"Felkelt, és felöltözött
és kiment és párzott
majd meghalt és bedugták
koporsóstól a sírba,
Hapsikám –
De minden tökéletes
mert üres
mert ürességében tökéletes
Mert még csak története sincs.
Semmi sem ismeri saját ürességét –
A düh nem szereti ha rohamaira emlékeztetik –
A Rombusz kifürkészhetetlen
Tanításával kezded
S ezzel is végzed egykor,
célod a starthelyed,
Nem volt versenyfutás, nem sétált
látnoki lábujj-köröm
forró szándékok Arábiáin
keresztül – meggémberedve
oda sem értél" (Jack Kerouac: 113. kórus)
Gyalogoltunk valahol Budakeszin egy régi barátnőmmel, legalább évtizednyi kihagyás után. Összefutottunk előtte egy konditeremben, mára a három legjobb barátom közé tartozik. Sajnos, a magyar nyelv úgy alakult, hogy egy hímnemű egyed nőnemű barátja ugyanúgy barátnő, mint a (nőnemű) szeretője. Így értik. Ezért aztán átteszem hímnembe. Pár óra kirándulás után - szerintem velem tette az utolsó nagyobbakat - az illető rám nézett: most untam meg.
Én meg most untam meg, ami itt és az összes ún. közösségi fórumon, a tévéből, rádióból (onnét kevésbé, mert rádiót már csak zenéért hallgatnak), újságokból folyik, pro és kontra. E tekintetben és ezeken a helyeken nincs különbség kormánypárti és ellenzéki között. Sem a módszerekben, sem a toleranciában. Az egyik azt mondja, kétszer kettő az három, a másik azt mondja, kétszer kettő az öt. De még ha csak ezt mondaná.
Önkritikát gyakorlok. Többször leírtam, hogy a liberálisokkal azért értek jobban szót, mert ők inkább észalapon működnek, szemben a másik oldal érzelmekkel való operálásával. Hát egy nagy lófaszt. Pont olyan elfogultak és pont olyan szemellenzősek, pont olyan acsarkodók és pont olyan előítéletesek. Az általam ismertek többsége, hogy ne általánosítsak. Tisztelet a kivételnek. Annyi a különbség, mintha ugyanazt a rozsdás vasdarabot más színű festékkel festenénk be. Másra specializálódtak. Mást rendelnek hozzá az előítéleteikhez. Mindegyik a maga szemüvegén keresztül tekint a másikra, amin persze furcsa, idegen és ellenszenves lesz. Nem írok "ostobát", mert az a "racionális" oldal szóhasználata, az "emocionális" szótárban ugyanez mint mondjuk "alávaló" szerepel. Néha vannak átfedések, lásd "hazaáruló", "tolvaj", "gazember", csak a stílus nem ugyanaz. Szele Tamásnál elmegyógyintézeti ápolt, Bayer Zsoltnál seggfej liberális. Maffiaállam maffiakormánnyal, kontra maffiabaloldal. És valószínűleg mindegyik igaz.
Na persze, a stílus maga az ember, egy bizonyos pontig. Mert attól a ponttól a stílusok összefolynak. Saját bőrömön tapasztaltam, és valószínűleg fogom is tapasztalni, mihelyt ezt közreadom.
Hogy hogy nem lehet felfogni azt az egyszerű tényt, háboroghatnék, hogy amit a nagyközönség elé tárnak, az MENEDZSELT INFORMÁCIÓ, vagyis MANIPULÁLT ADATHALMAZ. Bárkitől származik. Nem is lehet más, már csak azért sem, mert rendelkezzünk bármekkora körpanorámás látással is, egy kicsinyke szegletét a nagy világnak egészen biztosan nem vagyunk képesek átlátni, azon egyszerű oknál fogva, hogy AZON ÁLLUNK. Akkor hát hol a különbség? A SZÁNDÉKOKBAN ÉS AZ ASSZISZTENCIÁBAN. Az ész nélküli asszisztenciában. Vagy az ésszel takarózó ész nélküli asszisztenciában.
1979-ben jórészt az Országos Széchényi Könyvtárban (így, "é"-vel, mert ez nem az a Széchenyi) volt szerencsém dolgozni, annak is a Hírlaptárában. Az első, amit megtanultam, az emberek könyvtárosi besorolása: hülye, hülyébb, még hülyébb, olvasó. Akadt néhány bejáró valódi bolond is (már írtam róluk, most nem fogok). Mind más és más, csak egyben hasonlítottak: mindegyik a másikon röhögött.
Beszopni ész nélkül bármit, származzon akár az "orosz titkosszolgálattól", akár a "Moszadtól, CIA-tól", a nemzetközi zsidóságtól, finánctőkétől, Habony Árpádtól, bárkitől. Nem is kellett volna idézőjelbe tenni, legfeljebb annyiban, hogy az se biztos, akire mondják. Az nagyjából biztos, hogy ő is, csak az nem, hogy éppen azt. Lehet, hogy azt, amit az ellenfeléről gondolnak. Végülis, tökmindegy.
Mindenki jelen van. Mindenkinek van valami célja vele, ha más nem, a lelkes visszhang. Áttevődött a valóság a virtuális valóságba. Nem volna ezzel semmi baj, ha virtuálisan is értelmeznék. Játéknak. Ami abban a pillanatban befejeződik, vagy elnapolódik, amint kikapcsoljuk a tévét, vagy számítógépet, letesszük az újságot. De nem. Hovatovább EZ SZÁMÍT valóságnak. Átveszi a valóság helyét. Ahogy azt Móricka gondolja.
Tudják, mi indította el ezt az írást? Kiss László csoportos nemi erőszaktétele ÖTVENÖT ÉVVEL EZELŐTT. (És ő nem az első eset. Csak most lett elegem, mint az elején írtam volt.) Hogy engedhették a zsenge Egerszegi Krisztina közelébe? Akiből mellesleg olimpikont faragott (Szöulban négy arany, egy ezüst, Atlantában egy bronz, HUSZONHÉT-HARMINCÖT évvel Kiss bűncselekménye után). Többek között belőle. Egerszeginek az úszáson kívül haja szála sem görbült. Legjobb tudomásom szerint másnak sem, beleértve Hosszú Katinkát. Aki miatt nagy valószínűséggel, késve bár, de ez az egész előjött. Ez is egy lövedék az ellenség állásaira. Mindennek és mindenkinek, aki él és mozog, valamelyik oldalhoz tartoznia kell. Másban nem akarunk gondolkodni. Meg se próbáljuk.
Tudják, mi ebben a legabszurdabb? Az, hogy az ellenség NEM KÍVÜL VAN. Belül. Csapaton belül. Házon belül. Hiába papol az ún. "jobboldal" nemzetállamokról. Ugyanabban a cipőben jár, mint az ún. "baloldal". Közelebb van az aktuális szövetséges, mint a mindenkori honfitárs. Putyin és Merkel. Jobb- és baloldali is úgy viselkedik, mintha már megvalósult volna a soha-nem-volt internacionalizmus. Az egyik szidja, a másik esetleg finoman módosít rajta, de más különbség nincs. Jó, jó, a versenysport politika. Minden politika, amibe az állam bedugja disznóormányát. Amit közpénzből (is) finanszíroznak. Nem lehet más. Hosszú Katinkával rácsesztek, de a szegényebbjének nem sok egyéb marad, mint a hallgatás, vagy a Vezér dicsőségének zengése. Ebben a rendszerben, természetesen. A nem vezérelven működőkben a sima reklám veszi át a helyét. Persze ez is az. A manipuláció része. A festett világ.
Egy nagy libikóka. Senki nem ülhet középen. Semmi nem lehet középen, úszástól a zenéig, zenétől az irodalomig, irodalomtól a filmkészítésig, filmkészítéstől a színházig, színháztól az építészetig. Még szegény Overdose sem lehetett, pedig ő csak egy ló volt. Valahova mindent és mindenkit besorolnak, és akkor EZEK elkezdik dicsérni vagy mentegetni, AMAZOK szidni. Esetleg előásnak valakit ONNÉT, és cserébe azt kezdik szidni. Olyan ember nincs, akiben ne lehetne hibát találni. Virág elvtárs is megmondta. Nagyobbat, kisebbet. Ha megbánta, még az is mindegy, ki mit csinált egy perccel ezelőtt. Nem büntetőjogilag, és nem szavahihetőség szempontjából, hanem az ő és az ország szempontjából. Túl nagy luxus a tehetséget veszni hagyni. Bármit, ami értékes lehet, túl nagy luxus veszni hagyni. Olvassák el Szodoma és Gomora elpusztításának előzményeit. Túl nagy luxus lemondani a megbocsátásról. Különösen, ha -
Az a kurva szálka. Gerenda meg nem létezik, ugye.
2016. 04. 05.