Helyreállítás Magyarországi Pártja


 

Habena Imperium Coniunctio Spes Obsisto Sepelio

Habena
Kormányozni
Imperium
Uralkodni
Coniunctio
Egyesíteni
Spes
Reményt adni
Obsisto
Szembeszállni
Sepelio
Végetvetni

A kritika mindig fáj, írta pár perce egy kedves hozzászóló  a facebookra felrakott giccs-sorozatomhoz. Nem, a kritika nem fáj mindig. Csak...szóval csak.
Volt nekem egy nagyon régi barátnőm. Budapest legszebb lánya, mondták rá fénykorában, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején. Akkor még működtek a valóságos kapcsolatok. Nem volt internet, a szerelmek-barátságok-ismeretségek nem virtuális közösségi tereken szövődtek. Voltak ugyan "társkeresők", de tevékenységük az újságok hirdetési rovataira korlátozódott, esetleg erre szakosodott irodákra, és semmiképpen sem voltak "trendik". Aki tehette, inkább letagadta, hogy valaha is eszébe jutottak volna. "Nem vagyok én ekkora balfasz, kérem."
Én például éppúgy ismertem a Felszabadulás téri (ma Ferenciek tere) szipus-kábítós-betörő társaságot, a Keselyűtől a Nagy Vörösig, mint ők a Fiatal Művészek Klubját. Két vezéralakjuk. Lekvár (úgy lett Lekvár, hogy egyszer kifosztott egy tehervagont, nagy nehezen hazacígölt egy ládát belőle, nem nézte meg, mert sietnie kellett, otthon felbontotta: gyümölcsíz, háborús nevén Hitler-szalonna volt benne) és Abigél "verekedése", majd összeölelkezése máig megtekinthető a Hobo Blues Bandről készült Kopaszkutya című filmben (én a Margit-szigeten láttam, illetve láttam volna - akkor még működött ott a kertmozi -, ha maga Hobo el nem takarja előlem). De ismerte mindenki Dixiet (ő is megtekinthető Cseh Tamás Antoine és Désiré című nagylemezének a borítóján, ő a hátsó kalapos), Gyurit, a "füttyöst", aki összetekert újsággal rótta Budapest utcáit, és a nők fenekét csapkodta, miközben fütyült egyet. Sanyit, a másik közbolondot, Szex apót, a kopasz volt pornófotóst, aki harminc évvel fiatalabb feleségével, Évával egy téesz szolgáltató ágazatánál dolgozott, a feleség, mint védőital-kihordó (az egyik fal-munkakör a sokból), és ismerte Magyarország utolsó, ráadásul absztinens hippijét is, Kornélt, aki Kádár Cserje utcai villája mellett lakott a Szeréna úton, és vérben forgó szemekkel támadt rám, amikor le mertem tegezni, ráadásul megkérdeztem tőle, hogy mit iszik.

A Fikában, azaz a már említett Fiatal Művészek Klubjában ismerkedtem meg a szóban forgó lánnyal. Egy évig éltünk együtt. Akkor még nyilvántartást vezettem a hódításaimról, már neveket ugyan nem írtam bele, de számokat igen, nagyjából a kétszáz-valahanyadiknál tartottam. Valahogy megkaparintotta, megnézte, és szánakozóan rám mosolygott: "Tudod, én most vagyok huszonkilenc éves. Ebből hét évig férjnél voltam, és nem csaltam meg a férjemet. Hogy a maradék időben hány szeretőm volt...hát, hétszáznál biztosan nem kevesebb." Nem valószínű, hogy hazudott volna. Nem túl zárt életet éltünk akkoriban: neki is megvolt a régi Nagyfa (ez is áll még a Várhegy oldalában, a volt Ifjúsági Park, más néven Várbazár - most építik, és rontják el véglegesen - fölött kicsivel, tényleg nagy, és körül van kerítve) galeri alvezérétől, Kis Kennedytől a sarki rendőrig mindenki. A mára már majdnem legendává vált - nem Wass Albertre vagy Nyírő Józsefre  gondolok -, részint még élő írók nagy többsége is. Akkor még büszke is voltam a sógorságra, szinte írónak tartottam magamat is, akár Pista bácsi, a volt Eötvös-klub (ma ismét Centrál Kávéház) portása értelmiséginek. Zuboly és a hely szelleme, a "genius loci" sok mindent feledtet az emberrel, persze csak addig, ameddig tükörbe nem néz.
Nos, volt ennek a lánynak egy olyan képessége, ami keveseknek (bár lehet, hogy csak a szándék hiányzik): a legbutább és legrondább férfival is el tudta hitetni, hogy okos és szép. Soha nem kritizált semmit, mindig csak dicsért. És mit tesz Isten, az illető az esetek döntő többségében elkezdett okosakat mondani, sőt, valahogy meg is szépült. Nincs építő kritika, mondogatta a lány. Csak romboló kritika van. Építeni csak dicsérettel lehet: mintegy megelőlegezve azt, amit el akarunk érni.

Amit az előbb leírtam, mostanáig dogmaként kezeltem. Mindenki olyan, mint az énképe, mondtam magamban, amikor efféléken gondolkodtam. Itt volt életem második barátnője. Autóstopposként szedtem fel Iváncsa (Beloiannisz) mellett a Pécs felé vezető út 49. kilométerénél. Szőkített haja és vagány stílusa volt: tizenkilenc éves fejemmel meg voltam győződve róla, hogy kurva, és ennek megfelelően kezeltem. Semmi teketória, még hápogni sem tudott, már megvolt. És akkor kiderült, hogy távolról sem kurva. Két évig jártunk utána. Nos, ez a lány kifejezetten csúnya volt. Amikor néha hétvégére hazautazott Kalocsára - ott laktak a szülei -, és visszajött, három nap kellett hozzá, hogy megszokjam. Mindennek ellenére élete minden percében úgy viselkedett, mint egy baromi jó nő - engem is ez fogott meg benne -, aki "jó nő" mivoltának teljesen tudatában van. Pontosabban semmi másnak nincs a tudatában. És fürtökben lógtak rajta a férfiak.
Gemencen nem lőttek még akkora gímszarvast, amekkora agancsom nekem lett a két év alatt.

Tehát most is azt mondom, mindenki olyan, mint amilyen a saját képe saját magáról saját magában. Úgy fog viselkedni. És ha úgy viselkedik, olyannak is fogják látni. Ezért nagyon fontos a dicséret. Ami a szó szoros értelmében vett kritikát illeti, már kicsit módosítanék, de csak kicsit. Vannak ugyanis olyan emberek, akikre a ledorongolás ösztönzőleg hat. Nem ők a többség, de vannak. Be akarják bizonyítani, hogy nincs úgy. De ez is csak egy pontig működik: ha nem kapnak utána elismerést, vége. Kedvenc példámmal élve nincs lelombozóbb, mint amikor valaki feltalál valamit, előadja egy kongresszuson, az, hogy a találmány zseniális, mind az ő, mind a hallgatóság számára teljességgel ismert, de se taps, se mosoly, se egy jó szó nem hangzik el utána. POZITÍV visszajelzések nélkül vége a világnak. A szó szoros értelemben vége. Nem csak az embernél, de még az állatoknál is. Szinte már közhely, hogy nem fegyelmezéssel, hanem JUTALOMMAL lehet csak eredményesen idomítani. És ez oroszlántól kutyáig minden állatra igaz. Bármiféle megvonásnak csak akkor van értelme, ha ADÁSSAL párosul. Fekete és fehér. Jin és Jang. Balról jobbra, felülről lefelé először a jin, a fekete, de UTÁNA rögtön a jang, a fehér.

Hogy ezzel hazudunk? Miért volna a MEGELŐLEGEZETT igazság hazugság? Hiszen mindenkiben ott bujkál az újrakezdés ígérete. Azé, amit soha nem szabad lezárni előle.

Egy rabbi hatvan éves lett. Nagy ünnepséget rendeztek számára. Sokan felköszöntötték, többek között egy kollégája, aki a rabbi sok-sok érdeme mellett elmondta, hogy valóságos hős: amikor minden hitsorsosa, akit nem vittek el, nem zártak gettóba, bujkálni kezdett, ő, bár megtehette volna, nem tette, hanem emelt fővel osztozott a kevésbé szerencsések sorsában. "Hogy gondolod" - vonta félre valaki a szónokot a beszéd után -, "hisz ez az ember egyáltalán nem osztozott semmiben senkivel. Én magam rejtettem el egy iskola padlásán." "Tudom" - mosolyodott el a szónok. "Te is tudod, ő is tudja, sőt, itt mindenki tudja. De látod, milyen jól esett neki."

2013. 10. 04.

 

Who knows, who cares for me?

A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!

 

 

A mi igazságunk, a PRÉDA igazsága!

"Viribus unitis" egyesült erővel

Politika-társadalom-ember | A hazugság messze eljuttat, de vissza sohasem. (közmondás)

Vallás-hit-filozófia | "Csak egy hősiesség van a világon: olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük." (Romain Rolland)

Élet-lélek-gondolat | Amit nem fog kezed, szád hiába várja. (közmondás)

Írások

Kommentek:

Archív-írások 1