"Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra." (József Attila)
Blaha Lujza téri aluljáró, 2015. karácsony éjjele. A falak mentén hajléktalanok fekszenek, egyik a másik után, abba takarózva, amijük épp van. Most nem harsog a zene, ahogy ezekben az órákban szokott, nem civakodnak-tántorognak-ordítoznak részegek, nincsenek kutyák, nincsenek koldusok, nincs kalapozás. Értelme se volna: a New York palotából és a környező kocsmákból érkező úri közönség nem szokott adakozni. A koldusokból ilyenkorra egyszerű magyar alkoholisták lesznek. Ez az idő már a szenvedés gyümölcseinek élvezetéről, hajnalra az élvezet szenvedéséről szól.
Hogy ez a kép nem a megszokott, annak nem a Szenteste az oka. Nem valamiféle szomorúság - bár az is jelen van itt, kétségtelenül, mindig -, hanem az a két rendőr, aki az aluljáró közepén áll. 2007. kora tavaszán Gergényi Péter akkori budapesti rendőrfőkapitány - a helyszín az egyetlen, amire nem emlékszem pontosan - a hajléktalanok szocialista kiebrudalása idején talán épp ide kalauzolta az akkori kormánytagokat. "Kellemesen megtisztított a terület, nemde?" - kérdezte, gyakorlatilag szóról szóra. Most senki nem tisztít meg semmit, de kuss van. Legalább karácsonykor. Stille Nacht. A szentséget itt senki nem érzi. Ez csak egy vizelet- ürülékszagú, a mosdatlan és rothadó emberi testek szagával terhes aluljáró. Néha leslagozzák, aztán kezdődik minden elölről.
Egy magyar gyermekotthon, Budapest egyik legelőkelőbb pontján. Két buszmegállónyira az erdő, szomszédban egy bevásárlóközpont. A nagyobb telkeket itt százmillión felül mérik. A nagyobb családi házakat - lifttel, úszómedencével, konditeremmel, szaunával - milliárdon felül. Szintén 2015. karácsonya. Az összes lakó cigány. A bentlevők - sokakat kiengedtek a szüleikhez - megkapják az ajándékaikat. Az államtól, a szponzoroktól. Az egyik nevelő húsz éves lányának egy csomag zoknit tudott venni, itt van, aki tabletet, van, aki jobb okostelefont kap. A ruhákról, egyebekről nem is beszélve. Ha nem kap, vesz abból a - szintén az államtól kapott - pénzből, ami a gyámjánál összegyűlt. Csak szólni kell, és kiadják neki. Napi ötszöri étkezés, olyan, amilyen, az új szabályok szerint nem lehet fűszerezni, megy az egész a kukába. Vagy majdnem az egész. A személyzetnek hazavinni nem lehet, rászorulóknak adni nem lehet. Ha valaki szökik, kiadják a körözést, és vagy visszajön magától, vagy visszahozzák. Akad, akinek a körözését nem is érdemes visszavonni, mert kialussza magát, és másnap megint lelép. Ezek a gyerekek nem nevelhetők. Pontosabban ÚGY nem nevelhetők, ahogy előírják. Tökéletesen tisztában vannak a jogaikkal, és ezt tökéletesen ki is használják. Verni nem lehet őket, még egy fegyelmező fülest se lehet adni, ha pedig ők ütnek meg egy nevelőt, annak egyetlen megengedett és kötelező retorziója a feljelentés. Amit mindig eljárás követ, első esetben - ha már fiatalkorú az elkövető - felfüggesztettel, utána jön Tököl. Ha gyermekkorú, elviszik szigorúbb intézetbe. Néger rabszolgával nem beszéltek úgy Texasban, mint ők a gondozóikkal. A "megbaszlak" - ha hölgy az illető -, "szétvágom az agyadat" - ha férfi - szinte kedveskedés. Akinek pszichikai betegsége van - mindegyiknek van, csak nem mindegyiknek van róla papírja -, azt tesz, amit akar. Az egyetlen gyógymód, ha továbbküldik. Élete vándorlás lesz intézetről intézetre, később börtönből börtönbe.
Lopnak mástól, lopnak egymástól, verekednek, ha hozzájutnak, anyagoznak, és amijük van, kerüljön bármennyibe, semmire nem tartják. Rálépnek, falhoz vágják, ugyanúgy bánnak velük, mint a berendezéssel. Ilyenkor, télen, akik bent maradnak, unatkoznak. Fociznak a termekben. Szétvernek mindent. Hatni nem lehet rájuk.
Honnét van erre pénz? - kérdezhetik Önök. Amikor mindenhonnan elvesznek? Nem illik a képbe. Nem látunk bele, mondják a munkatársak. Most a bútorokat cserélik le. Ach, so, bólogathatnak Önök. Nem is kell folytatni.
Még mielőtt kedves fajgyűlölő olvasóim elkezdenének hápogni, nem a kontraszt miatt írtam. Nem is a lehetséges, megszokott korrupció és/vagy egyéb nyerészkedés miatt. Teljesen más miatt.
A magyar nők nem akarnak szülni. A német nők sem, de annak egészen más okai vannak. Az orosz nők se, ismét más okból. Ismeretes a három gyermekes családmodell támogatása kétszer tízmillióval. Vannak persze feltételei, például a büntetlen előélet (a gyakorló és visszavonult magyar politikusok zöme büntetlen előéletű, Orbán Viktortól és Torgyán Józseftől Rogán Antalig és Demszky Gáborig), a házasság (kivéve a három gyermekes egyedülálló anyukákat, a kétgyermekeseknek férjhez kell menniük, ha akarják), és a sikeres gyermeknemzés, de a lényege mégiscsak az, hogy a magyar nők szülési hajlandóságát növelje.
A kvalifikáltabb magyar munkaerő - sőt a kvalifikálatlan is - külföldre vándorlása is ismeretes. Hogy mekkora ez a szám, azt vitatják. Félmillió? Egymillió? Annál is több? Ma, 2015-ben félmilliót mondanak, de... majdnem két éve, 2014. márciusában csak az Egyesült Királyságban (!) 1.021.711 magyar fizetett társadalombiztosítási járulékot, társadalombiztosítási (NI) száma pedig már csaknem 1,4 millió (!!) magyarnak volt. Ettől persze még haza is térhettek jó néhányan, de ezt nem tudjuk biztosan. És még ott van a másik sláger, Németország, ott van Ausztria, és ott vannak más országok is.
Mindezek után pedig mondják meg nekem, mi a közös a karácsonyi magyar aluljárók hajléktalanjaiban, a magyar intézeti gyerekekben, a szülőképes de nem szülő magyar nőkben, és az elvándorló magyar munkavállalókban? Tudom, hogy tudják: A JÖVŐKÉP. A virág, ahogy József Attila írja. Ami lesz. Dehogy: ami LEHETNE, de e pillanatban úgy tűnik, hogy nem lesz. Itthon nem lesz. A karácsonyi aluljárók hajléktalanjai, az intézeti gyerekek, a nem szülő nők, és a külföldre menekülő magyarok közös pontja A JÖVŐKÉP HIÁNYA. Akármit is karattyol erről akármelyik potentát. Akármelyik szóvivő. Akármelyik propagandista.
Nem csak anyagiakról van szó. Pontosan ezért vettem bele az intézeti gyerekeket. Sokkal többről van szó: a cselekvő élet értelméről. Az itthoni élet értelméről. Valamiről, ami mindenkinek más és más, de reális lehetőség. Elképzelhető lehetőség. MÉG NINCS, de mint lehetőség már van. A bokor. Aminek nyílhat virága. De ehhez - mint minden bokorhoz - először GYÖKÉRRE van szükség. Radixra. Amibe az ember kapaszkodhat. De az 2015 Magyarországán nincs. Írom ezt úgy is, mint aki már majdnem 2016-ban jár. Szilveszterre épp jó lenne, de mit csináljak, most még karácsony van. És most láttam meg az aluljáróban a néma csendben fekvőket.
Hogy mi lehet a gyökér? Egy buddhista azt mondaná, hogy én magam. Igen, végső mivoltomban, de még nem tartunk ott. Még nem tartunk ott, hogy a "más"-t önmagunkként át tudjuk élni. Annak is megvannak a lépései. Mindenekelőtt a KÖZÖSSÉGTUDAT. A bajtársiasság. Ahonnét az "egy test, egy lélek" már csak egy kis ugrás. A "szeresd felebarátodat, mint magadat." Jó kis karácsonyi téma lenne, különösen azoknak, akik még ilyenkor is a menekültekkel vannak elfoglalva. A magyar kormánynak is, de az is a menekültekkel van elfoglalva. Illetve magával, de az internetet (is) ezzel rakta tele.
A tudat, hogy összetartozunk. A tudat, hogy képesek vagyunk együtt munkálkodni. Valami, ami felülírja a nemzetiségi-, nemi-, világnézeti-, vallási különbségeket. Amitől egy betelepült szír ugyanolyan elismert tagja lehet a magyar társadalomnak, mint egy betelepült magyar az angol, német, osztrák társadalomnak. A francia polgári forradalom előtt így is volt. Aztán másképp lett. Ha igaz, amit arról állítottam, hogy a mai politikai rendszerek egykori politikai rendszerek giccsei, akkor ez a mai magyar közéletre fokozottan igaz. Hamis idő, hamis hely, hamis anyagok. Ameddig nem teljesül, hogy visszatérünk saját korunkba, saját országunkba, és mélyen magunkba nem nézünk, reményünk sincs másra az aluljárókon, romboláson, egyedülléten és távozáson kívül.
Semmi más nem kell hozzá, mint az átértékelés. A prioritások kiigazítása. Az, hogy az az elsődleges, hogy mindannyian ebben a tetves, imbolygó csónakban ülünk, egy közelgő, bazi nagy vihar kapujában. Jó, Kuroszava, tudom én is, loptam.
A gyökerek. Amelyek nem a magyar múltban, nem az ősi magyar kultúrában, nem a kereszténységben, hanem saját MAI, KÖZÖS életünkben, a saját falkánkban, ezen keresztül saját magunkban vannak. Hogy nem muszáj egyedül fetrengeni a kövön, unatkozni egy átmeneti kóterban, szembenézni a magányos öregséggel, vagy szart lapátolni Louisianában.
Tudom, hogy erre is rájöttek. Az utolsó félmondatot George Patton amerikai tábornok leghíresebb beszédéből oroztam el. 1944. nyarán mondta el Angliában, kevéssel a normandiai partraszállás előtt.
2015. 12. 24.