Nem élhetek muzsikaszó nélkül

 

(magyar nóta)

 

(Bodhidharma)

 

 

A rejtelmes sziget Jules Verne egyik legolvasottabb könyve. A második rész tizenötödik fejezete végén az addig lakatlan szigetre vetődött telepesek által egy másik szigeten talált, elvadult ismeretlen „összegörnyedt, magába roskadt, és kövér könnycsepp gördült alá szeméből! – Ah! – kiáltott fel Cyrus Smith. – Sírsz? Akkor ember vagy megint!” (Cyrus Smith eredetileg mérnök volt, a szigeten társai vezérükké választották.) „Igen, sírt a boldogtalan!” – folytatódik a regény. „Bizonyára valamilyen emlékkép suhant át az agyán, és – mint Cyrus Smith mondotta – könnyei ismét emberré avatták.”

A sírás felold. Lehet sírni az örömtől, a bánattól, a fizikai fájdalomtól, a lelki fájdalomtól, a sikertelenségtől, a sikertől, a fáradtságtól, a feszültségtől, a megkönnyebbüléstől, a dühtől, a részvéttől. A sírás emberi sajátosság, egyes állatokra rá szokta erőltetni ugyan az antropomorfizáló kedv, de az soha nem valódi sírás. A modern világban a siratóasszonyok néprajzi kuriózummá váltak, nem vigadnak sírva, és még azok a könnyek is, amelyek a filmvásznon nagy néha elerednek, csak csordogálnak. A mai ember nem érzékeny, csak ideges, mondja Hamvas Béla. Pedig lenne mit feloldania, bőven. A rómaiak nagy nyilvánosság előtt is szívesen és gyakran sírtak, és ez alól még a leghatalmasabbak és legelőkelőbbek (például Julius Caesar) sem voltak kivételek. De sírt Szulejmán szultán is az előtt a mohácsi csata előtt, amelyről Illyés Gyula, már a huszadik századi emberről mintázva, ezt a verset írta: „Tükör előtt állok – nicsak, / a fejemben ezüst sisak; / vasálarc az arcom előtt, / ütött-kopott, kidőlt-bedőlt. Aki voltam, nem is régen, / áll az ifjú nehéz vértben, / áll az ifjú talpig vasban, / megriadtan, hogy hol is van. Tartja magát jó vitézül, / tudja pedig, hogy mi készül; / de tűri: hadd öltöztessék, / vad lovukra fölültessék. Ifjú király Budán tegnap, / szót fogad már, mit is mondhat. / Hol mosolygott, hol könnye jött / bent a szörnyű álarc mögött.”

A sírás olyan, mint amikor kiütik a hordó oldalát. „Elsirattam kedvesem, / Mint apja várta tőlem, / elsirattam édesem / ott künn a temetőben. Két kezemre föld ragadt, / és látod, Isten, nincs több: / összes könnyem ott maradt, /korhadó kopjafák közt.” (A Demiurgosz). A belső világ elfolyik, a hordó kiürül, és készen áll az új befogadására. Ez az új lehet jó és lehet rossz is, lehet e világi és lehet nem e világi. Az állat (képletesen) a földhöz kötött, számára a sírás azért felesleges, mert a konfliktusait kizárólag (szintén képletesen) ott képes megoldani. Az állat kívül él, az ember belül. Másképpen fogalmazva az állat (lényege szerint, függetlenül a vallástól) teremtmény, az ember (lényege szerint) teremtő. Gimnazista koromban, a hetvenes évek elején néztük a barátaimmal a hóesésben szorgoskodó takarítókat. „Minek kell nekünk továbbtanulni,” – kérdeztem – „amikor egy hómunkás többet keres, mint bármely friss diplomás?” (A Kádár-korban a segédmunkási fizetés messze felülmúlta a kezdő, sőt már nem is kezdő diplomások fizetését. Nekem például 1980-ban, az alatt az egy év alatt, amit betanított munkásként csákányozással, betonozással és cipekedéssel töltöttem, huszonhat forintos órabérem volt, ami legrosszabb esetben, túlóra nélkül is négy-ötezer forintos havi fizetést jelentett a diplomások két-háromezer forintjával szemben.) „Mert a hómunkás negyven év múlva is hómunkás lesz” – válaszolta valaki. Lényege szerint teremtő, írtam fentebb. A teremtő ott szunnyad ugyan valahol az emberben (akit Isten a saját képmására alkotott, mondja a Biblia), de magától már csak azért sem ébred fel, mert hordozójával voltaképpen, annak minden pillanatában és állapotában egy. Ha az ember nem akar negyven év múlva is havat lapátolni, akkor bizony neki magának kell megváltoztatni a saját életét. Segíts magadon, és az Isten is megsegít, hangzik az egyik leggyakrabban idézett magyar közmondás.

Az állati élet kimerül a külvilágra adott reakciókban. Egyedül az ember képes a (materiális) külvilágtól elvonatkoztatni és (magában) egy olyan világot felépíteni, amely állati szemmel nézve (még) nincs.

Hamvas Béla gyakran idézi a teozófus Saint-Martint, aki szerint nem a Világból kell nézni és megérteni az Embert, hanem az Emberből a Világot. Henrik Steffens, Johann Gottlieb Fichte tanítványa az állatvilágról például egyenesen azt állítja, hogy „minden állat egy rögeszme”. „Korántsem érdektelen” – írja e kérdésről László András – „olykor úgy tekinteni a legkülönbözőbb állatfajok szemünk elé kerülő és tanulmányozható egyedeire, hogy felidézzük annak gondolatát és képzetét: ez az állat – bizonyos értelemben és mértékben – voltaképpen és sajátosan módosult ember.” Sőt soha nem érdektelen az egész világra néha úgy tekinteni, mintha, ahogy ugyanő írja később „minden állatfaj és állat, minden élőlény, lény és létező az én megnyilvánulásom és materiálisan az én megtestesülésem” lenne. Ez ráadásul nem csak a kézzelfogható világra, hanem a leírt vagy képzelt világra is vonatkozik, a szent könyvek tartalmától a mesekönyvekig.

 

A mai ember érzelmi alapállapota a feszültség, végső tapasztalata a kudarc. A feszültség feloldását, a sikert, egyáltalán: az élete megoldását ugyanúgy kívülről várja, ahogy általában mindennek a magyarázatát is kint keresi. 

„Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.”

József Attilánál nehéz pontosabban kifejezni a felvilágosodott ember tévedését és az erre a tévedésre alapozott mindkét rossz következtetést: a lázadást és a belenyugvást. A világ ugyanis valóságként definiálható ugyan, csak objektív valóságként nem definiálható. Pontosan le sem lehet írni, csak héjakat lehet róla lehúzni, de minden lehúzott héj alatt ott lapul a következő. Megragadni pedig végképp nem lehet. Mintha egy tóba markolnánk: egyszerűen kicsorog, a mohó ujjak közül éppúgy, mint a türelmesek közül. Ez az út a hozzá ragaszkodókat a balatonszárszói pályaudvarra vezeti, másokat talán egy csendes kórházi ágyhoz, de egyremegy. Még a fél Európán és a Föld egyharmadán uralkodó Sztálin is ezt mondta sikereiről – harcostársai heves tiltakozása ellenére – a nála vendégeskedő de Gaulle tábornoknak: a végső győztes tulajdonképpen a halál.

 

Ez mind nagyon klassz, bólogat most a megértő Olvasó, de hol van a gyakorlati értelme? Hát először és mindenekfelett a cél-következmény relációban, és ez az ember magánéletére éppúgy vonatkozik, mint a társadalomra. Sem az ember, sem a társadalom élete – akármilyen nyomorúságos állapotban vannak is – nem fog attól rendbe jönni, hogy nagy vagyont örököl, nyer a lottón, jó álláshoz jut, pluszmunkát vállal, takarékoskodik, ésszerűsíti a kiadásait, elengedik a tartozását, veszik a kötvényeit, magáévá teszi a lakosság megtakarításait, magasabb adót vet ki, vagy éppen – bízva ennek többlettermelést generáló hatásában - csökkenti az adókat, megpróbálja felszámolni a korrupciót, csökkenti a hivatalnoki kar létszámát, privatizálja az állami vagyont. Sem az ember, sem a társadalom élete nem fog megváltozni, ameddig a nézőpontjuk nem változik meg. Sem az ember, sem a társadalom élete nem fog megváltozni, ameddig a boldog életre (amelyről Schopenhauer azt írja, hogy egy koldus álma) mint célra és nem mint következményre tekintenek.

Az ember boldogulása és a társadalom boldogulása egymástól elválaszthatatlan. A kérdés, amivel egy lezüllött embertől tudakolják, milyen lépéseket tervez körülményei rendezésére, ugyanolyan hibás, mint amikor egy lezüllött állam vezetéséért versengőket faggatják arról, hogy milyen gazdasági elképzeléseik vannak az ország rendbetételére.

Azt mondottuk, a mai ember érzelmi alapállapota a feszültség. E feszültség elsődleges oka pedig az, hogy nincs a helyén, a modern társadalom pedig, ami körbefogja, éppen azért jött létre, hogy ezt lehetővé tegye. Hadd ismételje ezúttal, amiket korábban leírtam a stresszkutatás atyja, a majdnem harminc éve elhunyt, félig magyar származású Selye János professzor: „Szerintem az embernek az a végső célja, hogy kifejezze önmagát, kifejezze oly teljesen, amennyire csak szándékainak megfelelően lehetséges.” Az ember akkor van a helyén, ha azt végezheti, amiben ki tudja magát fejezni, más szóval, amiben teremtő természete megmutatkozhat. A társadalom pedig akkor van rendben, ha erre nem csak lehetőséget ad számára, hanem ösztönzi, ugyanakkor minden másban gátolja.

Minden, ami ezen felül van, annak a következménye, mennyire sikerült fentieket megvalósítani. Ezért kell a gondolkodással és a társadalom szerkezetével kezdeni, nem a pénztárcákkal. A helyreállítás a korlátok felismerésének szabadságával élve az egyéni érvényesülés lehetőségének és a természetes emberi viszonyoknak a helyreállítása.

 

Nincs idő, írta nekem tegnap az egyik beszélgetőtársam. Kinek nincs ideje, kérdezhettem volna, de ő előre válaszolt: sem az embereknek nincs idejük, sem az országnak. A mire nem került szóba, mégis megpróbálom kitalálni: az anyagi-gazdasági problémáik megoldásának halogatására. Ha az anyagi természetű gondok most bármi okból mérséklődnének, körülményei javulásával a lakosság szemében az a struktúra, amely az új-legújabb kori történelem összes válságát okozza, ismét egész elviselhetőnek kezdene tűnni. Az Alkotmány Asztala, az Alkotmány, a sarkalatos törvények, az államosítás, központosítás, cenzúra, visszamenőleges hatályú jogalkotás és gyakorlat, a mindenhova belopódzó diktatúra egész egyszerűen nem érdekelné. (A lázadásokat – bármennyire szeretné a baloldali gondolkodás ezt hinni – soha nem a legkiszolgáltatottabb rétegek robbantják ki és vezetik, hanem a középosztály. És soha nem akkor, amikor a kormány erős – vagy erősnek látszik -, de erről majd beszélünk még. A mai magyar rezsim, azon kívül, hogy erősnek mutatja magát, kiemelt figyelmet szentel a középosztálynak.) Ha a Fidesz-MPSZ 2010-ben nem kétharmados többséggel kerül hatalomra, senki meg nem tapasztalja, hogy milyen a maga brutális valóságában. A (mai) Fideszig viszont két ciklus jobboldali és három ciklus baloldali kormányzás kitaposta út vezetett. Sőt. A „rendszerváltozáskor” kormányra jutott, frissen alakult, mondhatni kemencemeleg, ezért addig ismeretlen MDF-et nem számítva tizenhat év az MSZP és a Fidesz versengéséről szólt.  Mindkettő megmérettetett és mindkettő könnyűnek találtatott, mindkettő második ciklusában mutatta (mutatja) meg markánsan az igazi arcát, mindkettőt azért választották meg, illetve újra, mert a másikat elutasították.

A tavasz tizenhét pillanata című, 1973-ban készült szovjet filmsorozat főhőse Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführer. Az ezredesnek megfelelő Standartenführer valójában a német kémelhárításba beépült szovjet ügynök. Róla, és ellenfeléről, a Gestapo (Geheime Staatspolizei, Titkos Államrendőrség) egykori valóságos vezetőjéről, Heinrich Müller Gruppenführerről (altábornagyról) viccek tucatjai forogtak közszájon már az első epizódok után (a viccek titokzatos keletkezéséről még sci-fi novellát is írtak). Sok kedvencem közül egy: Stirlitz Berlinben autózik. Az egyik kereszteződésnél meglátja Müllert. „Müller” – gondolja Stirlitz. „Stirlitz” – gondolja Müller. Stirlitz továbbhajt, de ismét meglátja Müllert. „Müller” – gondolja Stirlitz. „Stirlitz” – gondolja Müller. Eltelik néhány perc, és megint találkoznak. „Stirlitz” – gondolja Müller. „Körforgalom” – gondolja Stirlitz.

2010-ben a választópolgár azért ült be ismét Stirlitz mellé a kocsiba, mert rájött, hogy Müllernek esze ágában sincs elmozdulni a sarokról. Ha majd ismét felismeri, hogy hiába telik az idő és szalad az autó, ugyanarra a sarokra kerül vissza, majd valahogy – bár Stirlitz ezúttal bekapcsolta a gyerekzárat – kikecmereg a járdára, és még mindig úgy gondolja, hogy egyedül eltévedne, nem marad más választása, mint újólag csatlakozni Müllerhez, aki persze lehet, hogy kabátot vált addigra, de ettől továbbra is Müller marad.

 

A zene átsegít egy másik világba, amely – nem nincs, csak éppen nem ez a világ. Eddigi életem során kétszer álltam nagyon közel az elmúláshoz. Hat éves voltam, amikor megkaptam a kanyarót (akkor még nem volt védőoltás ellene), vele egy tüdőgyulladást és egy szívizomgyulladást. Negyvenöt, amikor megcsípett egy darázs, amelynek a mérgére allergiás vagyok. Ugyanazt éreztem mindkétszer: az egész világ, saját testemet is beleértve kezdett nagyon nehézzé válni. Nos, a zenében úgy képes jelen lenni mindaz, ami volt, van, sőt ezekkel egyenértékűen az is, ami még nincs, hogy közben minden súlyát elveszíti. Nem véletlenül szóltak a török tábori zenekarok - ahogy Gárdonyi is leírja – a várostromok közben, a második világháború előrehaladtával nem véletlenül adtak a német adók egyre több indulót, tűntek fel a városok utcáin mind gyakrabban az elmaradhatatlan Schellenbaum, csengettyűs félhold mögött lépdelő dobosok, kürtösök, trombitások. A szovjet hadseregben sem véletlenül került elő minden pihenőnél a harmonikás, ellenségeik sem véletlenül hallgatták lövészárkokban, tengeralattjárókon, még a koncentrációs táborok legénységi barakkjaiban is a Lili Marleent, amelyet nem véletlenül akart betiltani a dalt halálszagú giccsnek tartó Göbbels doktor. Nem véletlenül adott koncerteket Asimov Alapítványában a saját udvari bolondja képében fellépő, zenész Magnifico, vagyis az Öszvér azokon a bolygókon, amelyeket el akart foglalni, és nem véletlenül lettek annyian öngyilkosok a Szomorú vasárnap meghallgatása után. Mindegyikük azt hitte, hogy ez az a világ: végülis semmi más nem történt, csak a valóság két formája cserélt helyet.

 

Ezért látszik erősnek a mai magyar kormány. Ha valaki az áldozati állat életét éli, de embernek akarja érezni magát, nagyon fogja szeretni a muzsikát.

 

Már meghalni sem vagytok képesek tisztességesen, mondanák a régiek.

 

 

2011. 09. 15.