pontod, VEHETSZ egy serpenyőt, áron alul (azt viszont senki nem köti az orrodra, mennyi a serpenyő bekerülési ára, a fogyasztói ár pedig annyi, amennyit az eladó jónak lát). És minden lépésedet, kiadott filléred útját nyomon követhetik. Készséges és ingyen adatszolgáltatóvá válsz, jobb esetben a fogyasztói szokásaidra, rosszabb esetben a bevételeidre kíváncsiaknak.
De legalább nagyobb biztonságban van a pénzem, mintha otthon tartanám, gondolta eddig az átlagember. Mostantól ez sem igaz. Amikor Diogenész megpillantott egy bűnöző után szaladó hatósági embert, felkiáltott: "a nagy tolvaj üldözi a kicsit!" De Cipruson szó nincs a kis betétekről, csak a több tízmillió forintot meghaladókról! Egyelőre, kedves Olvasó. Egyelőre. Miért veszélyes mindez? Ugyanazért, amiért az Alaptörvény minden konszenzust félretevő kialakítása és folyamatos átírása. A pénzrendszer alapja éppúgy, mint a jogrendszeré, a BIZALOM. Ha ez nincs, akkor semmit nem ér. Ha a magánbefektetők - kicsik és nagyok - kivonulnak a bankrendszerből, az össze fog omlani. És szorosan a nyomában jön a gazdasági összeomlás. Abban a világban pedig, ami a gazdaságra épült, ez a totális összeomlással egyenértékű.
De hiszen - egyelőre - Ciprus megmenekülni látszik. Az a pár gazdag meg sem érzi. A bankok már megérzik, de ebből sincs baj addig, ameddig a kisemberek el nem kezdenek gyanakodni. Amire jó okuk van. S akkor aztán...
Ciprus kis ország. Még annál is kisebb, hiszen az 1974-es török megszállással majdnem a felére zsugorodott. Dehát, ahogy már sokszor idéztem a Prédikátort, egy kis legyecske a kenetkészítő egész tégely kenetét tönkreteheti. Ez a legyecske, vagy egy másik. Most, vagy nemsokára. A végkifejlet szempontjából lényegtelen.
Gondolja át még egyszer, kedves Olvasó: mit jelentenek az intézmények a mai világban, temetőktől az államig, államtól a bankrendszerig? És ha ezzel végzett, próbálja elgondolni, mit is kellene, hogy jelentsenek?
2013. 03. 25.