Az állam - a normálisan működő állam - se nem Róbert bácsi, se nem fejőstehén. Illetve a mai állam igenis Róbert bácsi, de az IGAZI Róbert bácsi. Tel-Aviv, mai nevén Tel Aviv-Jaffa /"A Forrás hegye" vagy "A tavasz dombja"/ 1909-ben EGY HOMOKDOMB volt Jaffa arab várostól északra. Száznál nem sokkal több zsidó bevándorló alapította, az alapítást, amikor egy csoportba verődve álldogálnak a sivatagban, fényképen meg is örökítették. Ma ötven négyzetkilométernyi területével, majdnem négyszázezer lakosával Izrael második legnagyobb városa. Tel Aviv alapítói között állhatott volna egy jemeni származású zsidó fiú is, akit a pogromok elől Jaffába menekülő anyja a gőzhajóhoz tartó csónakban szült meg. Az arany-és ezüstműves szülők egy idő múlva Hollandiába költöztek, ahol az apa foglalkozásáról felvette a Feinsilber /színezüst/nevet. Így lett a fiú Feinsilber Róbert - a pesti folklór azonban egyszerűen Róbert bácsiként ismeri. Róbert bácsi is a szegények felzárkóztatásáért küzdött: naponta 2-300 adag ingyenlevest osztott ki közöttük. Saját példájára hivatkozva kasszírozni később kezdett, a begyűjtött adományokat pedig megtartotta magának. A levesek egy fillérjébe nem kerültek, azok laktanyai és éttermi maradékból, piaci hulladékból főzött meleg moslékok voltak. Mai értéken az így és hasonló módon összegyűjtött vagyona valahol Csányi és Demján vagyona mellett lenne a milliárdosvagyonok listáján. Még Horthynét is sikerült átvernie. A fejőstehénről bármely Brehm-leírásból vagy tankönyvből átfogó ismeretekre tehet szert a kedves Olvasó. Egykettőre meglátja, hogy nem azonos egy átfogó hatáskörű társadalmi intézménnyel.
Miért is írom ezeket? Azért, hogy tudatosuljon mindenkiben: az állam arra szolgál, hogy védelmet nyújtson három dolog ellen: a nélkülözések ellen, betegségek ellen és saját embertársainkkal szemben. Ebben sem vagyok liberális. Nem mondom ugyanis - Sándor György után - azt, hogy az állam dolga arra a kijelentésre szorítkozna, hogy "ide bármikor jöhettek, és ha valami problémátok van, azt oldjátok meg magatok". Vannak, nem is kevesen - ők a többség - akiket vezetni kell. Még mielőtt félreértés származna ebből is: nem kényszeríteni valamire, hanem lehetőséget és utat mutatni neki. Kényszerítésnek csak ott van helye, ahol embertársainak valamivel kárt okoz. Nem feltétlenül úgy, hogy kirabolja őket, hanem esetleg sokkal közvetettebben. Mondok erre egy példát. Adva van egy tetterős ember, aki még ennek tetejében, abban a kivételes szerencsében részesül, hogy olyan munkát kínálnak neki, amely éppen megfelel a képességeinek. Ő nem él vele, inkább kiköltözik az utcára. Nem lesz bűnöző, csak koldus, viszont piszkít, szemetel, maga alá rondít, minden fertőzés és betegség melegágyává válik. Előbb-utóbb kórházba is kell szállítani, ahol megfürdetik, ápolják, végül szélnek eresztik, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta. Mindezt mindenki kockázatára és költségére. Tenni kell ez ellen valamit? Hogyne kellene. A személyi szabadság megsértéséről van-e szó ebben az esetben? Persze, hogy arról. Kérdés a mérték, és kérdés a miként, de erre most nincs hely és idő. Az egészet a legelején kellene megfogni. A mai állam mit csinál? Fenyeget, büntet(ne), de nem ad alternatívát. Lehetséges volna? Hogy a fenébe ne volna lehetséges. Csak össze kell számolni, hogy mennyi pénz megy el feleslegesen különböző ürügyekkel, mint például a mostani IMF-ellenes kampány. Természetesen a nagy közösség szempontjából feleslegesen, nem a kis és még kisebb közösség (a párt és a kliensek) szempontjából. Ki lehet ezt szűrni? Hogyne lehetne. Egy más államszerkezettel. Vannak azonban, akik önhibájukon kívül jutottak kiszolgáltatott helyzetbe. A fogyatékosok, megrokkantak, megöregedtek, megbetegedtek. Bár az öregség önmagában nem betegség, de ennek a nyugdíjnál lesz jelentősége. Nos, a társadalomnak, vagyis az úgynevezett államnak kutya kötelessége ezeknek az embereknek az alapszükségleteit biztosítani. Figyeljük meg, mit írtam: biztosítani. Hogy ez egy magánpénztáron vagy magán-egészségbiztosítón keresztül történik, vagy az államon keresztül, valójában teljesen mindegy, de az államnak az a kötelessége, hogy ha a magánszektor nem tudná vagy nem akarná a vállalását teljesíteni, kompenzáljon. Ezért van. Ez az ő dolga, legfeljebb saját felelősségére átengedheti másnak. Itt annyi helye van a gazdaságosságnak, hogy amennyiben valamennyire munkaképes az illető, és képes számára az állam munkát biztosítani, akkor ezzel a javadalmazás (NEM segély, mert NEM jótékonykodásról, hanem kötelességről van szó) ellentételezhető. És vannak, akik önhibájukból jutottak kiszolgáltatott helyzetbe. Alkoholisták, kábítószerfüggők, nem sorolom. Ha meg lehet őket gyógyítani, meg kell őket gyógyítani - ez mindig olcsóbb, mint hagyni őket magukra -, és továbbiakban kontrollálni, ha nem lehet, akkor folyamatosan kontroll alatt kell őket tartani. Nincs rá pénz. Mint mondtam, ez az OLCSÓBB. Ha kitör miattuk egy járvány, elkövetnek valamilyen bűncselekményt, megfertőznek egy csomó egészséges embert, az a drágább. Kórházba-börtönbe kell őket szállítani, etetni, ápolni, őrizni kell, az eljárás sincs ingyen, végül, ha kiengedik és ismét magukra hagyják őket, kezdődik minden elölről. Nade a személyi szabadság. Erről akkor lehetne beszélni, ha lennének lakatlan szigetek, vagy az űrutazások korában élnénk. De mivel ilyenek nincsenek, és nem élünk a tömeges űrutazások korában, tudomásul kell venni a kényszerhelyzeteket. Könnyű volt az angoloknak Ausztráliával, vagy a franciáknak Guayanával. Könnyű volt a cároknak Szibériával (a száműzetés akkor nem feltétlenül jelentett munkatábort vagy bezártságot).
A segély szót sem szeretem hallani. Egyrészt, mert nem igaz, másrészt, mert ha igaz volna, nem támogatnám. A - mondjuk rokkantsági - nyugdíj nem segély, hanem alanyi jogú járandóság. Az ápolási segély sem segély, hanem (igen silány) kompenzáció annak fejében, hogy valaki átvállalja a rokona ápolását az államtól. A családi segély bármely formája sem segély, hanem egy befektetés az állam részéről, ugyanúgy, ahogy a kötelező oktatás, amit nem nevez senki segélynek. A nyugdíj meg nem nyugdíj. Vagyis nem az, amit nyugdíj alatt értenek. Nem az évek során összegyűlt befizetések visszafizetése. Már csak azért sem, mert azt minden évben az állam elkölti. Adók módjára szedi be, és adók módjára osztja újra. Nem tartalékol semmit. Ha pedig a nyugdíjjárulék adó...az adót senki nem várja VISSZA. Az adó arra szolgál, hogy az állam működését finanszírozza. Többek között és mindenekfölött az említett három védelmi funkciót (nem így van, de így kellene lennie). Ha tehát a nyugdíjjárulék adó, akkor nem nyugdíjjáruléknak kellene nevezni (már megint a fogalmak), hanem annak, ami. Nem nyolcvanféle adót kellene beszedni az emberektől nyolcvanféle ürüggyel, hanem egyfélét, ugyanazzal az indokkal. Mert mindegyik ugyanabba a kalapba megy, még akkor is, ha a kalapnak vannak titkos és nem titkos rekeszei. És igazságosan kellene újraosztani. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy - még egyszer mondom: ADÓRÓL van szó, ami attól a pillanattól kikerül a kompetenciánk alól, hogy befizettük - a lehetőségeknek megfelelően UGYANOLYAN összegű nyugdíj jár minden rászorultnak. Nem harmincszoros eltérésű nyugdíj. Ami a létminimumhoz igazodik. (Még mielőtt valaki belekötne: az Unió elég sok - legutóbb nyolcat számoltam össze - országában ugyanilyen elven azonos összegű nyugdíjat fizetnek.) Itt van Bárándy bácsi, az ügyvéd. Most ment nyugdíjba, kilencven évesen. Hat- és hétszázezer forint közötti nyugdíjat kap havonta. (A legkisebb nyugdíj húszezer forint körüli.) Megdolgozott érte, mondja a naiv Olvasó. Nem ÉRTE dolgozott meg, hanem a fizetéséért, vagyis azért, amit a védenceitől kapott. Ebből ő befizette a ráeső befizetnivalókat, mint mindenki más. Sokat fizetett be, de sok is maradt. Arányaiban sokkal több, mint egy segédmunkásnak. Az államnak nem az a dolga, hogy dicséretet vagy dorgálást osztogasson. Az a dolga, hogy a megélhetést biztosítsa alapfokon a rászorulóknak.
Nem Róbert bácsi, ahogy az első sorokban leírtam. De nem is Feinsilber Róbert. Jó esetben, ami most nincs.
2012.10.11.