"Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, -
törődj belé, ma nem tudunk szeretni.
Szemeidből a csillogás kihagy,
megtanulnak a dolgokra meredni.
Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi,
áttetsző, sikos állkapcsát a fagy
meghordozza az egeken. Feledni
nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj.
A csillám szememből kihagy,
szemem már tanul rámeredni
a dolgokra. - Gyermeki vagy
- szól - én már nem tudok szeretni.
Én azt látom, hogy emeletnyi
áttetsző állkapocs, a fagy,
siklik ott fönn... Annyit feledni
nem tudsz, hogy ember ne maradj.
És most nem tudom, mit tegyek,
öljek-e, vagy olvassak ponyvát.
Ösztöneim az életet,
a kegyetlenkedőt nem unnák.
Jobb' szeretik a bő uzsonnát,
mint én a tünő felleget,
egy lány mosolyát, mint a munkát
én és a dolgos képzelet." (József Attila)
Dolgozik, vagy csinál valamit, ami evvel ekvivalens a számára. Vagy van családja, vagy nincs, de valamilyen életritmusa mindenképp van. Kiszámíthatatlan ember nem létezik. Én magamról ezt szoktam mondani régebben, de aztán rájöttem, hogy közönséges dezinformáció. Egyben mélységes tévedés. Egy jól kitalált program 80-90 százalékos biztonsággal minden további nélkül meg tudja mondani, mire hogyan fogok reagálni, mik a szokásaim, satöbbi. Azt én csak hiszem, hogy annyira szeszélyes vagyok.
Felkel, eltölti a napját: izgul, siránkozik, tervezget, örül, kesereg, elégedetlenkedik, kielégül, csalódik kellemesen vagy kellemetlenül, érdeklődik, unatkozik, egyszóval elhelyezi az őt ért hatásokat abba a koordinátarendszerbe, ami kitalált magának. Valamilyen szisztéma szerint nagyjából ugyanúgy reagál rájuk, míg be nem esteledik vagy - életritmusának megfelelően - meg nem virrad. Aztán lefekszik aludni. Ébredés után kezdi elölről.
A hatások persze nem egyenletesen érik. Sűrűsödnek avagy ritkulnak. Vagy azt fogja mondani, hogy "ma jó napom van", vagy azt, hogy "rossz". Számon tarthat egész korszakokat, aszerint, hogy melyek vannak többségben. Hozzárendelheti Isten vélt akaratához, a sorshoz, egy átokhoz, egy áldáshoz. Találgathat. Aztán vagy úgy lesz, vagy nem. Vagy azért lesz, vagy nem azért. Számára lutri. Isten (a sors) számára meg játék. Ő valóban kiszámíthatatlan. Csak ráhibázni lehet, hogy mit akar. Így, ahogy leírtam. Rá HIBÁZNI.
Mindent ő minősít, saját értékrendje alapján. A koordinátarendszerét is változtathatja, máshol húzva meg a tengelyeket. Egy munkatáborban vagy börtönben teljesen mást jelent a "jó", mint a "szabad" életben. Ami egy hajléktalanak nagy öröm, az egy jómódú polgárnak nem jelent semmit. Ami egy jómódú polgárnak álma netovábbja, azt egy igazán gazdag ember érettségi ajándékként adja a fiának.
És - végső elviségben - mindegyik válhat mindenkiből. Oda-vissza, esetleg egy életben többször is.
Ameddig az ember a koordinátarendszerén belül mozog, el tudja helyezni a dolgokat, és ennek az elhelyezésnek megfelelően tud válaszolni rájuk. De mi van akkor, ha borul az egész? Mi van akkor, ha egy olyan élethelyzetbe csöppen, amelyben - így vagy úgy - maga az élet kérdőjeleződik meg számára? Amelyben mindaz, ami addig elhelyezhető és elhelyezendő volt, koordinátarendszer híján már se nem elhelyezhető, se nem elhelyezendő? Amikor valami hasonló szituációba kerül, mint az a sakkozó, aki rádöbben, hogy bármit csinálhat, mindenképpen veszíteni fog? Feladni nem akarja, mert azzal se változna semmi. Új partit maximum a lélekvándorlás együgyűbb tanítása alapján kezdhet.
Elérte az élet alapját.
"És most nem tudom, mit tegyek, öljek-e vagy olvassak ponyvát..." Ezen a vonalon bármi megtehető. A vonal alatt nincs semmi, és...fölötte sincs semmi. A vonal meg, mint minden vonal, csak a képzeletben létezik. Hogy mégis írjak ide valamit. A játszma eleve el van vesztve. Akár úgy ér véget, hogy gyilkos leszek, és egy magánzárkában fogok meghalni, akár úgy, hogy beteg, és egy kórházban, egyremegy. Idő kérdése, semmi másé, az idő meg... a semmiben nincs idő. Ott csak semmi van. Innentől megüthetem a legelső járókelőt minden ok nélkül (a kedves Olvasók szeretik az ostoba közhelyeket, ezért írom így), betörhetem akármelyik kirakatot, ráírathatom az egész vagyonomat bármelyik ismeretlen jöttmentre, megihatok egy csésze marólúgot, az egész éjszakát reménytelen szerelmem kapujában tölthetem, anyaszült meztelenül kisétálhatok az utcára, megfoghatom a járőröző rendőrlányok fenekét, vagy írhatok nektek valami olyat, amitől mindegyikőtöket kiráz a hideg, vagy olyat, amitől egy órán belül bevisznek, semmit nem fog számítani. Mindegy. Mindegy, lesz-e reakció és az miféle lesz.
"A csillám szememből kihagy, szemem már tanul rámeredni a dolgokra" - akkor fedeztem fel ezeket a versszakokat, amikor - 34 éve - abbahagytam az ivást. Egy évig aludtam és gondolkodtam utána, ameddig egy új koordinátarendszert nem tudtam felállítani. Egy újabbat, ami pontosan olyan volt, mint a régi, abban a tekintetben legalábbis, hogy csak saját képzelgésem tartotta életben.
Nagyobbacska gyerekkoromtól azt mondtam, hogy létezhetnek olyan szituációk, amelyekben mindent megengedek magamnak. Most is azt mondom. Nem, kedves Olvasó: nem mások engedélyezik. Még csak nem is az Isten (sors), legfeljebb ő is csak végső elviségben. Ne ringassa magát senki illúziókba. Mindent mi magunk engedünk vagy tiltunk meg magunknak. Meg van engedve, hogy megengedjünk vagy ne engedjünk meg. De ez számunkra az előző mondatban leírtakkal egyenértékű.
Az élet alapján nincs jelentősége semminek. Egyforma minden. A Baumgarten-díj is, a tolató tehervonat is.
Elég nehéz ide levergődni, mert senki sem szeretne. Illetve... ez ugyanaz, mint a "semmi". A semmi lehet végtelenül gazdag és végtelenül szegény. A mi semmink többnyire végtelenül szegény. Az enyém is. Már majdnem a halál, mindenféle értelemben.
Ugyanakkor ez a legnagyobb lehetőség is. Az elképzelhető és el nem képzelhető legnagyobb lehetőség. Annak a felismerése, amit szinte egyidőben ismert fel a (tévesen) Salamon királlyal azonosított zsidó Prédikátor és a szákja nemzetségbeli Gautama Sziddhártha, akit közönségesen Buddhaként emlegetnek.
Hiábavalóság, MINDEN hiábavalóság. Minden halál forrása. De..."halál, hol a te fullánkod?"
Halál, hol is vagy te tulajdonképpen?
2014. 08. 17.