Igazából EGY játék, és annak különböző szerepei. Amit magunkra és másokra osztunk. Nem AZ a játék, amit játszani kellene, hanem egy másik. Játék a játékban. Amikor a színész eljátszik valakit, aki eljátszik valakit.
Úgy kell valahogy elképzelni, mint amikor mondjuk Cserhalmi György eljátszik valakit. Aztán egy másik szerepben másvalakit. Egy harmadikban egy harmadik valakit. Mindegyik előtt eljátssza a színészt. Majd kilép az utcára, immár saját magaként. És onnantól eljátszik egy gyalogost, egy sofőrt, egy vendéget, egy férjet, egy tévénézőt.
Hogy kezdődik? Úgy, hogy mindenekelőtt elképzeljük saját magunkat. Saját személyünket pontosabban. Ami egyszer ilyen, másszor olyan. Nem ott kint, hanem itt bent. A "kint" csak a második stáció. Megelőzi a "bent". Hős vagy antihős. Azt, amilyenek "valójában" vagyunk, sohasem látjuk. Vigasztaljon a tudat: más sem. A saját képünk szerint fogunk viselkedni, és ez a viselkedés - mimika, testbeszéd, beszéd, gesztusok, cselekedetek - üzen valamit rólunk. Ez az üzenet aztán találkozik a másik ember saját magáról alkotott (pillanatnyi) képével. Ő elhelyez valahol bennünket saját képzelt színdarabjában, és e szerint fog viselkedni. Ami visszahat ránk, és... kezdődik elölről. Ezt nevezzük társadalmi kapcsolatnak, annak összes válfajával.
Dominanciaharcok. Minden élőlénynél jelen vannak, magányosaknál és nem magányosaknál egyaránt. Annyi a különbség, hogy a nem magányosak gyakrabban és intenzívebben vannak együtt, mint a magányosak. De ha összekerülnek, azoknál is elkezdődik a dominanciaharc. De mi a célja? - kérdezi naivan az Olvasó. A jobb pozíció biztosítása, lehetne kapásból válaszolni. Állatoknál nagyjából ennyi is. Csak sajnos emberek vagyunk. És innentől már bonyolódik. Bezavarnak a stimulációk. Amikor az emberbe azt sulykolják (vagy saját személyisége, akarom mondani alapjátéka diktálja), hogy ne akarjon jobb pozíciót. Érje be a rá kényszerítettel. Egy mazochista mindezt örömmel teszi, de ő alapból mazochista. Aki azonban nem az...
Az a társadalom, amely "kívülről" meghatározott vonalak mentén "kívülről" meghatározott szerepekbe kényszerít, rossz társadalom. Az a társadalom, amely nem kínál VÉGTELEN mozgásteret, rossz társadalom. Aha, mondja a konzervatív Olvasó. Előbukkant a liberális. Igen, bizonyos értelemben elbukkant. De az Olvasó ezúttal (sem) figyelmes. A mozgásteret a társadalomnak kell (ki másnak?) kínálnia ugyan, de ez nem jelenti automatikusan azt, hogy mindenki alkalmas mindenre. Azt viszont jelenti, hogy ezt NEM NEKÜNK kell eldönteni. Nem "kívülről" kell eldönteni. Az a jó társadalom, amelyik konstatál, nem előre megszab, a saját feje után. És ez mindenre érvényes, gondoljon csak az Olvasó a tervgazdálkodás "sikerére".
A magánéletre is érvényes, természetesen. A társadalom beleszólási joga ott kezdődik, hogy működőképesnek kell lennie. Ami ezt minimálisan (szükséges és elégséges módon) biztosítja, ott végződik. Nem távolabb. Még egyszer leírom: nem távolabb. Egy jó társadalomban mindenki addig játszhatja a saját játékát, ameddig a társadalom alapjai nem sérülnek.
A társadalom - a lehetséges társadalom - szerkezete nem változhat. Az már az első ember megszületésével meg lett határozva. Ha nem olyan, mint amilyenek lenni rendeltetett, akkor nem fog működni. De ez csak a felépítményre vonatkozik, nem a vonatkoztatási pontokra. Nem a megfeleltetésekre. Mondok egy példát, hogy egyszerűbb legyen. Az örökletes monarchiákban a trónutódlás alapja az öröklési rend. Ilyen volt a Regnum Romanum, a Római Királyság. A Római Köztársaságban (Res Publica Romana) a consulokat választották. A Római Birodalomban (Imperium Romanum) a császárok mind öröklés (születés - például a Flaviusok - vagy adoptáció - az úgynevezett "jó" császárok), mind rokonság (pl. Claudius), mind katonai puccs (pl. Vespasianus) révén trónra kerülhettek. Ami változott, a hatalomra jutás mikéntje. Ami nem változott: az a pozíció, amit ilyen módon az illető betöltött. Mi csak a hatalomra jutás mikéntjébe szólhatunk bele. A kiválasztásba. Az a bökkenő, hogy a pozíciók behatárolnak. Nem mindenki felel meg mindegyiknek. Ha nem megfelelő ember tölti be őket, vagy kivetik magukból, vagy összeomlik a társadalom.
Miért írtam le mindezt? Azért, hogy lássuk: nem mi döntünk. El van döntve helyettünk, mi csak alkalmazkodhatunk. Viszont nem tudjuk, hogy mihez. A mi dolgunk a FELISMERÉS. Nem az, hogy mi magunk határozzuk meg, mi a "jó" és mi a "rossz". Jó az, ami működik, rossz az, ami nem.
És itt jutottunk vissza a játékokhoz. Jó játék az, amiben jól érzem magam. Rossz játék, amiben rosszul. Amiben az énképem sérül. Azért sérül, mert NEM A SAJÁTOM. Más képe rólam. Oktrojált, rám erőszakolt énkép. Amit ha elfogadok, nem fogom magam jól érezni, legföljebb annyiban, hogy el tudom kerülni a konfliktusokat. Úgy lehet a legkönnyebben dönteni, hogy elképzeljük, mi volna, az illető szabály nem volna. De ha egyszer van, ágál az Olvasó. Akkor bizony fel kell tenni Kant, Descartes és társai kérdését: KELL lennie? Működik a MAI társadalom nélküle? Működhet-e nélküle? Maradvány vagy "örök" szabály? ARRA a társadalomra vonatkozik, amiben meghozták, vagy arra is, amiben élünk? Vagy élni akarunk?
Semmi, amit ember gondol, nem megrendíthetetlen. Még akkor sem, ha történetesen az Istennel indokolja. Hiszen Ő INDOKOLJA. Ő állítja magáról, hogy hiteles. Pedig csak azért hiteles, mert elfogadják.
Ugye, nem játszik, aki nem akar, énekelte Vincze Lilla 1986-BAN. Jutka sírva fakadt rajta, mert a gyerekeire gondolt. Még itt lakott - ezt játszotta -, de a vígjátékot felváltotta a drámával. Saját maga, saját játékában. Dráma pedig attól lett belőle, hogy elfogadta, amit nem kellett volna elfogadnia. Elfogadta a diktátumot. Más játékát kezdte (ismét) játszani. Más róla alkotott képével váltotta fel a sajátját.
És az a legszebb az ilyenfajta játékokban, hogy nem kétoldalúak, ahogy legalább lenniük illene. Én azt játszom, amit akarok, ami NEKEM jó, te pedig szintén azt játszod. És ha nem képzeled el, mi volna, ha nem létezne az az - ember által alkotott - szabály, talán fel sem fogod fogni, hogy lehet másképp. (Miért ember által alkotott? Mert ember által alkotott. Ki más írja a törvénykönyveket, vagy a Bibliát? Ha hajlamosak vagyunk a misztifikációra: KI ÍRJA LE ŐKET? És innentől ki tudja vajon kerülni SAJÁT MAGÁT?)
Akkor csak szenvedni fogsz. Pedig minden szabályt TE hitelesítesz. TE HISZEL BENNE. Hitelesítés. Már a szó első szótagjában benne van.
Kell ez neked? A Jóistenit: KELL?
2014. 05. 22.