Mindenki mást és mást lát akár ugyanazokban a dolgokban, írta nekem ma egy kedves Olvasó. Mint a színek árnyalatai, folytatta: ugyanaz és mégsem ugyanaz. Hogy ki mit tud befogadni, és mivel tud azonosulni, tette hozzá, az az ő döntése. Igen. De azért némi kiegészítésre szorul.
Így szép. Hogy nem vagyunk egyformák. Meglehetősen sok embernek nehéz ezt elfogadni, gondoljunk mindjárt szeretett kormányunkra. Így vagyunk sokszínűek. Így egészíthetnénk ki egymást, ha. Így ellensúlyozhatnánk egymást, ha. Így alkothatnánk egy egészet, ha. Ha a másik fele is beleférne, hogy szegény Cipőt idézzem az első Orbán-kormány idejéből. Anélkül csak felet alkothatunk. Vagyis alkothatnak, mert én nem szeretnék ebben részt venni.
Nade nem lennék én én, ha nem vonnék bele némi szolipszizmust. Ha a kedves Olvasó netán elfelejtette volna, vagy nem tudná, mi a szolipszizmus, akkor elmagyarázom. Minden napra egy tojás. Egy plusz ismeret. Kis ismeret-kiegészítés. Mindig igyekszem ilyeneket belerakni, akkor is, ha ettől nehezebben követhetővé válik. A tanítói véna. Némelyek ezt az írást is - mint a hosszabbakat vagy azokat, melyeknél gondolkodni is kellene, ami alatt nem az én gondolataim átvételét értem - eddig fogják csak elolvasni. Nem baj.
Tehát a szolipszizmus. Buddhizmus, filozófiába csomagolva. Solus ipse - latin szó, azt jelenti, "egyedül önmagam". Nem "egyedül én". Az "én" a köznyelvben az "ego". Annyit használják és olyan rosszul, hogy kiráz tőle a hideg, ha meghallom. Nem mintha eredendően bármi kifogásom volna ellene. Eredendően semmi ellen nincs semmi kifogásom. Olyanná lett, mint a Kis hercegből a Róka. Exupery. Meg Coelho. Márai. Pedig nem voltak ezek buta emberek (jó, Coelho még él - lesz még több idézni való).
Nos, drága Olvasó, az "ego" (lásd "celeb", "lájkolás", "sales"-"szélsz", "szmájli") és az Én nem ugyanaz. Illetve ugyanaz, de az ego nem meríti ki az Én-t. Azaz az "önmagam"-at. A személyes "én" az Én, mint személy. Az Én viszont nem egy személy. Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár.
Minden tapasztalás egyetlen értelme önmagunk tapasztalása. Nietzschének vagyon igaza: ahol az ember nem tud szeretni, onnét MENJEN TOVÁBB. Keressen másik tapasztalást a szeretetre. Ez a tapasztalás akkor valami másé, nem a szereteté. Szidni semmit/senkit nem érdemes. Nem nem szabad, mert szabad, hacsak a büntető törvénykönyvbe nem ütközik, de nem érdemes. Önmagunk legteljesebb tapasztalása az, amit - nem köznapi szinten - SZERETET -nek nevezünk. Az ELFOGADÁS. Másképp BEFOGADÁS. Persze ez sem jó, MERT ELEVE "BENT" VAN. A "bentinek" való elfogadás. Az "annak ellenére való szeretet". Görögül agapé. A SZERETETVENDÉGSÉG.
A vendég a szó és gyakorlat eredeti értelmében családtagnak számított. Mégpedig a legbecsesebb családtagnak. Néhol még a feleség is járt neki. Mindennek a java, amivel a vendéglátója rendelkezett. (Ne mosolyogjon, kedves Olvasó. A feleség természetesen nem biztos, hogy az asszonyok java volt, még az sem biztos, hogy a vendéglátója szemében azt jelentette. De itt is, mint mindenütt, az eredetet érdemes alapul venni. A normát, nem a gyakorlatot. Ha valamit általában minősítünk, akkor mindig a norma szerintiből célszerű kiindulni, a gyakorlat csak annyiban számít, hogy a norma megközelíthető-e, vagy, ha például a társadalomról van szó, utópia avagy nem. Hogy mi a norma, arról sem érdemes vitatkozni. Amit annak fogadunk el. Vagy amit annak KELL elfogadnunk. Mikor mi, aszerint, hogy teremtők vagyunk vagy teremtettek. Hogy megengedtetik nekünk a teremtés, például egy gép megalkotásakor, vagy nem engedtetik meg, például a társadalom felépítésekor. Hogy produkció vagy reprodukció.)
Ha magunkat nem tudjuk szeretni, akkor semmit és senkit nem fogunk tudni. Akkor a vendég tényleg csak vendég lesz. A legmaibb értelemben. Megint egy terhelt kifejezés. Valami, ami nem az, aminek lennie kellene. "Ettél, ittál, jól mulattál, / ördög vigyen, indulhatnál." Szaladj, gazda, kapjál botra: a vendéget indítsd útra.
A leküzdendő ego. Libera nos a malo, tetováltattam néhány hete a jobb vállamra. Szabadíts meg minket a gonosztól. Ugyanezért csináltattam magamnak két kará-t, szikh karkötőt pár évtizede. Egyiket fehér, másikat sárga aranyból. Az eredetit az indiai Goán vettem, egy szikh templomban, hosszas könyörgés után. Az én kezemre már nem ment rá. A kara acélból készül, gyerekkorban egyszerűen ráhúzzák az ember jobb csuklójára, pár év múlva levehetetlenné válik. Mindig emlékezzen rá: a kéz csak jót tegyen.
Libera nos ego, írta nekem mostanában egy katolikus pap. Szabadíts meg minket az egotól. Nem. Ne szabadíts meg. Vagyis szabadíts meg, de ne úgy, ahogy azt képzelik. Hogy az egész világ az otthonom legyen, ahhoz először saját magamnak kell saját magam otthonává válnom. Ha (a személyes) önmagamat sem vagyok képes önmagamként átélni, hogyan lennék képes bármi mást?
A legtöbb ember csak betér saját magába. Nem szereti önmagát. Vendég, mai értelemben. Akit végül ki is ver önmagából. Az igazi vendég, az más. Afar vagy amhara (Etiópia) területen utazni enyhe kifejezéssel sem maga a létbiztonság. Ha viszont egyszer, akármilyen rövid időre befogadnak egy idegent, ameddig ott van, az egész falu az életét adja érte, ha kell.
Önmagunk számára pontosan ugyanannyira vagyunk idegenek, mint akárki más. A csecsemő, az indián, az eszkimó tudja ezt. "A baba keze", mondja a kicsi gyerek. "Ülő Bika szólott", mondja Ülő Bika. "Ez az ember itt most halászni indul", mutat magára az eszkimó.
Vagy nem vagyunk idegenek. Úgy ÖNMAGUNK VENDÉGEI VAGYUNK.
De vissza is élhetünk a vendégjoggal.
Akkor jön a bot.
2014. 09. 22.