"Én különben rengeteget szenvedek bajlódom az elkövetett bűneim jóvátétele miatt. Persze minden meg van bocsájtva , de ott döng a hátamon a probléma (házasságon kívüli gyermek, megbántott emberek stb.). Szóval nem sétagalopp, a lényeg, mire meghalunk rendezve legyenek a dolgaink és akkor nyugodtan állhatunk Krisztus elé." - írta egy barátom a "Gyónás és önkritika" kapcsán. Gondoltam is rá, hogy neki külön küldöm el, mert biztos félreérti. Félre is értette, annak rendje-módja szerint, de aztán elolvasta rendesen. (Még most sem jöttem rá, hogy fogalmazzak úgy, hogy meg is értsék, mit akarok mondani. Néha teljesen egyértelmű - Erőss Zsolt -, és a túlnyomó többség által - ha hinni lehet a majdnem kilencven tetszésnyilvánításnak - tökéletesen felfogott tartalmakkal is így van ez. Az a cikk az én egoizmusomról szólt, írta nekem egy lány. Mintha támadtam volna a téma adóját, nem épp ellenkezőleg. Hát...) Az idézett részlet a gyónás - a valódi gyónás, nem az, amiről írtam - keserveiről szól.
Nos, egyetlen baj van vele, az tudniillik, hogy AZ ELKÖVETŐ ÁLTALI JÓVÁTÉTEL (a teológia elégtételnek mondja) NEM LÉTEZIK. Az ember élete nem egy vegyeskereskedés, ahol a mérleg úgy jut egyensúlyba, hogy kicsit elveszek az egyik oldalról, vagy kicsit hozzáteszek a másikhoz. Valakit megbántok, megsértek, de később ugyanannyira kedves leszek hozzá, és rendben is van minden. Nincs rendben. Megbűnhődni sem lehet érte. A bűnhődés segíthet, hogy később ne kövessem el ugyanazt, mást, vagy legalábbis visszafogjam magam, de ez nem azonos az elégtétellel vagy jóvátétellel. Ami megtörtént, megtörtént, visszavonhatatlanul. Azt csak MEGBOCSÁTANI lehet. A büntetés nem arról szól, hogy miután elszenvedtem, kvittek vagyunk. Alapesetben egy fenyegetés, miután kiszabták - ha szabadságvesztésről van szó - a társadalomból való kivonás, tehát a társadalom védekező reakciója, személyes szinten és felületesen lehetőség az újragondolásra és számvetésre, mélyebben a megtagadásra, még mélyebben annak felismerésére, hogy az út nem bentről kifelé, hanem kintről befelé halad. Másképpen az eltévelyedési lehetőségek (kísértések) lecsökkentése. Egyfajta segítség, amit az ember akár önként is választhat (szerzetesek). Annak a rengeteg tévútnak, amit a külvilág jelent a maga színes összevisszaságával, a lezárása. Annak a lezárása, hogy ezek az utak a magamhoz való visszataláláson kívül bárhová is vihetnek. Annak a kizárása, hogy távolabb és távolabb kerüljek saját magamtól. De mindennek a jóvátételhez semmi köze.
Megbocsátani pedig első fokon csak az tud, aki ellen a bűnt elkövették. De ő is elkövet bűnöket másokkal szemben. Tehát igazán érvényes megbocsátás csak attól származhat, aki minden élet forrása, tehát akivel kapcsolatban olyan, hogy "bűn" fel sem merülhet. Aki omnipotens, mindenható, egyben omniagens, mindent meg is cselekvő. E világ keresztény felfogásában ez csak Isten lehet. (Istenen túl az olyan fogalmak, mint "bűn", "jóvátétel", "megbocsátás" értelmezhetetlenek és értelmetlenek. De ez már megint buddhizmus lenne.) A Megváltás azt jelenti, hogy HELYETTES ELÉGTÉTEL. Isten - és egyedül Isten - második személyében, Jézus Krisztus által elvégzi HELYETTEM azt, amit én magam nem tudok elvégezni, első személyében, az Atya által meg is bocsátja. Elbukik, ahogy én is elbukom, meghal, mert magára vette azt, ami az én vállamat nyomja, és amivel se én, se ő emberi természetében nem tud megbirkózni. Nehogy azt gondoljuk, tanították a teológián, hogy a megfeszített Krisztus egy fennkölt, fennakadt szemű, megdicsőült jelenség volt a keresztfán, ahogy ábrázolni szokták. Épp ellenkezőleg: ő ott MAGA VOLT A BŰN.
Tehát: CSAK MÁS. Én nem. Nekem nincs módom semmit sem jóvátenni. Csak helyettem teheti jóvá olyan valaki, aki erre alkalmas. Ez ennek a logikája és lényege. Sola fide, sola gratia. Egyedül hit által, egyedül kegyelemből, ahogy a reformáció egyik alapelve hangzik.
Így valahogy. És még mielőtt valaki térítéssel kezdene vádolni: ez NEM csak a keresztény-keresztyén tanításról szólt. De nem ám.
2013. 05. 31.