"Mindent tudok hát, drága herceg,
tudom, mi sápadt, s mi ragyog,
tudom, hogy a férgek megesznek,
csak azt nem tudom, ki vagyok."
(F. Villon: Apró képek balladája)
Részlet egy jobboldali lap olvasói leveléből: "Soha ne tartsd magad kevesebbre annál, aki vagy! - csitított édesapám. ...Nézd Amerikát! Hol marad a történelmük, a kultúrájuk a miénktől?...Amikor a Bibliát forgatva Isten választott népéről olvasok, önkéntelenül elgondolkodom azon, talán nem is a zsidóság volt a kiválasztott nép, hanem a magyar. Hiszen szenvedésből, üldöztetésből, gyűlöletből nekünk jutott a legtöbb, s a nyelvünk is egyedülálló, nem hasonlítható más nemzetek nyelvéhez."
Miért kell minden agymenést (ez éppen egy Fidesz-képviselő titulusa az idézett újságra) kielemezni? - kérdezheti most a kedves Olvasó. Nem mindent, csak ami általánosan jellemző. És azért kell, mert ezeknek az embereknek a gondolkodásában ilyen és hasonló sztereotípiák állnak szemben a valóságérzékeléssel, vagyis a számlákkal, árakkal, korlátozásokkal, kormányzati ígéretek nem teljesítésével. A valóságot nekik is tudomásul kell venniük. Ezzel egyidejűleg viszont folyamatosan magyarázatokat kapnak rá, hozzáteszik a magukét, és ezek együttese igazolja azt a logikátlannak tűnő cselekedetet, hogy kitartanak egy hibás döntés mellett. Nem más (mondjuk a kormány) hibás döntése mellett, hanem a saját hibás döntésük mellett. A valósággal nem kell semmit csinálni. Az megteszi a magáét, ami előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Csak az nem mindegy, mikor hozza meg, és az a gyümölcs cseresznye lesz, vagy farkascseresznye. Utóbbi kedvelőinek megjegyzem, még cigánymeggy is lehet.
Ezért aztán nem marad más hátra, mint szisztematikusan, kitartóan, szép lassan, ha más nincs, akár homokozólapáttal elhordani a tévképzetek gyökerei felől és alól a földet.
A történelem érdekes dolog. Ha innét nézzük, ilyen, ha onnét nézzük, meg amolyan. Ha meg ezt a kettőt összeadjuk, ugyanolyan lesz, mint egy évezredek óta az Amazonas esőerdejében eldugott, magányos indián falu élete. Amikor sok évvel ezelőtt az isztambuli Topkapi Szerájban jártam, megnézhettem ugyanazokat a jeleneteket, amelyeket a közös múlt okán már jól ismertem. Csak ott valahogy másképp mutattak. A meséből vett hasonlattal a leforrázott farkas volt a hős, a kismalac pedig az antihős. A mohácsi csata úgy kezdődött, hogy megjelent a látóhatáron a fekete felhőhöz hasonlatos pogány sereg, amelynek élén egy Tomori nevű gonosz állott. A padisah ezt meglátván a földre esett, és könyörögni kezdett Allahhoz, mentené meg gyermekeit a hitetlenek kezéből, áldott szemeiből pedig könnyek szivárogtak. 1442-ben Hunyadi János - Jankul Szibinyanin, Jencsa Szabjencsa, kortárs magyar ajkon OLÁH (bizony) János, ki milyen néven tartja a SAJÁT nemzeti hősének, lehet válogatni - a Jalomica folyó mellett, nem messze a Vaskaputól megütközött Sehábeddin török beglerbéggel. Dicsőséges győzelmet aratott. Vagy csak Allah fordult el egy pillanatra az igazhitűektől, mert a csata előtt a beglerbég, másik nevén Kule Sahin, Barna Sólyom nem a hitetlen, átkozott és eretnek Jankóval foglalkozott, hanem, miután elbizakodottságában kijelentette, hogy "az én kardom terhes felhő, amelyből eső helyett vér csorog", mámoros fővel az ezüstcombú oláh szépek ágyába dőlt?
Való igaz, Amerikában még az indiánokat hajkurászták, amikor Magyarország már ezeréves múltat tudhatott maga mögött. Ebből a múltból az első háromszázötven év tűrhető volt, aztán jött a mongol invázió, ezután következett a kis jóindulattal újabb háromszáz éves fénykor, a későbbiekről viszont jobb volna elfeledkezni. A nagy amerikai indiánháborúk a szecessziós háború, más néven amerikai polgárháború után indultak meg. Mélypontjuk, egyben az Egyesült Államok hadseregének mélypontja az 1876. június 25-én a sziúk ellen megvívott Little Bighorn-i csata volt., amelyben holtan maradt a csatatéren a parancsnokló amerikai tábornok, a polgárháború északi hőse, George Armstrong Custer is. Ellenfele, Ülő Bika (Tatanka Ijotake) sziú törzsfőnök tíz év múlva már Buffalo Bill bölényvadász és mutatványos vadnyugati show-jával járta az országot. Néha saját anyanyelvén elátkozta fehér közönségét, akik egy árva mukkot sem értve az egészből, kiválóan szórakoztak. Újabb harminc év múlva az Egyesült Államok gazdasági és világhatalom lett. Ma is az, jószerivel a legerősebb.
Az amerikai kultúra nem azonos a jótékonysági estekre járó, óriáskörte alakú háziasszonyokkal és forró kutyán, hamburgeren, fánkon, juharsziruppal nyakonöntött palacsintán, pitén, gyömbérsörön, sörön, whiskyn élő, minden szabadidejüket tévénézéssel töltő férjeikkel. Csak az amerikai irodalomból sorolok fel néhány nevet, és csak a Nobel-díjasokat: Saul Bellow, Joseph Brodsky, Pearl Buck, William Faulkner, Ernest Hemingway, Sinclair Lewis, Tony Morrison, Eugene O'Neill, Isaac Bashevis Singer, John Steinbeck. Nézzük a magyarokat: Kertész Imre. Akit épp a magyaroknak sikerült feljuttatni egy Auschwitzba tartó német marhavagonra. Akit csak az a bizonyos Isten, ezúttal Izrael Istene mentett meg. És akinek azóta sem bocsátják meg, hogy ezt nem volt képes elfelejteni.
A szenvedést nem dekával mérik. Minden népnek megvolt, megvan vagy meglesz a pokoljárása. Ha már így a holokauszt eszünkbe jutott, a zsidókon kívül nyugodtan eszünkbe juthatnak az örmények is, vagy akár az ukránok saját holokausztja, az 1932-33-as tömeges éhhalál, ukránul holodomor. Eszünkbe juthat Afrika en bloc, és a már említett amerikai indiánok is, északon ugyanúgy, mint délen. Apropó, egyedi nyelv. A második világháború alatt az amerikaiak egy olyan kód-alapnyelvet kerestek, amely a nyelvet beszélők kivételével mindenki számára megfejthetetlen és érthetetlen. Meg is találták: ez volt a navajo.
Szóval nem, drága honfitársaim. Nem csak a mi nyelvünk egyedi. Nem csak mi szenvedtünk sokat. Nem mi vagyunk a kiválasztott nép. De ha figyelembe vesszük, hogy egy kezemen se tudom megszámolni azokat a népeket, akik nem ezt mondják magukról, talán senki.
Vagy esetleg mindenki.
2012.08.11.