Ha két hiéna közt is... van abban valami felemelő, ha az ember szembeszáll a bitorolt hatalommal. Még akkor is felemelő, ha mindannyian tudjuk - dehogy tudjuk mindannyian, de MI tudjuk -, hogy a vége nem lesz felemelő. Tudjuk ugyanis, mi lesz a vége. Józanok vagyunk. Mint Bereményi Hamletje:
"Bolondok között így lévén józan,
Mérgezett kardba ütközött;
S trónjába nyugodt urak beültek
Székelvén béke és harc között."
Sok minden eszébe jut az embernek ilyenkor. Például az, hogy a harc - minden harc - SZEMÉLYES ügy. A katona a lövészárokban nem hadműveletekben gondolkodik. Nem hetekben, hónapokban, években, hanem pillanatokban. Nem a haza üdvében, a szép jövőben. A mocskos jelenben gondolkodik, tetvekben, éhezésben, nélkülözésben. Az, ami a térképasztal mellett folyik, a front mögött, kövér tábornokokkal, nem harc. Az irodai munka. Eisenhower a normandiai invázió alatt - s utána jó ideig - ki se tette a lábát Angliából. A budapesti ostromot - másodmagával - irányító Malinovszkij marsall a gödöllői kastélyban lakott. Amikor Sztálinnal - aki, tisztában lévén a dologgal, jót mulatott az egészen - beszélt telefonon, lövöldözést rendeztetett az udvaron. Persze Sztálint az sem hatotta volna meg, ha tényleg a fronton van, ő az ilyesmikre teljesen érzéketlen volt.
A nélkülözések fontosak. Jó pár évtizede kérdezte tőlem valaki, amikor a jövőről beszélgettünk: "Aztán szenvedtél-e eleget?" A szenvedés is fontos. Életem egyik legnagyobb szellemi koncentrációját az után értem el, hogy négy és fél hónapot töltöttem el egy (kettő) rendőrségi fogdában, a végét egyedül. Akkor - úgy tűnt - mindenem elveszett. Az összes kapcsolatom, beleértve a családomat is, minden holmim, a legutolsó trikómig. Ha most megkérdeznék, kihagynám-e ezt az időszakot az életemből, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy "semmiképpen nem".
A veszedelemben átértékelődik minden. Nem is átértékelődik, hanem a helyére kerül. Oda, ahol mindig is volt, csak nem tulajdonítottunk neki jelentőséget. Ahol az életért kell küzdeni, ott nincsenek öngyilkosok. Öngyilkosok a jóléti államokban vannak. Vagyis a "jobbléti" államokban. Ahol az életért kell küzdeni, minden kis ruhadarabnak, bádoglemeznek - nézze meg valaki az ukrán tüntetőket -, apró kenyérmorzsának jelentősége van. Értéke van. Ott nincs idő azon agyalni, ki csal meg, kit és kivel. Senki nem örül a pénteknek és a hétvégének, mert a pénteknek és a hétvégének is megszűnt az eddigi jelentősége. Ami azt jelenti: nem is volt neki.
A szenvedés egy lehetőség. A legnagyobb ajándék, amit az élettől kaphatunk. Segítség. Segítség, hogy az ember önmagába tekintsen. Hogy el tudja választani a tiszta búzát az ocsútól.
A halál is személyes ügy. Akkor is személyes ügy, ha a világforradalommal, haza üdvével, szeretett vezére nevével az ajkán hal meg valaki. Csak nem tudja, vagy nem akarja elfogadni. Fájdalomcsillapítót keres. Nem akarja tudomásul venni, hogy egy illúziót kerget az utolsó pillanatban is. Persze van, aki - ekkor - rájön. Mint Grigorij Jevszejevics Zinovjev 1936. augusztus 25. délutánján, a Lubjanka kivégzőszobájában, a főhóhér, Vaszilij Blohin pisztolyával a tarkóján. Az utolsó szavai ezek voltak: "Smá Jiszráél, Adonáj elohénu, Adonáj echád." "Halljad Izrael, az Úr a mi Istenünk, az Úr az Egyetlen."
Más nincs. E világban ez a legtöbb. Ez vezet valahová, ami már nem e világ. Ez a legpontosabb - az egyetlen pontos - kifejezés: nem e világ.
Tehát szembeszállni a bitorolt hatalommal: azt tenni, ami harmonizál a teremtett világgal. Nem ellentétes vele, mint a rendőrgolyók után az ember hinné, hanem harmonizál vele. EZ harmonizál vele egyedül. Az út, tetszik nekünk, nem tetszik, a teremtett világon keresztül vezet.
Ez a legkézenfekvőbb mód, hogy azt tegyük, amire rendeltettünk. A végeredmény úgyszólván mellékes. Az is mellékes, hogy ki fogják-e használni, és egy másik bitorolt hatalom kerül-e az előző helyébe.
Mindenekelőtt az fontos, hogy HOGYAN ÉLJÜK MEG. Hogy mit cselekszünk ott az égő pokolban. Hogy mire jövünk rá ott, az égő pokolban. És az meddig tart ki, miután az égő pokol megszűnt égni és pokolnak lenni.
Másodjára az a fontos, hogy a következő bitorolt hatalommal is szembe merünk-e ugyanúgy szállni. Vissza merünk-e menni a pokolba.
Hiszen még dudások is csak így lehetünk.
2014. 02. 21.