(az önzés)
Ő túl individualista, írta nekem ma egy régi barátom, hogy részt vegyen egy akkora vállalkozásban, amibe belevágtunk, és amiért a HMP-t megteremtettük. Mindent felfogott, tette még hozzá, de „hegyeket semmi nem mozgatott meg” benne, amit olvasott, már csak azért sem, mert lelke mélyén azok nagy részével régen tisztában volt, legföljebb nem próbálta meg őket eddig összerendezni és megfogalmazni. Erről azonnal eszembe jutott egy másik érdeklődő, aki a legnagyobb közösségi portálon szokta megjelölni az írásaim közül azokat, amelyek tetszenek neki. Sokkal több „lájkolásra” volna szükség, vetette fel, legalább a saját ismerőseim részéről. Nos, ha lájkolásra vágynék, nem politikai cikkeket raknék fel a facebookra, hanem kiskutyákat, kismacskákat (tizenkét évig tenyésztettem, el lehet hinni, hogy bővelkedem képekben), kicsi mosómedvét, cuki egyéb állatkákat, vagy számos gyerekem számos megörökített kacagtató pillanatának némelyikét. Sem örömkitörésre, sem arra nem vágyom, hogy az olvasó a cikkek hatására kiszaladjon a szerszámoskamrába, kiegyenesítse a kaszát és azonnal jelentkezzen szolgálattételre. Egy akkora és főleg úgy viselkedő tömegről, amekkorát a Fidesz-MPSZ rendezvényein látni, nem az jutna az eszembe, hogy célegyenesben vagyunk, de még az sem, amit az MDF-kormány valamelyik hajdani prominense mondott a Gombár Csaba és Hankiss Elemér elleni hajtóvadászat csúcspontján, látva a kormány melletti szimpátiatüntetéseket: „most már megyünk felfelé, mint a rakéta”, hanem saját esendőségünk. Az ujjongó sokaság nekem nem csak a virágvasárnapi bevonulást jelenti, hanem a nagypénteki kivonulás lehetőségét is. Nem hangos lelkesedést akarok előre, hanem csöndes elégedettséget, ha már letettünk valamit az asztalra.
Tőlem senki nem fog „négerekkel” megíratott, „Egy az ország”-szerű szóhalmazt olvasni, nem adunk ki szakácskönyvet, többször nem úszom át a Balatont, nem idézek indiánoktól, és nem nyitok rajongói oldalt sehol. Utálom, ha fényképeznek, nem szeretném hajnalban disznók halálvisítását hallgatni, utálom a fokhagymás sült vért és harmincegy éve nem iszom alkoholt: az vagyok, aki, és sziklaszilárd meggyőződésem, hogy nem is kell másnak lennem. Ez a történet nem az önmegtagadásról szól, egy mítikus és megfoghatatlan valaminek való alárendeltségről, hanem kinek-kinek saját magáról. A haza nem valahol kívül van, mint ahogy az a mérhetetlen sok nyomorúság, amit úton-útfélen látni, sincs valahol kívül. A szép lassan leereszkedő sötétség nem külső sötétség, és ha valaha arra a demagógiára vetemednék, hogy azt állítom, teszek valamit a külvilágért, még áttételesen se lesz igaz: saját magamért teszem, ha kimondom, ha nem, ha beismerem, ha nem.
Ahogy leírtam és közzétettem az eddigi életemből az összes olyan dolgot, amit nekem el kell fogadni, de mások rossznak tartanak, most leírom azt is, hogy annak a munkának, amibe két esztendeje belefogtam, nem mások megmentése a célja. Senkitől nem várjuk el, hogy ezt hazudja: abban a pillanatban, hogy megérti, amiről most beszéltünk, minden katarzis, ügyeskedés és szerepjáték feleslegessé válik.
Gaál Péter
Önéletrajz: Curriculum vitae, Napló