Demján Sándor. Elméletben egy háromszázmilliárd forintos vagyon tulajdonosa.
Azért csak elméletben, mert ezek a vagyonok csak részben állnak konkrét összegekből, a többi értéke meg - ami a nagy részüket teszi ki - naponta, ha nem óráról órára változik. Azt már hozzá sem teszem, hogy a háromszázmilliárd, meg a százötven milliárd, de még a tízmilliárd is a PUBLIKUS adat.
Sokáig kerestem az iskolai végzettségét, mert az bizony sehol nincs feltüntetve. Aztán rábukkantam a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára, mint olyan intézményre, ahova JÁRT.
Mi minden kellett innét a Skáláig, még 1973-ban, és onnét azokba a magasságokba (amelyek persze csak nálunk magasságok, ezer kilométerrel keletebbre, hogy a régi szocialista régiónál maradjunk, már nem annyira), ahova került! Innét, a mézesbödön, pardon, mézestea mellől, nagyjából egy naiv játékmackó szemével nézve mennyi stációján kellett végigmennie az emberi természet poklának, úgy is mint ördög, úgy is, mint elkárhozott, hogy sikerüljön!
Én körülbelül tíz éven keresztül voltam sikeres üzletember. Három cég vezetője, a csúcsot 1996-ban éltem meg. Annyi pénzt kerestem, amennyinek most a töredékétől boldog lennék.
Nem jól mondtam. Nem voltam üzletember. Ha üzletember lettem volna, ma is az lennék. Csak kihasználtam egy se hús, se hal állapotot, amikor még működtek a szocialista beidegződések, voltak állami vállalatok, régi típusú, kávé-konyak-Martinitől elolvadó ügyintézők, és senki nem figyelt semmire. Ismertem azonban valódi üzletembereket is. Akiknek ez volt az élete: állandóan a bővítésen törték a fejüket, a kapcsolatépítésen és kapcsolatmegtartáson. Nem volt egyetlen őszinte gesztusuk. Vacsorákra jártak minden nap, üzleti partnerekkel és magas rangú rendőrtisztekkel úsztak, szaunáztak, teniszeztek. Ez volt az életük, de ők ezt az életet szerették.
Azért persze akadtak kivételek. Mi azokkal értettük meg jól egymást - ilyen volt a Posta Anyag- és Értékcikkhivatal igazgatója -, akiknél már kezdeni is azzal lehetett, hogy van a mondókánknak egy hivatalos része, essünk ezen gyorsan túl, és a továbbiakban folytassuk Sartre-al, Camus-vel, Heideggerrel és az egzisztencializmussal, vagy akár a mai amerikai irodalommal. De efféle emberbe nem sokszor ütköztünk.
Aztán az ember, sikerei csúcsán, elgondolkodik. Biztos nem mindenki, de elég sokan elgondolkodnak. Nem sok mindent kell elképzelni, csak egy nagyon egyszerű könyvelést. És hozzá a helyszínt és az időpontot: a halottas ágyat és a halálunk pillanatát. Mi a kiadás, és mi a bevétel. Mi az, ami itt marad, és mi az, amit magammal viszek a túlvilágra. Ott nincs vagyon. Nincs hármas koporsó és lenyilazott szolgálók. Nincs arany szkarabeusz, halotti maszk vagy a világ legnagyobb piramisa. Ez mind szánalmas erőlködés. Hiába próbálják mások számára elérhetetlenné tenni, hiába eresztik rá a Tiszát, hiába rejtik el, falazzák be vagy építik fel áthatolhatatlan és mozdíthatatlan kőtömbökből. Ezek mind itt maradnak, hogy örökösök és sírrablók marakodhassanak rajta.
És akkor rájön, hogy fordítva csinálta az egészet.
Azt kellett volna bevételeznie, amit kiadott, és azt kiadnia, amit bevételezett.
Demján azt nyilatkozta tegnap, hogy halála után szegény gyerekek oktatására és a minőségi kultúra művelésére hagyja a vagyona kilencvenöt százalékát. Fél ugyanakkor, hogy az lesz a vége, hogy kövér kurátorok vesznek belőle aranyláncot a szeretőjüknek.
Ha tényleg ezt akarja, két lehetősége van rá. Pénzzé tetet mindent, és egy alapítványra bízza. Vagy három egyházra, ahogy ő mondta, mert azok biztos nem fogják ellopni. Dehogy biztos, de ne így legyen. A másik lehetőség, hogy működik minden tovább, csak a tulajdonjog kilencvenöt százalékát ruházza át megkötésekkel, és így támogatja azokat, akiket támogatni akar. Ezt viszont akár most is meg lehet tenni. Vagyis MEG LEHETNE. Ez volna az igazi bevétel.
Hogy is mondta Jézus? Könnyebb a tevének...még ha a gazdag ember történetesen jó ember is.
2012.10.03.