Nem kezdjük Ádámtól és Évától, hogy mi az oka a közel-keleti konfliktusoknak, ezeken belül is kiemelten az arab-izraeli viszálynak. Zsidók mindig is laktak a mai Izrael területén, hol jobb, hol rosszabb körülmények között. Voltak jóindulatú kalifák, voltak rosszindulatúak, aztán jöttek a török effendik majd az angol szőrök. A jeruzsálemi keresztes királyok és lovagok uralmáról szintén ne essék mos t szó. Pedig eshetne, mert az sem volt leányálom, sem muzulmánnak, sem zsidónak. Amikor az előbbiek által franjoknak (frankoknak) nevezett keresztesek a hidzsra (Mohamed Mekkából Medinába, azaz a Próféta Városába - Medinat an Nábi - való futása) négyszázkilencvenkettedik éve sabán havának huszonkettedik napján, Krisztus után 1099. július 15-én, negyvennapos ostrom után behatoltak a Szent Városba, megöltek mindenkit, vallásra, nemre, életkorra való tekintet nélkül. A szőke lovagok körülzárták a központi zsinagógába menekült zsidókat, az épület falai köré rőzsenyalábokat hordattak, és elevenen megégették őket. A mecseteket éppúgy lerombolták. A túlélő arabokkal megásatták lemészárolt szeretteik sírját, amely aztán az ő sírjuk is lett. A túlélő nagyon kevesek elmenekültek. A Közel-Keleten a menekülésnek nagy hagyománya van, a pátriárkáktól és Mohamedtől, az első muszlim menekülttől a mai palesztinokig.
A holokauszt nem arabok műve volt. Pogromot muzulmánok is képesek csinálni, holokausztot is, elég az örményekre gondolni, de azok nem arabok voltak. Ugyan az iszlám valóban két részre osztja a Földet, a dar-al-iszlámra, azaz az iszlám földjére, és a dar-al-harbra, azaz a harc földjére, de ez nem a lakosság kiirtását jelenti. És mindenekfölött nem nacionalizmust, amiből az 1915-17 közötti, törökök által elkövetett örmény népirtás fakadt. A palesztinok elég nehezen is lehetnének nacionalisták. Már csak azért is, mert Palesztina, mint a palesztin arabok országa, az 1947. november 29-i ENSZ-határozatig, amely a vitatott területet egy palesztin és egy zsidó államra osztotta, soha nem létezett. Utána is csak papíron, tulajdonképpen mindmáig. Ma sincs, sokkal inkább két nagy gettó van helyette, de jure Palesztin Autonóm Területek vagy egyszerűen Palesztina névvel, Ciszjordánia és Gáza. Az "oszd meg és uralkodj" elvet követő angolok ahol megfordultak, Kanadától Indiáig, Indiától a Közel-Keletig mesterséges határokat, és a békétlenség gondosan elültetett magvait hagyták maguk után. Olyan ország az angolok kivonulásáig, mint Jordánia, éppúgy nem létezett, mint Pakisztán. Jordániában, e volt brit katonai támaszpont területén létesített mesterséges államban ugyanazok a palesztinok laknak, akik az úgynevezett Palesztinában, vagy magában Izraelben.
A palesztinok mit sem tehetnek arról, hogy a világ, ma is túlnyomórészt diaszpórákban élő zsidóságának szüksége van egy hátországra. Hogy az az ő egykor elhagyott országuk lenne, indoknak ugyan nevetséges, ténynek azonban az őslakosok szempontjából, legyenek zsidók vagy arabok, akik eladdig egész jól megfértek egymással, sorscsapásnak bizonyult. Dehát, ahogy le is írtam már többször, egy terület nem azé, aki "jog szerint" birtokolja, mert ilyen jog nem létezik, hanem azé, aki elfoglalja, és MEG IS TUDJA TARTANI. Természetesen addig, ameddig meg tudja tartani. Maguk az izraeliek mondták a hatnapos háború után, amikor egy egyiptomi az egyiptomi törvényekre hivatkozott az Izrael által megszállt Sinai-félszigeten: "ahol az izraeli hadsereg van, ott Izrael van". Az utolsó inka, Atahualpa saját bőrén érezhette ugyanezt. Franciso Pizarro megengedte, hogy megkeresztelkedjen, a szent keresztségben a Juan Santos Atahualpa (Atahualpa Szent János) nevet kapta. Ezzel kereszténnyé vált, de mint kereszténynek, rögtön szörnyű vádakkal kellett szembenéznie, ami a múltját illeti: bálványimádással, testvérgyilkossággal, a keresztény spanyol uralkodó elleni lázadással. Kegyelemből nem égették meg, csak megfojtották.
Noshát, az igazság, ahogy pongyolán mondani szokták, az egy dolog, az erő meg egy másik dolog. Hogy ki kezdte, szintén egy dolog, és az előbbiekhez semmi köze, noha általában hozzájuk kapcsolják. A kedves Olvasó már igen edzett, ezért a "népbutítás" szót nem szükséges sokadszor ideírnom. A helyi szoldateszka kegyetlenkedései elől a határfolyót szájában unokájával átúszó népi német, magyar, román, szerb, szlovák, zsidó, palesztin anyóka maradjon a propagandisták kedvelt csemegéje, ameddig van vevő rá (vagyis ameddig a demagógia más hálás témát nem talál magának). A megoldás, az megint egy másik kérdés. Hogy fallal körülkerítünk és elszigetelünk egy területet, hosszú távon egészen biztosan nem megoldás. Ugyanúgy, ahogy az apartheid sem volt az. Erővel meg lehet ugyan hódítani valamit, de megtartani már nem lehet. Meg lehet kérdezni bármelyik búrt vagy volt rhodesiai telepest. Nincs megoldás akkor, mondja az elkeseredett hírhallgató. Ugyanaz a hírhallgató, aki kétségbeesve kavarog a mai magyar politikai közélet egymással vetélkedő pártjainak bonyolult labirintusában. De már hogyne volna. AZT AZ ALAPOT, AMI A MAI KONFLIKTUSOK MELEGÁGYA, EGYSZERŰEN FIGYELMEN KÍVÜL KELL HELYEZNI. Mi a mai konfliktusok melegágya? Az elvont fogalmaknak a konkrétumokkal való megfeleltetése. Legyen az az elvont fogalom egy vallási közösség, egy nemzeti közösség, egy párt, vagy egy akármilyen közösség. Nincs. Sajnos, nincs. Nincs sem zsidó, sem palesztin. Mordeháj bácsi van, Ziva néni van, Juszuf bácsi van, Amber néni van. Akik valamilyen összetételben laknak egy valamekkora területen. Nem egy ORSZÁGBAN, drága Olvasó. Egy mikrokörnyezetben, amit valami elválaszt a többi mikrokörnyezettől. Mondjuk, egy faluban. Vagy egy városrészben. Amelyben mindannyiuknak elemi érdeke, hogy EGYÜTT boldoguljanak, függetlenül attól, hogy ki mit hisz és milyen géneket örökölt. Utóbbiak legfeljebb színezik a közösséget. Rendkívül fontosak lehetnek, de az EGYÉNNEK. A közösség feladata az egyéni érvényesülés elősegítése, vagyis annak a helynek a biztosítása, amelyben az egyén ki tud teljesedni. Ahol az, amit csinál, a többiek számra azért hasznos, mert lehetővé teszi, hogy ők is azt csinálják, amire születtek. Hogy nem azzal kell foglalkozniuk, hanem a maguk dolgával. Nem a máséval, különösen nem más közösségekével. A maguk egészen konkrét dolgával, saját egészen konkrét személyükben.
Hogy ki minek született, milyen színű a bőre, milyen vallású, mit gondol a társadalomról, az, ha nem tetszik, nem fontos. Ez a megoldás.
2012.11.17.