Jól tudja, kedves Olvasó, persze, hogy a Szeretethimnusz. Aki mégse tudná, olvassa el, ha szépet akar olvasni: I. Korintus 13. Az egyik kedvencem a Bibliából, a Prédikátor könyve 12. fejezete 1-8-on kívül. (Mindkettőt a régi Károli-féle fordításban ajánlom.) Most nem fogok többet idézni belőle, a dologban most a tükör a lényeg.
Minden ember egyszerre tükör és szűrő. Azt tükrözi, amire fogékony. Azért fogékony, mert van benne rá vevőkészülék. Van benne valami, ami megfelel annak, amit tükröz. A hagyományos telefon úgy működik, hogy a membrán rezgésbe jön a hangtól, ez átalakul áram-impulzusokká, és a fogadó membránt rezgésbe hozza, aminek a következtében a fogadóállomáson hang keletkezik. Úgy is lehet mondani, hogy az áram-impulzusok megfelelnek a hangrezgéseknek. MINT ÁRAM úgy működnek, mint a hangrezgések, mint hang. A (továbbra is hagyományos) telefon azt képes visszaadni, amit ezzel a szerkezettel vissza lehet adni. Mást - például formákat, színeket - nem képes.
A telefon szempontjából NINCS külvilág. Nade a hang csak kívülről jön, okoskodik most az Olvasó. Igen, a külső szemlélő szempontjából, aki egyszerre látja a kagylót és a beszélőt. De...ha teszem azt, megböknek, nem a megbökő ujját érzem, hanem a SAJÁT TESTEMET. A saját receptoraimat. Minden BELÜL keletkezik, és belül is marad.
Ennélfogva minden, amit a külvilágból látunk, RÁNK jellemző. Annak egy darabkája, amilyenek MI vagyunk. Úgy is lehet mondani, hogy SAJÁT MAGUNKAT TÜKRÖZZÜK. Saját magunk egy részét: tehát HOMÁLYOSAN. Nem lehet jól kivenni a teljes képet. De itt még korántsincs a dolognak vége. Ugyanis végtelen nagyságú tükör csak elméletben létezik. Márpedig ahhoz, hogy MINDENT - azt a végtelen számú LEHETŐSÉGET, ami bennünk rejlik - visszaadjunk, erre volna szükség. De még ha csak végtelen nagyságról beszélnénk: végtelen TISZTASÁGRÓL is beszélnünk kellene. Végtelen tisztaságról azonban szó nincs: saját személyiségünk a korlátja. EZ A SZŰRŐ. Oké, mondja most az Olvasó, mi ebben a probléma? Tökéletes ember nincs.
Nem is ez a probléma, hanem a NÉZŐPONT. Az tudniillik, hogy az ember megáll a tükör előtt, belenéz, és A TÜKÖRKÉPRE mutatva azt mondja: ez vagyok. Ahelyett, hogy ÖNMAGÁRA mutatna, és így mondaná, ez és ez vagyok, és CSAK EZ ÉS EZ VAGYOK. A többi a személyiség-szűrőn át nézett tükörképe magának a személyiségnek.
De, ahogy az előbbiekben láttuk, saját potenciális valónkat csak végtelen nagyságú és tisztaságú tükörrel lehetne visszaadni, ilyen pedig nincs. De létezik vajon saját - személyiségünket végtelenül meghaladó - potenciális valóságunk? Csak ez létezik, mondja a hindu. Nem létezik, mondja Buddha. Mást mondanak? Meg fog lepődni, kedves Olvasó: UGYANAZT MONDJÁK. A kulcs a LÉT. Az illúzió, az álom, amelybe többé-kevésbé mindannyian belemerültünk. Arról pedig, ami ezen túl van - dehogy "van" -, nem lehet beszélni. És amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, írja Wittgenstein.
Érzékeltetni viszont lehet. Paradoxonokkal, mint Zénón és a zen (csan-) buddhizmus, de mindenekfölött a MŰVÉSZETTEL. Bármely művészettel, de valamiért kitüntetetten a KÖLTÉSZETTEL.
Ezért olvassa el mindenképpen, legyűrve lustaságát, kedves Olvasó, a Szeretethimnuszt. Akár már elolvasta, akár még nem.
2013. 09. 02.