"Minden vezetés eredendően korrupt. A kérdés csupán az, hogy mennyire. ... S hogy mennyire jól leplezi." (Edward Rutherfurd: Párizs)
Ehhez csak egyetlen hozzáfűznivalóm van, még mielőtt félreértik. Olvassák úgy, ahogy Rutherfurd leírta. Nem minden VEZETŐ, hanem minden VEZETÉS. A brunei szultánnak feltehetően elég nehéz lenne olyan ajánlatot tenni, amitől korpásodni kezdene a haja. De a korrupciós hajlam nem csak a gazdagság mértékétől függ, hanem többek között a jellemtől is. Mindazonáltal a gazdagság sem hagyható figyelmen kívül. Nem a vagyon és nem a hatalmi pozíción KÍVÜLI gazdagság, hanem a (hatalmi) pozícióból adódó JÖVEDELEMSZERZŐ KÉPESSÉG. A rómaiak - okulva az athéni népgyűlésekből, azaz a népgyűléseken virágzó megvesztegetésekből - erre építették a patrónus-kliens rendszert, ami nagyjából ezer évig egészen jól működött. És mindmáig nem tűnt el, csak átalakult, részben törvényen kívülre került. A rómaiak azt mondták, hogy ha valamit nem tudunk megszüntetni, fogadjuk el, és szabályozzuk. A patrónus-kliens viszony emlékeztetett a paterfamilias-ra, családatyára épülő római családmodellre, mai változatait többek között Newby (1975) és Littlewood (1981) szociológusok vizsgálták, különös tekintettel a vidéki (posztszocialista) elitre. Littlewood három megjelenési formát különböztet meg: a paternalizmust, a patronázst és a klientelizmust (a két előbbi kifejezés eredete a latin "pater", "atya" szó). Röviden és tömören: a paternalizmus egy "atyai" védelmező és egy "fiúi" elismerő- és tisztelet- (egyben természetesen érdek-) kapcsolat, patronázzsá akkor válik, ha a patrónusok egy lokális uralkodócsoportot alkotnak, a klientelizmus pedig az alattuk elhelyezkedő, az állami erőforrásokat ellenőrző hivatalnokok-középszintű döntéshozók és a döntéseket befolyásolni kívánók közötti kapcsolat. Magyarország a klasszikus példa mindháromra. Soha nem fogom elfelejteni Bereményi Géza (már nem tudom, melyik filmjében szereplő) mondatát: "Az öcsém is elvtárs, kérem!".
A korrupcióhoz való viszony igen sokban hasonlít a "vallásos" katolikusok (ők a klasszikusok) valósághoz való viszonyához. A protestánsok egyszerűbb lelkek. Maga a protestantizmus is egyszerűbb. Nem hozott vissza semmit, az őskereszténységet a legkevésbé, viszont a kereszténységet sikeresen kiherélte. Eltűnt belőle minden érdekesség, minden izgalom, minden báj. A kettő között ugyanaz a különbség, mint a (protestáns) német és a (katolikus) francia regény között: a német regényben a fiú elnyeri a lányt, a franciában a férj a szarvait. Gondolkodjanak el, hogy miért kell BÁRMIT büntetni? Azért, mert nem természetes, vagy éppen azért, mert természetes? Önök szerint, ha a (természettől monogám) hollóknak lenne erkölcsi kódexük, szerepelne benne az a kifejezés, hogy "megcsalás"? "Számára a félrelépés bűn", mondtam Iványi Gyuri barátomnak valakiről. "Katolikus leánykáknak a bűnre nagy szükségük van", bólogatott.
Az államfő, a miniszterelnök, a miniszterei, a képviselők lánglelkű, önzetlen hazafiak, vagy legalábbis annak kellene lenniük, mondja az álszent magyar verdikt. Ezer év bigottsága nem annullálható egyik percről a másikra, kiváltképp, ha meg se próbálják. (Ez természetesen nem csak a korrupcióra vonatkozik, hanem mindenre. Ha pedig az ellentmondás semmiképp nem leplezhető, jön a huszárvágás. Nem nem vagyunk keresztények, mert ezt és ezt csináljuk, hanem ÉPPEN EZZEL VAGYUNK AZOK. De, és most figyeljenek nagyon: SZÓ NINCS BEISMERÉSRŐL, CSAK ÁTDEFINIÁLÁSRÓL. Mintha a rómaiak a patrónus-kliens rendszer helyett szabad versenyről beszéltek volna.)
Akkor tehát a protestantizmus a jobb? Dehogy. Az az emberi természeten tett szimpla erőszakkísérletté degradálódott. Egy végtelenül reménytelen erőszakkísérletté, ha hihetünk Kálvinnak, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Az ember Istennel mintegy szembe van dobva. Önmagától minden jóra képtelen. Vegyék hozzá a kettős predesztinációt, amelynek része a (katolikus szemmel eretnek) pozitív reprobáció, amely nem csupán meghiúsult üdvözítői akarat, hanem a KÁRHOZATRA VALÓ ELEVE ELRENDELÉS.
De a protestantizmust legalább áthatja valami mélységes, beismerő szomorúság, ez benne a kevés értékelendő egyike.
Képzeljék el, hogy bekerülnek egy tíz fős döntéshozó testületbe, amelynek kilenc másik tagja korrupt. Képzeljék el, hogy csak nyolcan korruptak. Csak heten. Hatan. Öten. Képzeljék el, hogy csak EGYIKÜK korrupt. Mikor érzenék magukat az ő helyében biztonságban?
És így indul el a lavina. Óhatatlanul, szükségszerűen, bár beismerem, annak is van némi esélye, hogy a testület kizárólag becses, derék férfiakból és/vagy nőkből áll. Körülbelül annyi, mint a múlt heti ötöslottó sorsolás számainak (22, 42, 62, 82, 84). Társadalmi méretekben a nullához konvergál.
Vegyék hozzá, hogy e testületi tagoktól mindenki azt várja, hogy egy banki (nem vezető) alkalmazott fizetéséért áldozza fel az egész életét a köz oltárán, ezért formálisan nem kaphatnak több pénzt, mint egy (nem vezető) banki alkalmazott. Kínjukban megszavaznak maguknak mondvacsinált költségeket, de jön egy demagógosz, és rácsap, mint tyúk a takonyra. Ugye, Önöknek nincs szükségük Horváth Ilona szakácskönyvére, hogy kitalálják, mit fognak tenni?
Hát nekik sincs.
Olyan hatalom, amely a közpénzekből ne tenne a saját zsebébe, nem létezett, nem létezik és nem fog létezni. Kérdés csupán, hogy milyen formában teszi ezt, ha engedik, mennyire és milyen feltételekkel tolerálja/engedik meg neki, és hogyan lehet ellenőrizni, különösen, ha A SZABÁLYOZÓ ÉS SZABÁLYOZOTT EGY ÉS UGYANAZ.
Miért tömörülnek az állatok csordába/rajba? Hogy nagyobb legyen a túlélési esélyük. HOGY NEHEZEBBEN LEHESSEN ŐKET KIVÁLASZTANI. Ilyenek a testületek is. Egy-egy raj. A testületek felett létezik ugyan egy vezér ("pater"), de ő formálisan "fő-végrehajtó" csupán, akit testületileg lehet csak felelősségre vonni, és már eleve megkapta a mentőöveit az úgynevezett politikai-, polgári- és büntetőjogi felelősség szétválasztásával. Akkor menekülhet vissza a rajba, amikor csak akar, s a raj (a patronázs) általában megvédi.
Jelenleg Magyarországon mindenekelőtt paternalizmus van. Ha Orbán rendszerét megdöntenék, de az 1867 óta kisebb átmenetekkel folyamatosan fennálló rendszer fennmaradna, patronázs jönne (vissza) a helyébe. Ugyanaz, ami legutóbb 2002-2010 között volt. A klientizmus nem változna. A korrupció sem változna, csak az így szerzett javak másképp oszlanának el. Egyenlőbben "az egyenlők között", de ez az ország lakosságának - velük nem egyenlő - nyolcvan százalékát nem érintené.
Nem pártokon és propagandaszövegeken kellene egymás torkának esni. Ez csak a terelés. Farkashordák vetélkedése a koncon. A TELJES RENDSZER ROSSZ, ÚGY, AHOGY VAN. Felejtsék el a testületeket. Felejtsék el a pártokat, mint a főhatalom birtokosait és aspiránsait. A kulcs a - valódi - önigazgatás, (személyesen és valóságosan) FELELŐS (emlékeznek még 1848 követeléseire?), a csúcsig egymás felett hierarchikusan elhelyezkedő, koordináló-összefogó, konkrét, megnevezett és elszámoltatható állami vezetőkkel, a csúcson valóságos és széles jogkörökkel rendelkező, választott, elszámoltatható, elmozdítható, ellenőrzött, alkotmányos államfővel. Olyan fizetéssel, amely a teljesítménnyel arányban áll. Mi a plafon? Ha ez a főszabály, akkor a csillagos ég.
Ábrahám (Abirám - az "abba", "apa" szóból), Ata (türk - a "türkök atyja"), nekünk Atilla-Attila ("atyácska"). Ha ragaszkodnak hozzá, és így rendeltetett, még róla sem kell lemondaniuk.
De az Isten szerelmére, legalább ne ragaszkodjanak a mostohához.
2016. 06. 09.